Lexicon

Atum

Atum a napkultusz ősi központjához, Héliupoliszhoz köthető teológiai elképzelés központi istenalakja volt. Innen származott egyik leggyakoribb jelzője, a „Héliupolisz ura” is. A világegyetemet megteremtő istenségnek tekintették, akinek neve egyszerre hordozza magában a teljesség, és a lét tagadása, vagyis a nemlét jelentését. Az egyiptomi vallásos gondolkodás soha sem idegenkedett az efféle kettősségektől. Atum esetében a paradoxon feloldását az istenség létezés előtti természetének összekapcsolása jelentette a teremtett (vagy más elképzelések szerint önmaga által létrejött) világ minden elemét magában foglaló univerzális lényével. Már a legkorábbi halotti szöveggyűjteményben, az ún. Piramisszövegekben is az önmagától keletkezett, egyedüli istenként jelenik meg, akivel a halál után a király is azonosulni vágyik (Pyr. 147). Az utóbbi igényt az is táplálta, hogy a szövegek a királyt egyenesen Atum fiának nevezték. Kettejük szoros kapcsolatát jelzi Atum másik legsűrűbben használt jelzője, a „Két ország ura” is, valamint azok az ábrázolások, amelyeken kettős koronát, a két ország feletti uralom jelképét viselő férfialakként jelenik meg.

Atum a héliupoliszi teológusok szerint a teremtés gesztusát lénye női aspektusát jelképező kezével, onánia útján végezte el. Ezzel megszületett Su és húga, Tefnut, a heliupoliszi Kilencség első istenpárja (Pyr. 1248a-d). Atum kezét számos istennővel – például Hathorral – azonosították, akik a termékenységgel, vagy érzéki örömökkel álltak kapcsolatban. Egy másik értelmezés szerint az istenpár Atum köpésével (Su), illetve köhögésével (Tefnut) született – e mögött a nyelvi játék mögött az istenek nevével egybehangzó igék állnak.

A szintén óbirodalmi gyökerű Memphiszi Teológiában, amely magába építi a héliupoliszi elképzeléseket, Atum szerepe már másodlagossá válik. A szöveg a város főistenét, Ptahot teszi meg a mindenség teremtőjének. Atum isteni Kilencsége mint Ptah fogai és szája jelenik meg, amellyel a teremtést az isteni szó kiejtésével vitte véghez. Hasonló vélekedést tükröznek a hermupoliszi teológiai elképzelések is, amelyek szerint Atum a létét a világot megalkotó Ogdoádnak, vagyis az isteni Nyolcasságnak köszönheti. Az ősi héliupoliszi elképzeléssel összhangban, Atum mindent magába foglaló lényére vall a Koporsószövegek egyik mondása is. Ebben Atum soknevű istenként jelenik meg, amely nevek a Kilencség száján vannak (CT VII, 469d), s átfogó természetének különböző aspektusait alkotják.

Atum vallási kultusztárgya a benben-kő volt, amely feltételezhetően eredetileg egy meteorit lehetett. A kő az Ősvízből kiemelkedő Ősdombot szimbolizálta. Mivel Atum már igen korán összekapcsolódott Ré, a napisten alakjával, a tárgy napszimbólumként az utóbbi kultuszának is központi elemét képezte.

A Piramisszövegek már említenek egy Ré-Atum nevű istenséget, ami a két isten ezen korai összeolvadásnak egyik bizonyítéka (Pyr. 145b-c). Az elképzelés a Koporsószövegek egyik mondásában élt tovább (CT 335), amely az Újbirodalomban a Halottak Könyve 17. fejezetének alapjává vált. A szöveg első részében a világot megalkotó istenség fedi fel léte, s így az általa teremtett tér és idő természetét: „Én vagyok Atum. Egymagam léteztem az Ősvízben. Én vagyok Ré a felkelésében, amikor uralkodni kezdett azon, amit megalkotott” (W. Nemes Gábor fordítása). Létezett egy olyan teológiai elképzelés, amely a Napot és felkeltétől nyugtáig tartó útját az ember életével állította párhuzamba. Eszerint a napisten az emberi élet három fő szakaszát megtestesítő alakként három eltérő nevet kapott. Így lett a hajnalban csecsemőként újjászülető formája Khepri, a déli, ereje teljében lévő felnőtt képe Ré, s az élete végére ért öregember alakja Atum.

A Nap éjszakai útját leíró újbirodalmi Amduatban, az egyik fontos királyi túlvilágkönyvben, Atum kosfejjel jelenik meg a bárkában, amelyben áthalad az Alvilágon. A halála után Ozirisszel azonosított Ápisz bikák szakkarai temetkezőhelyéről származó számos halotti sztélé is arról tanúskodik, hogy az állatot Atummal is azonosították, aki ezen teremtői és napisteni minőségében Ozirisz legkorábbi, ősi alakját képviselte. Az isten Rével való összeolvadása révén utóbbi Héliupoliszban tisztelt szent állatával, a Mnevisz-bikával is kapcsolatba hozható, amelyet az istenség megtestesülésének tekintettek.

A Halottak Könyve 175. mondásában az idők végezetéről esik szó, amelyben Atum mindent elpusztít, amit teremtett, s a világ a teremtés előtti őskáosz állapotába zuhan vissza. A szöveg adott szakasza láthatóan a világteremtés folyamatának visszafordítását mutatja be, amelyben végül csak Atum és Ozirisz marad. Itt Atum visszatér eredeti alakjába, amelyet az istenek és az emberek számára egyaránt ismeretlen és láthatatlan kígyó alkot. Az alakválasztás nem véletlen, mivel a teremtett világ rendjét állandóan fenyegető alak, Apóphisz is hatalmas kígyóként jelenik meg, mint az őskáosz lényegének megtestesítője.

Atum állatalakú megjelenéseinek egy másik formája az ichneumon, egy Egyiptomban is honos, kígyókra vadászó mongúzfajta volt – a társítás Ré és Apóphisz harcához köthető, amelyben a napisten legyőzi ellenségét. Ezen kívül ismert volt bika, oroszlán, nyilazó majom, gyík és angolna formájában is. Utóbbiakról a Későkorból, valamint a görög-római korból számos kisméretű bronz koporsó tanúskodik, amelyekbe a gyík vagy angolna mumifikált testét rejtették. A koporsók oldalán gyakran megjelenhetett Atumet, Atum női párjának neve is.

Atum templomai szerte Egyiptomban ismertek voltak, de kultusza leginkább a Nílus Deltára volt jellemző, ahol Héliupolisz mellett Per-Atum („Atum háza”), a bibliai Pitóm városa volt legismertebb kultuszhelye.

W. Nemes Gábor, 2024

További irodalom

GRAPOW, E.: Religiöse Urkunden – Ausgewählte Texte des Totenbuches. Fünter Band. Leipzig, 1915-1917, 6/10-12.

HORNUNG, E.: Az egy és a sok. Az óegyiptomi istenvilág. Typotex, Budapest, 2009, 50 sk., 67, 71, 119

KÁKOSY, L.: „Atum” In: Lexikon der Ägyptologie, Bd. I. Harrassowitz. Wiesbaden, 1975, K. 550-52

KÁKOSY, L.: „Mnevis” In: Lexikon der Ägyptologie, Bd. IV. Harrassowitz. Wiesbaden, 1982, K. 165-67.

KÁKOSY, L.: Az ókori Egyiptom története és kultúrája. Osiris, Budapest, 2003, 336.

LICHTHEIM, M.: Ancient Egyptian Literature. Volume I: The Old and Middle Kingdoms. University of California Press, Berkeley/Los Angeles/London, 1975, 51-57.

MORENZ, S.: Egyptian Religion (tr.: Keep, A. E.), Cornell University Press, Ithaca, New York, 1973, 145 sk., 162 skk.

MYŚLIWIEC, K.: The Twilight of Ancient Egypt: First Millennium B.C.E. (tr.: Lorton, D.)Cornell University Press. Ithaca and London, 2000, 98 skk.

MYŚLIWIEC, K.: Atum, In: REDFORD, D. B. (ed.): The Oxford Encyclopedia of Ancient Egypt. Vol. 1, Oxford University Press, New York, 2001, 158-160.

MYŚLIWIEC, K.: Eros on the Nile (tr.: Packer, G. L.), Cornell University Press, Ithaca, 2004, 28.

TRAUNECKER, C.: The Gods of Egypt (tr.: Lorton, D.). Cornell University Press, Ithaca and London, 2001, 72 skk.

WILKINSON, R. H.: The Complete Gods and Goddesses of Ancient Egypt. Thames & Hudson Ltd., London, 2003, 98-101.