Leírás
Thukydidés: A peloponnésosi háború 2.34–46
34. Ugyanebben a téli időszakban az athéniak ősi szokás szerint megrendezték az ebben a háborúban először elesettek állami temetési szertartását, amelynek rendje a következő. Egy sátrat állítanak fel, s ebben három nappal a temetés előtt elhelyezik az elhunytak csontjait, és mindenki, aki akarja, idehozhatja a hozzátartozójának szánt kegyes adományát. Mikor a temetés napja elérkezik, szekereken viszik ki a ciprusfából készült koporsókat, annyit, ahány törzs van, s mindegyik elhunyt csontjai saját törzse koporsójában vannak elhelyezve. Visznek egy befedett üres ravatalt is az eltűntek számára, akiket a holttestek összeszedésekor nem találtak meg. A temetési menetben részt vehet, aki csak akar, polgár és idegen egyaránt, s megjelennek, hangosan gyászolva, az elhunytakhoz tartozó asszonyok is. A holtakat a legszebb külvárosban található állami síremlék alatt helyezik el – mindig is ide szokták eltemetni a háború áldozatait, kivéve a Marathónnál elesetteket, akiknek hősiességét oly rendkívülinek találták, hogy ott helyben emeltek számukra síremléket.
Miután a holtakat elföldelték, egy férfi, akit a polgárság jelölt ki, úgy tartva, hogy nem hiányzik belőle a kellő bölcsesség, s aki különös megbecsülésnek is örvend, az elhunytak tiszteletére hozzájuk méltó emlékbeszédet tart, majd hazatérnek. Ilyen náluk a temetési szertartás, s a háború folyamán végig, valahányszor ilyen alkalom adódott, felújították ezt a hagyományt. Periklészre, Xanthipposz fiára bízták a feladatot, hogy a háború első áldozatai felett az emlékbeszédet megtartsa. Ő, mikor a megfelelő pillanat elérkezett, a síremlék mellett egy magas emelvényre lépett fel, amelyet azért készítettek, hogy szava a tömegben lehetőleg mindenkihez eljusson, és a következő beszédet mondta:
35. „Az előttem ezen a helyen szónoklók többsége már dicsérte azt, aki szertartásunkat ezzel a beszéddel kiegészítette, mert helyesnek találták, hogy a háborúban elesettek tiszteletére ünnepélyes megemlékezés hangozzon el. Én a magam részéről elegendőnek tartanám ugyan, ha azok iránt, akik cselekedetekkel igazolták kiválóságukat, mi ugyanúgy cselekedetekkel nyilvánítanánk ki megbecsülésünket, olyanokkal, mint amilyeneknek ezen az állam által megrendezett mai temetésen is tanúi vagytok, s így annyi sok ember kiválóságának megítélése nem függene egyetlenegyétől, akinek aszerint adnak hitelt, hogy jól vagy rosszul beszél-e. Mert nehéz a beszédben a helyes mértéket megtartani olyan esetben, mikor alig lehetséges az embereknek az igazságról való véleményét szilárdan megalapozni. Hiszen könnyen megeshet, hogy a tárggyal ismerős és jóindulatú hallgatónak az lesz a véleménye, hogy kevesebb hangzott el ahhoz képest, amit ő óhajtott és tudott, a kevésbé tájékozott viszont, ha olyasmit hall, ami az ő képességeit felülmúlja, azt, már csak irigységből is, túlzásnak tartja. Mert csak addig tudjuk elviselni a másról elhangzott magasztalást, amíg ki-ki meg van győződve róla, hogy ő is képes annak a véghezvitelére, amiről hallott, de ami ezen felül van, azt irigységből azonnal kétségbe vonja. De mivel őseink dicséretesnek tartották ezt a szokást, nekem is meg kell próbálnom, hogy követve a hagyományt, szavaimmal, amennyire csak lehetséges, kielégítsem valamennyiőtök várakozását és felfogását.
36. Először is őseinkkel fogom kezdeni, mert így méltányos, egyszersmind úgy is illik, hogy a jelenlegi alkalommal a megemlékezésnek ezzel a tiszteletadásával adózzunk nekik. Ők mindig ezen a földön éltek, amelyet az egymást váltó nemzedékek során az ő vitézségük őrzött meg mindmáig szabadnak. Méltók a dicséretre ők is, de még sokkal jobban a mi atyáink, akik megnövelve, amit kaptak, nem csekély küzdelem árán hagyták ránk, mai nemzedékre a birodalmat, amelyen ma uralkodunk. Ezt azonban a legnagyobb mértékben mi magunk, a most érett férfikorban lévők gyarapítottuk! Mi minden szükségessel felszereltük városunkat, úgyhogy sem háborúban, sem békében nem szorul semmiféle külső segítségre. Nem akarok hosszabban beszélni arról, amit amúgy is jól tudtok, hogy mindezt milyen haditettekkel szerezték meg, vagy hogy ti magatok és atyáitok milyen hősiesen vertétek vissza akár a barbárok, akár a görögök támadásait. Én elsősorban azt szeretném kifejteni, hogy milyen gyakorlat alapján értük el mindezt, s hogy milyen az az alkotmány és az az életmód, amely naggyá tette államunkat, s azután térek rá az ő dicséretükre. Úgy vélem, a mostani alkalommal nem lesz fölösleges ezekről beszélnem, s a jelenlévőknek – polgároknak és külföldieknek – egyaránt hasznára válik, ha végighallgatják.
37. Mi olyan alkotmány szerint élünk, amely nem szomszédaink törvényeit veszi mintául, s inkább mi szolgálunk példaképül másoknak, mint hogy mi utánoznánk más népeket. A neve pedig, mivel az uralom nem néhány ember, hanem a többség kezében van, demokrácia. A magánügyekben a törvény mindenkinek egyenlő jogot biztosít, ami pedig a tekintélyt és azt illeti, hogy egyesek miért örvendenek jó hírnek, a megbecsülés nem a közéletben elfoglalt helyzetüktől, hanem az érdemeiktől függ, s ha valaki képes rá, hogy városának valamilyen szolgálatot tegyen, ezt akkor is megteheti, ha szegénysége miatt társadalmi rangja jelentéktelen. A közösség ügyeit mi a szabadság jegyében intézzük, de a mindennapi életben sem figyeljük gyanakodva egymást, s nem érzünk haragot szomszédunkkal szemben sem, ha olykor saját tetszése szerint cselekszik, s nem nézünk rá szemrehányó tekintettel, ami, ha nem okoz is neki kárt, sértő a számára. De ha az egymás közti érintkezésben még olyan türelmesek vagyunk is, az állami életben, elsősorban erkölcsi aggályból, tartózkodunk a törvénytelenségek elkövetésétől, s mindig engedelmeskedünk hivatalban lévő polgártársainknak s a törvényeknek, főképpen azoknak, amelyek az igazságtalanságok áldozatait oltalmazzák, s azoknak, amelyeknek megsértését, még ha nincsenek is írásba foglalva, mindenki szégyennek tekintené.
38. Továbbá sokféle alkalmat nyújtunk szellemünknek a felfrissülésre a fáradalmak után: versenyjátékokat s évenként megismétlődő áldozati ünnepeket rendezünk, s életünket otthon is olyan tetszetős módon intézzük, hogy ennek naponként megújuló öröme messze űzi a szomorúságot. Hála városunk nagyságának, az egész földről minden mihozzánk özönlik, s olyan szerencsések vagyunk, hogy az itthon termett javakat, élvezésük közben, egyáltalán nem
érezzük jobban magunkénak, mint a más népek termékeit.
39. A hadügyek intézésében is különbözünk ellenfeleinktől abban, hogy városunk mindenki előtt nyitva áll, és még sohasem fordult elő, hogy egy idegent kiutasítottunk volna, megakadályozva őt olyasminek a megismerésében vagy megtekintésében, aminek a megfigyelése, ha nem rejtjük el, valamelyik ellenségünknek esetleg hasznára lehet. Mert mi nem annyira a felkészülésben és a cselfogásokban bízunk, hanem abban a hősiességben, amire mindenki képes, ha tettre kerül a sor.
Az ő nevelésüket az jellemzi, hogy már kora ifjúságuktól fogva szüntelenül fáradságos gyakorlatokkal edzik magukat a férfias helytállásra, mi viszont szabadabb módon élünk, de nem csekélyebb elszántsággal tudunk ugyanolyan veszélyekkel szembenézni. Ezt az is bizonyítja, hogy a lakedaimoniak sohasem egymagukban, hanem mindig valamennyi szövetségesükkel együtt szokták megtámadni a mi területünket, ha viszont mi törünk be valamelyik szomszédunk földjére, rendszerint idegenben, egyedül is biztosan győzünk a saját otthonukat védők ellen. Valóban igaz, hogy egyesült haderőnkkel még egyetlen ellenségünk sem állott szemben, nemcsak azért, mert hajóhadunkról is gondoskodnunk kell, hanem mert csapatainkat a szárazföldön is sokfelé kell megosztanunk. Ők aztán, ha seregünk egy kis részével megütközve néhány emberünket legyőzik, azt híresztelik, hogy egész seregünket megfutamították, ha viszont a miénk lesz a győzelem, azt állítják, hogy teljes haderőnkkel szemben maradtak alul. S ha mi inkább könnyebb életmóddal, mint fáradságos gyakorlatokkal, és nem a törvények által belénk oltott, hanem elsősorban a velünk született bátorsággal készülünk a veszedelmek leküzdésére, ez azzal az előnnyel is jár, hogy nem ízleljük meg már előre a még csak közelgő megpróbáltatásokat, ha viszont már bennük vagyunk, nem tanúsítunk kisebb hősiességet azoknál, akiknek egész élete fáradozásban telik. Ezért is megérdemli tehát városunk a csodálatot, és még sok egyéb dolog miatt is.
40. Mert mi szeretjük az egyszerűséggel párosult szépséget, s szeretjük a bölcsességet, ha elpuhultság nélküli. Nekünk gazdagságunk megfelelő cselekedetek végrehajtására, nem pedig nagyzoló dicsekvésre ad lehetőséget. Nem tartjuk szégyennek, ha valaki megvallja szegénységét, sokkal inkább szégyennek, ha munkájával nem igyekszik kikerülni belőle. Mindenki egyformán törődik otthona és az állam ügyeivel, s bármilyen elfoglaltsága van is, nem kevésbé tájékozott a közügyekben sem. Mert mi vagyunk az egyetlenek, akik a közélettel szemben teljesen közönyös embert nem visszahúzódónak, hanem semmirevalónak tartjuk, s amiként ez helyes is, mi magunk döntünk és tanácskozunk ügyeinkben, abban a meggyőződésben, hogy nem a vita akadályozza meg a cselekvést, hanem – ellenkezőleg – éppen az, ha előzőleg megtárgyalva nem tisztázzuk, hogy mit is kell tennünk. Mert egy másik megkülönböztető tulajdonságunk az is, hogy mi a legmerészebben vágunk bele a cselekvésbe, ugyanakkor alaposan megfontoljuk, hogy mihez fogjunk hozzá, míg másokat a tájékozatlanság tesz elszánttá, a megfontolás pedig ingadozóvá. Joggal tarthatjuk tehát a legszilárdabb lelkeknek azokat, akik, noha teljes mértékben különbséget tudnak tenni a félelmes és a kellemes között, mégsem hátrálnak meg a veszedelmek elől. Ami a nagylelkűséget illeti, itt is különbözünk a többiektől, mert mi barátainkat nem szolgálatok elfogadásával, hanem megtételével szerezzük. Márpedig biztosabb barát az, aki szolgálatot tesz, mert ez a jótéteményért járó hálát igyekszik lekötelezettjében jóindulatával ébren tartani, és sokkal megbízhatatlanabb, aki hálával tartozik, mert ez tudja, hogy nem szívességből viselkedik nagylelkűen, hanem csupán adósságát rója le. Mi vagyunk az egyetlenek, akik nem a várható hasznot mérlegelve, hanem a szabadságból fakadó bizalommal eltelve, aggodalmaskodás nélkül segítünk meg másokat.
41. Összefoglalva kimondhatom: városunk, úgy, ahogy van, Hellasz nevelő iskolája, s nekem úgy tűnik, hogy minden egyes polgárunk olyan egyéniség, aki kedvességgel párosult rendkívüli sokoldalúsága révén meg tudja állni a helyét az élet minden területén. Hogy ez pedig nem csupán a mostani alkalomra szóló üres dicsekvés, hanem a tényekből következő igazság, azt maga városunk hatalma igazolja, amelyet ezekkel a jellemvonásokkal szereztünk. Mert ez az egyetlen a mostani államok közül, amely, ha próbatételre kerül a sor, hírénél nagyobbnak bizonyul, az egyetlen, amelynek rátámadó ellenségei nem háborodnak fel, hogy kiktől szenvedtek vereséget, s alattvalói sem tiltakozhatnak, hogy méltatlanok uralkodnak felettük. Nagy és nem megalapozatlan bizonyítékokkal igazolhatjuk hatalmunkat, amelyet a jelen és a jövő egyaránt megcsodál. S nincs szükségünk még egy Homéroszra sem, hogy tetteinket dicsőítse, sem másra, akinek éneke pillanatnyilag elgyönyörködtet ugyan, de akinek az eseményekről nyújtott ábrázolását a valóság meghazudtolja. Mi minden tengert és szárazföldet arra kényszerítettünk, hogy nyisson utat merészségünk előtt, s mindenütt otthagytuk szigorunk vagy jóságunk maradandó emlékjeleit.
Íme, ilyen ez a város, s ezért estek el hősies küzdelemben ezek a férfiak, mert kötelességüknek érezték, hogy ne engedjék idegen kézre jutni, s természetes, hogy a még életben lévők közül is mindenkinek vállalnia kell ezt a küzdelmet.
42. Ezért is foglalkoztam ilyen hosszan városunk dolgaival, mert szerettem volna bebizonyítani, hogy nem ugyanazért a célért küzdünk mi, mint azok, akiknek semmi ilyesmi nem jutott osztályrészül, egyszersmind világos tényekkel akartam megmutatni azoknak a dicsőségét, akiknek a temetésén most beszélek. S ezzel az ő dicséretük lényegében már el is hangzott. Mert amit én városunkban magasztaltam, mindazzal ezeknek és a hozzájuk hasonlóknak a kiválósága ékesítette fel, s kevesen vannak a hellének között, akiknek tettei ennyire megfelelnének a róluk elmondott szavaknak. Mert úgy vélem, hogy ez a halál, amit ők most elszenvedtek, világosan bizonyítja férfihoz illő hősiességüket, akár ennek első próbatételéről, akár végső megpecsételéséről volt szó.
Sőt méltányos, hogy azokat is, akik egyéb téren nem voltak különösen kiválók, a háborúban hazájukért tanúsított férfias helytállásuk alapján ítéljük meg, mert jóval feledtették a rosszat, s többet használtak a köznek, mint amenynyit magánemberként ártottak. Közülük egyiket sem tette elpuhulttá a gazdagság nyújtotta élvezetekhez való ragaszkodás, s egy sem akadt olyan, aki a szegényekre jellemző reménnyel eltelve – hogy ebből a helyzetből kijutva talán egyszer még gazdaggá lehet – igyekezett volna kitérni a veszélyek elől. Mindezeknél jobban vágytak az ellenség megbüntetésére, s minthogy a veszélyek között ezt tartották a legszebbnek, elhatározták, hogy ilyen módon büntetik meg az ellenséget, s így törekednek ama javak megszerzésére. Vállalkozásuk bizonytalan kimenetelét a reményre bízták, de abban a meggyőződésben, hogy a szemük előtt lévő feladatokat saját maguknak kell tettekkel elvégezniük. S minthogy többre becsülték a helytállást és tűrést, mintsem hogy meghátrálással mentsék életüket, megmenekültek a megszólás gyalázatától, a cselekvés terén életük árán is teljesítették kötelességüket, s mikor a sors döntő pillanatában eltávoztak, ez a perc életükben sokkal inkább a dicsőség s nem a félelem beteljesedése volt.
43. Ezek az emberek tehát ilyennek bizonyultak, méltóvá válva városunkhoz. Az életben maradottaknak joga van ugyan az istenektől biztonságosabb életet kérni, de el kell szánniuk magukat arra is, hogy nem kevésbé bátor magatartást tanúsítsanak az ellenséggel szemben. És nemcsak a szavakból kell tudomásul vennetek, hogy mi szolgálja a haza érdekét – hiszen akárki hosszan beszélhetne előttetek erről, amit ti éppen olyan jól tudtok, kifejtve, hogy milyen előnyös, ha szembeszállunk az ellenséggel –, hanem naponta figyelemmel kell kísérnetek az állam hatalmának jeleit, s így eltelni a város szenvedélyes szeretetével. S ha ennek hatalmát nagynak látjátok, gondoljátok meg, hogy ezt olyan bátor férfiak alapozták meg, akik jól tudták, mi a kötelességük, akiket cselekvés közben a becsület érzése vezérelt. S ha olykor valamelyik vállalkozásuk kudarcba fulladt, akkor se jutott eszükbe, hogy ne bocsássák képességeiket városuk rendelkezésére, hanem meghozták érte a legnagyobb áldozatot is. Mert a köz érdekében odaadták életüket, s mindegyikük halhatatlan dicsőséget s valamenynyi közül kiemelkedő síremléket szerzett magának – nem annyira azt az emlékművet, amely alatt fekszenek, hanem azt, ami, valahányszor a szó vagy cselekedet alkalmat ad rá, maradandóan megőrzi múlhatatlan dicsőségüket.
Mert kiváló emberek sírja az egész föld, s nemcsak a hazájukban felállított sztélé felirata emlékeztet rájuk, hanem idegen földön is, felirat nélkül is mindenki őrzi nem is annyira cselekedeteiknek, mint inkább szellemüknek az emlékét. Lelkesítsen benneteket az ő példájuk, s abban a meggyőződésben, hogy a boldogság a szabadságon, a szabadság pedig a biztonságon alapul, ne féljetek a háború veszélyeitől.
Hiszen nem azoknak kötelessége kockára tenni életüket, akik szegények, és nem is remélhetik helyzetük javulását, hanem azoknak, akiknek sorsában még történhet kedvezőtlen fordulat, s akiknek az életében, ha szerencsétlenség éri őket, a legnagyobb lesz a változás. Mert az önérzetes férfi szemében fájdalmasabb a gyávasága miatt elszenvedett megaláztatás, mint a közös célért megfeszített erővel folyó küzdelemben a szinte észrevétlenül bekövetkező halál.
44. Így én nem is annyira szánakozni akarok az elesettek jelenlévő szülein, hanem inkább enyhíteni szeretném fájdalmukat. Hiszen ők, akik annyiféle viszontagság közt nőttek fel, tudják, hogy azok a boldogok, akiknek a dicsőség olyan teljessége jut osztályrészül, mint ezeknek ez a
halál, s mint nektek ez a gyász, s akik számára a boldog élet egyenértékű a szép halállal. Tudom, milyen nehéz erről meggyőzni benneteket, hiszen még gyakran eszetekbe jutnak, mikor másokat láttok olyan boldog helyzetben, amilyennel egykor magatok is dicsekedtetek. S a bánat nem a sosem ismert javak elvesztésekor szokta elfogni az embert, hanem akkor, ha olyasmitől fosztják meg, aminek az örömét már megízlelte.
Mindamellett azokat, akik olyan életkorban vannak, hogy még gyermekeik születhetnek, erősítse meg az új gyermekek születésének reménye. Az újonnan születettek ugyanis nemcsak közületek nem eggyel feledtetik el azokat, akik már nincsenek, hanem az államnak is kettős előnyt jelentenek: egyrészt nem néptelenedik el, másrészt meglesz a biztonsága is. Hiszen lehetetlen, hogy a gyűlésben ugyanolyan igazságos és méltányos tanácsot adjon az olyan ember, aki a többiekkel együtt nem a saját gyermeke életét is kockáztatva veszi ki részét a veszedelmekből. Ti viszont, akik már előrehaladottabb korban vagytok, tekintsétek nyereségnek életeteknek azt a szakaszát, amelyben boldogok voltatok, s azt, hogy csak rövid időtök van hátra, s találjatok vigasztalást az elhunytak dicsőségében, mert egyedül a becsvágy nem öregszik, s nem áll az, amit egyesek mondanak, hogy a tétlen öregkorban nagyobb gyönyörűséget jelent a gazdagság, mint a megbecsülés.
45. Nektek pedig, az elhunytak jelenlévő gyermekeinek és testvéreinek, úgy látom, nehéz versenyben kell helytállnotok. Azt ugyanis, aki már nincs életben, mindenki magasztalni szokta, benneteket azonban, jussatok el bár a tökéletesség legmagasabb fokára, nehezen fognak nemhogy velük egyenlőnek, de kevéssel alattuk állónak is ítélni. Mert az élőt versenytársai irigysége övezi, annak azonban, aki már nem áll szemben velük, jóindulatú tisztelettel adóznak.
Ha most azoknak az asszonyoknak az erényéről is meg kell emlékeznem, akik ezentúl özvegységben élnek, nekik szóló mondanivalómat néhány szóban összefoglalhatom. Az szolgál majd nagy dicsőségetekre, ha nem lesztek gyengébbek, mint ahogy a természet megkívánja tőletek, s ha a férfiak között erényeitekről és hibáitokról egyaránt a legkevesebb szóbeszéd esik.
46. Most elmondtam én is beszédemben, eleget téve a hagyománynak, amit szükségesnek tartottam. Az eltemetettekkel szemben egyrészt nemes cselekedetekkel is kifejeztük tiszteletünket, másrészt gyermekeiket az állam mostantól kezdve egészen felserdült korukig saját költségén fogja felneveltetni, s nem haszontalan koszorút tűz ki az ilyen küzdelmek díjául nekik és az életben maradottaknak. Mert ahol a legnagyobb jutalom jár az érdemnek, abban a városban a legkiválóbbak a polgárok.
Most pedig, miután ki-ki elsiratta a maga halottját, távozzatok.”
Muraközy Gyula fordítása
Thukydidés: A peloponnésosi háború 2.34–46
34. Ugyanebben a téli időszakban az athéniak ősi szokás szerint megrendezték az ebben a háborúban először elesettek állami temetési szertartását, amelynek rendje a következő. Egy sátrat állítanak fel, s ebben három nappal a temetés előtt elhelyezik az elhunytak csontjait, és mindenki, aki akarja, idehozhatja a hozzátartozójának szánt kegyes adományát. Mikor a temetés napja elérkezik, szekereken viszik ki a ciprusfából készült koporsókat, annyit, ahány törzs van, s mindegyik elhunyt csontjai saját törzse koporsójában vannak elhelyezve. Visznek egy befedett üres ravatalt is az eltűntek számára, akiket a holttestek összeszedésekor nem találtak meg. A temetési menetben részt vehet, aki csak akar, polgár és idegen egyaránt, s megjelennek, hangosan gyászolva, az elhunytakhoz tartozó asszonyok is. A holtakat a legszebb külvárosban található állami síremlék alatt helyezik el – mindig is ide szokták eltemetni a háború áldozatait, kivéve a Marathónnál elesetteket, akiknek hősiességét oly rendkívülinek találták, hogy ott helyben emeltek számukra síremléket.
Miután a holtakat elföldelték, egy férfi, akit a polgárság jelölt ki, úgy tartva, hogy nem hiányzik belőle a kellő bölcsesség, s aki különös megbecsülésnek is örvend, az elhunytak tiszteletére hozzájuk méltó emlékbeszédet tart, majd hazatérnek. Ilyen náluk a temetési szertartás, s a háború folyamán végig, valahányszor ilyen alkalom adódott, felújították ezt a hagyományt. Periklészre, Xanthipposz fiára bízták a feladatot, hogy a háború első áldozatai felett az emlékbeszédet megtartsa. Ő, mikor a megfelelő pillanat elérkezett, a síremlék mellett egy magas emelvényre lépett fel, amelyet azért készítettek, hogy szava a tömegben lehetőleg mindenkihez eljusson, és a következő beszédet mondta:
35. „Az előttem ezen a helyen szónoklók többsége már dicsérte azt, aki szertartásunkat ezzel a beszéddel kiegészítette, mert helyesnek találták, hogy a háborúban elesettek tiszteletére ünnepélyes megemlékezés hangozzon el. Én a magam részéről elegendőnek tartanám ugyan, ha azok iránt, akik cselekedetekkel igazolták kiválóságukat, mi ugyanúgy cselekedetekkel nyilvánítanánk ki megbecsülésünket, olyanokkal, mint amilyeneknek ezen az állam által megrendezett mai temetésen is tanúi vagytok, s így annyi sok ember kiválóságának megítélése nem függene egyetlenegyétől, akinek aszerint adnak hitelt, hogy jól vagy rosszul beszél-e. Mert nehéz a beszédben a helyes mértéket megtartani olyan esetben, mikor alig lehetséges az embereknek az igazságról való véleményét szilárdan megalapozni. Hiszen könnyen megeshet, hogy a tárggyal ismerős és jóindulatú hallgatónak az lesz a véleménye, hogy kevesebb hangzott el ahhoz képest, amit ő óhajtott és tudott, a kevésbé tájékozott viszont, ha olyasmit hall, ami az ő képességeit felülmúlja, azt, már csak irigységből is, túlzásnak tartja. Mert csak addig tudjuk elviselni a másról elhangzott magasztalást, amíg ki-ki meg van győződve róla, hogy ő is képes annak a véghezvitelére, amiről hallott, de ami ezen felül van, azt irigységből azonnal kétségbe vonja. De mivel őseink dicséretesnek tartották ezt a szokást, nekem is meg kell próbálnom, hogy követve a hagyományt, szavaimmal, amennyire csak lehetséges, kielégítsem valamennyiőtök várakozását és felfogását.
36. Először is őseinkkel fogom kezdeni, mert így méltányos, egyszersmind úgy is illik, hogy a jelenlegi alkalommal a megemlékezésnek ezzel a tiszteletadásával adózzunk nekik. Ők mindig ezen a földön éltek, amelyet az egymást váltó nemzedékek során az ő vitézségük őrzött meg mindmáig szabadnak. Méltók a dicséretre ők is, de még sokkal jobban a mi atyáink, akik megnövelve, amit kaptak, nem csekély küzdelem árán hagyták ránk, mai nemzedékre a birodalmat, amelyen ma uralkodunk. Ezt azonban a legnagyobb mértékben mi magunk, a most érett férfikorban lévők gyarapítottuk! Mi minden szükségessel felszereltük városunkat, úgyhogy sem háborúban, sem békében nem szorul semmiféle külső segítségre. Nem akarok hosszabban beszélni arról, amit amúgy is jól tudtok, hogy mindezt milyen haditettekkel szerezték meg, vagy hogy ti magatok és atyáitok milyen hősiesen vertétek vissza akár a barbárok, akár a görögök támadásait. Én elsősorban azt szeretném kifejteni, hogy milyen gyakorlat alapján értük el mindezt, s hogy milyen az az alkotmány és az az életmód, amely naggyá tette államunkat, s azután térek rá az ő dicséretükre. Úgy vélem, a mostani alkalommal nem lesz fölösleges ezekről beszélnem, s a jelenlévőknek – polgároknak és külföldieknek – egyaránt hasznára válik, ha végighallgatják.
37. Mi olyan alkotmány szerint élünk, amely nem szomszédaink törvényeit veszi mintául, s inkább mi szolgálunk példaképül másoknak, mint hogy mi utánoznánk más népeket. A neve pedig, mivel az uralom nem néhány ember, hanem a többség kezében van, demokrácia. A magánügyekben a törvény mindenkinek egyenlő jogot biztosít, ami pedig a tekintélyt és azt illeti, hogy egyesek miért örvendenek jó hírnek, a megbecsülés nem a közéletben elfoglalt helyzetüktől, hanem az érdemeiktől függ, s ha valaki képes rá, hogy városának valamilyen szolgálatot tegyen, ezt akkor is megteheti, ha szegénysége miatt társadalmi rangja jelentéktelen. A közösség ügyeit mi a szabadság jegyében intézzük, de a mindennapi életben sem figyeljük gyanakodva egymást, s nem érzünk haragot szomszédunkkal szemben sem, ha olykor saját tetszése szerint cselekszik, s nem nézünk rá szemrehányó tekintettel, ami, ha nem okoz is neki kárt, sértő a számára. De ha az egymás közti érintkezésben még olyan türelmesek vagyunk is, az állami életben, elsősorban erkölcsi aggályból, tartózkodunk a törvénytelenségek elkövetésétől, s mindig engedelmeskedünk hivatalban lévő polgártársainknak s a törvényeknek, főképpen azoknak, amelyek az igazságtalanságok áldozatait oltalmazzák, s azoknak, amelyeknek megsértését, még ha nincsenek is írásba foglalva, mindenki szégyennek tekintené.
38. Továbbá sokféle alkalmat nyújtunk szellemünknek a felfrissülésre a fáradalmak után: versenyjátékokat s évenként megismétlődő áldozati ünnepeket rendezünk, s életünket otthon is olyan tetszetős módon intézzük, hogy ennek naponként megújuló öröme messze űzi a szomorúságot. Hála városunk nagyságának, az egész földről minden mihozzánk özönlik, s olyan szerencsések vagyunk, hogy az itthon termett javakat, élvezésük közben, egyáltalán nem
érezzük jobban magunkénak, mint a más népek termékeit.
39. A hadügyek intézésében is különbözünk ellenfeleinktől abban, hogy városunk mindenki előtt nyitva áll, és még sohasem fordult elő, hogy egy idegent kiutasítottunk volna, megakadályozva őt olyasminek a megismerésében vagy megtekintésében, aminek a megfigyelése, ha nem rejtjük el, valamelyik ellenségünknek esetleg hasznára lehet. Mert mi nem annyira a felkészülésben és a cselfogásokban bízunk, hanem abban a hősiességben, amire mindenki képes, ha tettre kerül a sor.
Az ő nevelésüket az jellemzi, hogy már kora ifjúságuktól fogva szüntelenül fáradságos gyakorlatokkal edzik magukat a férfias helytállásra, mi viszont szabadabb módon élünk, de nem csekélyebb elszántsággal tudunk ugyanolyan veszélyekkel szembenézni. Ezt az is bizonyítja, hogy a lakedaimoniak sohasem egymagukban, hanem mindig valamennyi szövetségesükkel együtt szokták megtámadni a mi területünket, ha viszont mi törünk be valamelyik szomszédunk földjére, rendszerint idegenben, egyedül is biztosan győzünk a saját otthonukat védők ellen. Valóban igaz, hogy egyesült haderőnkkel még egyetlen ellenségünk sem állott szemben, nemcsak azért, mert hajóhadunkról is gondoskodnunk kell, hanem mert csapatainkat a szárazföldön is sokfelé kell megosztanunk. Ők aztán, ha seregünk egy kis részével megütközve néhány emberünket legyőzik, azt híresztelik, hogy egész seregünket megfutamították, ha viszont a miénk lesz a győzelem, azt állítják, hogy teljes haderőnkkel szemben maradtak alul. S ha mi inkább könnyebb életmóddal, mint fáradságos gyakorlatokkal, és nem a törvények által belénk oltott, hanem elsősorban a velünk született bátorsággal készülünk a veszedelmek leküzdésére, ez azzal az előnnyel is jár, hogy nem ízleljük meg már előre a még csak közelgő megpróbáltatásokat, ha viszont már bennük vagyunk, nem tanúsítunk kisebb hősiességet azoknál, akiknek egész élete fáradozásban telik. Ezért is megérdemli tehát városunk a csodálatot, és még sok egyéb dolog miatt is.
40. Mert mi szeretjük az egyszerűséggel párosult szépséget, s szeretjük a bölcsességet, ha elpuhultság nélküli. Nekünk gazdagságunk megfelelő cselekedetek végrehajtására, nem pedig nagyzoló dicsekvésre ad lehetőséget. Nem tartjuk szégyennek, ha valaki megvallja szegénységét, sokkal inkább szégyennek, ha munkájával nem igyekszik kikerülni belőle. Mindenki egyformán törődik otthona és az állam ügyeivel, s bármilyen elfoglaltsága van is, nem kevésbé tájékozott a közügyekben sem. Mert mi vagyunk az egyetlenek, akik a közélettel szemben teljesen közönyös embert nem visszahúzódónak, hanem semmirevalónak tartjuk, s amiként ez helyes is, mi magunk döntünk és tanácskozunk ügyeinkben, abban a meggyőződésben, hogy nem a vita akadályozza meg a cselekvést, hanem – ellenkezőleg – éppen az, ha előzőleg megtárgyalva nem tisztázzuk, hogy mit is kell tennünk. Mert egy másik megkülönböztető tulajdonságunk az is, hogy mi a legmerészebben vágunk bele a cselekvésbe, ugyanakkor alaposan megfontoljuk, hogy mihez fogjunk hozzá, míg másokat a tájékozatlanság tesz elszánttá, a megfontolás pedig ingadozóvá. Joggal tarthatjuk tehát a legszilárdabb lelkeknek azokat, akik, noha teljes mértékben különbséget tudnak tenni a félelmes és a kellemes között, mégsem hátrálnak meg a veszedelmek elől. Ami a nagylelkűséget illeti, itt is különbözünk a többiektől, mert mi barátainkat nem szolgálatok elfogadásával, hanem megtételével szerezzük. Márpedig biztosabb barát az, aki szolgálatot tesz, mert ez a jótéteményért járó hálát igyekszik lekötelezettjében jóindulatával ébren tartani, és sokkal megbízhatatlanabb, aki hálával tartozik, mert ez tudja, hogy nem szívességből viselkedik nagylelkűen, hanem csupán adósságát rója le. Mi vagyunk az egyetlenek, akik nem a várható hasznot mérlegelve, hanem a szabadságból fakadó bizalommal eltelve, aggodalmaskodás nélkül segítünk meg másokat.
41. Összefoglalva kimondhatom: városunk, úgy, ahogy van, Hellasz nevelő iskolája, s nekem úgy tűnik, hogy minden egyes polgárunk olyan egyéniség, aki kedvességgel párosult rendkívüli sokoldalúsága révén meg tudja állni a helyét az élet minden területén. Hogy ez pedig nem csupán a mostani alkalomra szóló üres dicsekvés, hanem a tényekből következő igazság, azt maga városunk hatalma igazolja, amelyet ezekkel a jellemvonásokkal szereztünk. Mert ez az egyetlen a mostani államok közül, amely, ha próbatételre kerül a sor, hírénél nagyobbnak bizonyul, az egyetlen, amelynek rátámadó ellenségei nem háborodnak fel, hogy kiktől szenvedtek vereséget, s alattvalói sem tiltakozhatnak, hogy méltatlanok uralkodnak felettük. Nagy és nem megalapozatlan bizonyítékokkal igazolhatjuk hatalmunkat, amelyet a jelen és a jövő egyaránt megcsodál. S nincs szükségünk még egy Homéroszra sem, hogy tetteinket dicsőítse, sem másra, akinek éneke pillanatnyilag elgyönyörködtet ugyan, de akinek az eseményekről nyújtott ábrázolását a valóság meghazudtolja. Mi minden tengert és szárazföldet arra kényszerítettünk, hogy nyisson utat merészségünk előtt, s mindenütt otthagytuk szigorunk vagy jóságunk maradandó emlékjeleit.
Íme, ilyen ez a város, s ezért estek el hősies küzdelemben ezek a férfiak, mert kötelességüknek érezték, hogy ne engedjék idegen kézre jutni, s természetes, hogy a még életben lévők közül is mindenkinek vállalnia kell ezt a küzdelmet.
42. Ezért is foglalkoztam ilyen hosszan városunk dolgaival, mert szerettem volna bebizonyítani, hogy nem ugyanazért a célért küzdünk mi, mint azok, akiknek semmi ilyesmi nem jutott osztályrészül, egyszersmind világos tényekkel akartam megmutatni azoknak a dicsőségét, akiknek a temetésén most beszélek. S ezzel az ő dicséretük lényegében már el is hangzott. Mert amit én városunkban magasztaltam, mindazzal ezeknek és a hozzájuk hasonlóknak a kiválósága ékesítette fel, s kevesen vannak a hellének között, akiknek tettei ennyire megfelelnének a róluk elmondott szavaknak. Mert úgy vélem, hogy ez a halál, amit ők most elszenvedtek, világosan bizonyítja férfihoz illő hősiességüket, akár ennek első próbatételéről, akár végső megpecsételéséről volt szó.
Sőt méltányos, hogy azokat is, akik egyéb téren nem voltak különösen kiválók, a háborúban hazájukért tanúsított férfias helytállásuk alapján ítéljük meg, mert jóval feledtették a rosszat, s többet használtak a köznek, mint amenynyit magánemberként ártottak. Közülük egyiket sem tette elpuhulttá a gazdagság nyújtotta élvezetekhez való ragaszkodás, s egy sem akadt olyan, aki a szegényekre jellemző reménnyel eltelve – hogy ebből a helyzetből kijutva talán egyszer még gazdaggá lehet – igyekezett volna kitérni a veszélyek elől. Mindezeknél jobban vágytak az ellenség megbüntetésére, s minthogy a veszélyek között ezt tartották a legszebbnek, elhatározták, hogy ilyen módon büntetik meg az ellenséget, s így törekednek ama javak megszerzésére. Vállalkozásuk bizonytalan kimenetelét a reményre bízták, de abban a meggyőződésben, hogy a szemük előtt lévő feladatokat saját maguknak kell tettekkel elvégezniük. S minthogy többre becsülték a helytállást és tűrést, mintsem hogy meghátrálással mentsék életüket, megmenekültek a megszólás gyalázatától, a cselekvés terén életük árán is teljesítették kötelességüket, s mikor a sors döntő pillanatában eltávoztak, ez a perc életükben sokkal inkább a dicsőség s nem a félelem beteljesedése volt.
43. Ezek az emberek tehát ilyennek bizonyultak, méltóvá válva városunkhoz. Az életben maradottaknak joga van ugyan az istenektől biztonságosabb életet kérni, de el kell szánniuk magukat arra is, hogy nem kevésbé bátor magatartást tanúsítsanak az ellenséggel szemben. És nemcsak a szavakból kell tudomásul vennetek, hogy mi szolgálja a haza érdekét – hiszen akárki hosszan beszélhetne előttetek erről, amit ti éppen olyan jól tudtok, kifejtve, hogy milyen előnyös, ha szembeszállunk az ellenséggel –, hanem naponta figyelemmel kell kísérnetek az állam hatalmának jeleit, s így eltelni a város szenvedélyes szeretetével. S ha ennek hatalmát nagynak látjátok, gondoljátok meg, hogy ezt olyan bátor férfiak alapozták meg, akik jól tudták, mi a kötelességük, akiket cselekvés közben a becsület érzése vezérelt. S ha olykor valamelyik vállalkozásuk kudarcba fulladt, akkor se jutott eszükbe, hogy ne bocsássák képességeiket városuk rendelkezésére, hanem meghozták érte a legnagyobb áldozatot is. Mert a köz érdekében odaadták életüket, s mindegyikük halhatatlan dicsőséget s valamenynyi közül kiemelkedő síremléket szerzett magának – nem annyira azt az emlékművet, amely alatt fekszenek, hanem azt, ami, valahányszor a szó vagy cselekedet alkalmat ad rá, maradandóan megőrzi múlhatatlan dicsőségüket.
Mert kiváló emberek sírja az egész föld, s nemcsak a hazájukban felállított sztélé felirata emlékeztet rájuk, hanem idegen földön is, felirat nélkül is mindenki őrzi nem is annyira cselekedeteiknek, mint inkább szellemüknek az emlékét. Lelkesítsen benneteket az ő példájuk, s abban a meggyőződésben, hogy a boldogság a szabadságon, a szabadság pedig a biztonságon alapul, ne féljetek a háború veszélyeitől.
Hiszen nem azoknak kötelessége kockára tenni életüket, akik szegények, és nem is remélhetik helyzetük javulását, hanem azoknak, akiknek sorsában még történhet kedvezőtlen fordulat, s akiknek az életében, ha szerencsétlenség éri őket, a legnagyobb lesz a változás. Mert az önérzetes férfi szemében fájdalmasabb a gyávasága miatt elszenvedett megaláztatás, mint a közös célért megfeszített erővel folyó küzdelemben a szinte észrevétlenül bekövetkező halál.
44. Így én nem is annyira szánakozni akarok az elesettek jelenlévő szülein, hanem inkább enyhíteni szeretném fájdalmukat. Hiszen ők, akik annyiféle viszontagság közt nőttek fel, tudják, hogy azok a boldogok, akiknek a dicsőség olyan teljessége jut osztályrészül, mint ezeknek ez a
halál, s mint nektek ez a gyász, s akik számára a boldog élet egyenértékű a szép halállal. Tudom, milyen nehéz erről meggyőzni benneteket, hiszen még gyakran eszetekbe jutnak, mikor másokat láttok olyan boldog helyzetben, amilyennel egykor magatok is dicsekedtetek. S a bánat nem a sosem ismert javak elvesztésekor szokta elfogni az embert, hanem akkor, ha olyasmitől fosztják meg, aminek az örömét már megízlelte.
Mindamellett azokat, akik olyan életkorban vannak, hogy még gyermekeik születhetnek, erősítse meg az új gyermekek születésének reménye. Az újonnan születettek ugyanis nemcsak közületek nem eggyel feledtetik el azokat, akik már nincsenek, hanem az államnak is kettős előnyt jelentenek: egyrészt nem néptelenedik el, másrészt meglesz a biztonsága is. Hiszen lehetetlen, hogy a gyűlésben ugyanolyan igazságos és méltányos tanácsot adjon az olyan ember, aki a többiekkel együtt nem a saját gyermeke életét is kockáztatva veszi ki részét a veszedelmekből. Ti viszont, akik már előrehaladottabb korban vagytok, tekintsétek nyereségnek életeteknek azt a szakaszát, amelyben boldogok voltatok, s azt, hogy csak rövid időtök van hátra, s találjatok vigasztalást az elhunytak dicsőségében, mert egyedül a becsvágy nem öregszik, s nem áll az, amit egyesek mondanak, hogy a tétlen öregkorban nagyobb gyönyörűséget jelent a gazdagság, mint a megbecsülés.
45. Nektek pedig, az elhunytak jelenlévő gyermekeinek és testvéreinek, úgy látom, nehéz versenyben kell helytállnotok. Azt ugyanis, aki már nincs életben, mindenki magasztalni szokta, benneteket azonban, jussatok el bár a tökéletesség legmagasabb fokára, nehezen fognak nemhogy velük egyenlőnek, de kevéssel alattuk állónak is ítélni. Mert az élőt versenytársai irigysége övezi, annak azonban, aki már nem áll szemben velük, jóindulatú tisztelettel adóznak.
Ha most azoknak az asszonyoknak az erényéről is meg kell emlékeznem, akik ezentúl özvegységben élnek, nekik szóló mondanivalómat néhány szóban összefoglalhatom. Az szolgál majd nagy dicsőségetekre, ha nem lesztek gyengébbek, mint ahogy a természet megkívánja tőletek, s ha a férfiak között erényeitekről és hibáitokról egyaránt a legkevesebb szóbeszéd esik.
46. Most elmondtam én is beszédemben, eleget téve a hagyománynak, amit szükségesnek tartottam. Az eltemetettekkel szemben egyrészt nemes cselekedetekkel is kifejeztük tiszteletünket, másrészt gyermekeiket az állam mostantól kezdve egészen felserdült korukig saját költségén fogja felneveltetni, s nem haszontalan koszorút tűz ki az ilyen küzdelmek díjául nekik és az életben maradottaknak. Mert ahol a legnagyobb jutalom jár az érdemnek, abban a városban a legkiválóbbak a polgárok.
Most pedig, miután ki-ki elsiratta a maga halottját, távozzatok.”
Muraközy Gyula fordítása