Forrás

3 / 2

Thukydidés: A peloponnésosi háború (431-404), Az athéni pestis (2, 47–54)

Leírás

Thukydidés: A peloponnésosi háború 2.47–54

47. Így zajlott le a temetési szertartás ebben a téli időszakban, s megrendezésével véget ért ennek a háborúnak az első éve is. De alig köszöntött be a nyári időszak, a peloponnészosziak, szövetségeseikkel és hadseregük kétharmad részével, akárcsak legutóbb, azonnal betörtek Attikába Zeuxidamosz fia, Arkhidamosz lakedaimoni király vezetésével, s tábort ütve hozzáfogtak a vidék feldúlásához. Még csak néhány napja tartózkodtak Attikában, mikor az athéniak közt mutatkozni kezdtek a járvány első jelei. Mint mondják, ez a járvány korábban már több helyen pusztított, így Lémnoszon és egyéb vidékeken is, de emberemlékezet óta sehol sem volt olyan súlyos, mint Athénban, és nem követelt annyi emberéletet áldozatul. Az orvosok sem bírtak vele, hiszen kezdetben a kór ismerete nélkül próbálkoztak kezelésével, s éppen közülük haltak meg a legtöbben, mivel ők érintkeztek a leggyakrabban a betegekkel. De nem segített semmiféle egyéb emberi beavatkozás sem. Így teljesen hatástalannak bizonyult a szentélyekben való könyörgés, a jóshelyek felkeresése s minden efféle cselekedet, úgyhogy végül, összetörve a csapások súlya alatt, nem is próbálkoztak ilyesmivel.

48. Mint mondják, a járvány először az Egyiptom felett fekvő Aithiópiában tört ki, azután elérte Egyiptomot, Libüát s a király birodalmának jelentős részét is.
Athénban váratlanul tört ki, s először a Peiraieuszban támadta meg az embereket, úgyhogy itt még azt is feltételezték, hogy a peloponnészosziak megmérgezték a víztárolókat (mert azon a helyen akkor még nem voltak források), később azonban a város felső részére is átterjedt, s egyre több embert ragadott el. Ám fejtse ki erről a járványról ki-ki – orvos és nem orvos – a maga véleményét, hogy mi lehetett a valószínű eredete, s hogy nézete szerint milyen okok hozták létre ezt a nagy fordulatot, s tették képessé rá, hogy a helyzetet ennyire megváltoztassa. Én megelégszem a betegség leírásával, hogy ennek alapján bárki olyan tájékozott legyen, hogy a kór, ha újra kitörne, ne legyen a számára ismeretlen, s úgy számolok be róla, mint aki magam is átestem rajta, és másokat is láttam benne szenvedni.

49. Abban mindenki egyetért, hogy ez az év különösen emlékezetessé vált arról, hogy alig fordult elő egyéb betegség, ha pedig korábban gyötört valakit valami baj, az is mind ebben a betegségben végződött. Általában azoknál, akik előzőleg teljesen egészségesek voltak, minden előzmény nélkül, a fejben támadt erős forrósággal s a szemek kivörösödésével és gyulladásával jelentkezett a baj, majd belül a garatjuk és nyelvük vérvörös színűvé lett, s leheletük szokatlanul bűzössé vált. Ezek után a tünetek után tüsszögés és rekedtség jelentkezett, majd rövid idő múlva erős köhögés kíséretében a mellre is átterjedt a kór, később pedig bevette magát a gyomorba, ezt felforgatta, s az epeömlés minden olyan neme bekövetkezett, amelynek a nevét az orvosok csak ismerik, méghozzá roppant fájdalmak kíséretében.
A legtöbb beteget eredménytelen hányinger is kínozta, erős görcsöket okozva, s ezek egyeseknél mindjárt a tünetekkel együtt, másoknál csak jóval később szűntek meg. A test külső érintésre nem látszott túlságosan melegnek, s nem volt különösebben sárga sem, hanem vöröses, ólomszínű, s kis kiütések és kelések lepték el. A betegek belsejükben azonban olyan égető forróságot éreztek, hogy a vékony szövetből vagy legfinomabb vászonból készült takarót sem tűrték magukon, és csak meztelenül bírták ki, s a legszívesebben hideg vízbe vetették volna magukat. És sokan azok közül, akiket őrizetlenül hagytak, a csillapíthatatlan szomjúságtól kínozva bele is ugrottak egyenesen a víztárolókba, de akár sokat ittak, akár keveset, ugyanaz volt az eredmény. Ezenfelül állandó, pihenést soha nem engedő nyugtalanság és álmatlanság gyötörte őket. Testük, miközben a kór teljes erővel dúlt benne, nem esett össze, s meglepő módon ellenállt a fájdalmaknak, úgyhogy a legtöbbel úgy végzett a kilencedik vagy a hetedik napon a belső forróság, hogy még nem vesztették el erejüket. Ha ezt az időt túlélték, a betegség testük alsó részét támadta meg, ahol nagy daganatok nőttek, s nem szűnő hasmenés lépett fel, így a legtöbben végül az ennek következtében támadt elgyengülésben haltak meg. így haladt végig a betegség az egész testen, kezdve a fejen, ahol először ütött tanyát, s még aki túlélte is legszörnyűbb szakaszait, végtagjain az is ott hordta a kór maradandó nyomait. Ez ugyanis megtámadta a szeméremrészeket s a kéz és a láb ujjait; sokan ezek elvesztése árán menekültek meg, de volt olyan is, aki szemét is elvesztette. Másokat közvetlenül felgyógyulásuk után feledékenység lepett meg, és se magukról, se hozzátartozóikról nem tudták, hogy kicsodák.

50. Nincs az a leírás, amely képes volna megrajzolni ennek a járványnak az igazi képét, már csak azért sem, mert minden egyes áldozatára olyan erővel támadt rá, hogy azt emberi természet nem tudja elviselni, de meg a következő példa is bizonyítja, hogy milyen rendkívüli módon különbözött az minden egyéb betegségtől. Azok a madarak és négylábúak, amelyek hozzá szoktak nyúlni az emberi tetemekhez, noha annyi halott hevert eltemetetlenül, még csak nem is közelítettek hozzájuk, s ha mégis ettek belőlük, felfordultak. Ezt bizonyítja az is, hogy az ilyen fajta madarak száma szemmel láthatóan megfogyatkozott, és hogy sem máshol, sem a halottak körül nem lehetett látni őket. A hatást különösen a kutyákon lehetett megfigyelni, mivel ezek az
ember mellett élnek.

51. Ilyen volt a betegség általános képe, nem is szólva azokról a sajátságos tünetekről, amelyek az egyes betegeknél különböző formában jelentkeztek. Ebben az időszakban a szokásos egyéb betegségek közül egyik sem lépett fel, s ha valami egyébfajta baj előfordult, az is ebben a betegségben végződött. Egyesek az ápolás hiánya miatt haltak meg, mások meg annak ellenére, hogy a legnagyobb gondoskodás vette körül őket. S egyetlenegy olyan gyógyszer sem akadt, amelyről el lehetett volna mondani, hogy alkalmazva feltétlenül használnia kell; mert ami segített az egyiken, az ártott a másiknak. S egyáltalán nem jelentett semmi különbséget valakinek erős vagy gyenge testalkata sem, a ragály mindenkit egyformán elragadott, azokat is, akik valamenynyi gyógymóddal megpróbálkoztak.
Az egész bajban a legszörnyűbb azonban az a levertség volt, amely elfogta az embereket, ha észrevették, hogy megtámadta őket a betegség, mert átadva magukat a reménytelenségnek, gondolatban már eleve lemondtak az életükről, és feladták az ellenállást, s mivel ápolás közben érintkezve egyik a másikat fertőzte meg – s éppen ez okozta a legnagyobb pusztulást –, úgy hullottak, akár a juhok. Ahol viszont a félelem miatt óvakodtak mások meglátogatásától, ott magukra hagyatva haltak meg az emberek, és sok házból a lakók teljesen kihaltak, mert nem volt, aki ápolja őket. Ha pedig felkerestek másokat, ez okozta vesztüket, különösen azokét, akik nemeslelkűségből segíteni akartak, s nagylelkűen, nem féltve az életüket, meglátogatták barátaikat akkor, amikor összetörve a sok csapás súlya alatt, maguk a legközelebbi hozzátartozók is belefáradtak abba, hogy jajgatva gyászolják az eltávozottakat.
De a legnagyobb szánalmat a felgyógyultak tanúsították a haldoklók és betegek iránt, mert ők jól tudták, mit jelent ez a betegség, és mert biztonságban érezhették magukat, mert másodszor senki sem kapta meg a bajt, legalábbis nem olyan mértékben, hogy belehalt volna. Sorsukat mások és maguk is irigylésre méltónak tartották, túláradó örömben éltek, s azt a hiú reményt táplálták, hogy ezután talán semmi egyéb betegség sem lesz képes végezni velük.

52. Az emberek beözönlése a környékről a meglévő megpróbáltatások közepette még újabb csapást jelentett, amely elsősorban magukat a beköltözötteket sújtotta. Ezek között – mivel nem volt elegendő lakás, és a nyár idejére fojtó levegőjű kalyibákba húzódtak – vad szertelenséggel dúlt a pusztulás, egymás hegyén-hátán heverve lehelték ki lelküket, s feküdtek ott holttestként, vagy pedig a szomjúságtól félholtan ott vonaglottak az utakon és a források körül. S maguk a szentélyek is, ahol szállást kerestek, telve voltak az elhunytak holttesteivel. Mert az emberek a kibírhatatlanná váló csapások következtében, nem tudván, hogy mi lesz velük, az isteni és emberi törvényeket egyaránt kezdték semmibe venni. A temetések addig szokásos rendjét is a teljes zűrzavar váltotta fel; mindenki úgy temette el a maga halottját, ahogy éppen tudta. Sokan, akik nélkülözték a szükséges eszközöket, mert előzőleg már annyi halottjuk volt, olyan szemérmetlen módon jártak el, hogy azokra a máglyákra, amelyeket mások emeltek, azokat megelőzve a maguk halottját helyezték rá és égették el, sőt némelyek másnak a már lobogó máglyájára dobták rá a magukkal hozott holttestet, majd elsiettek.

53. A városban a járvány következtében más téren is egyre inkább lábbal tiporták a törvényeket. Az emberek egyre bátrabban adták át magukat az eddig titkolt élvezeteknek, látva, hogy milyen gyorsan változik a szerencse, hogyan halnak meg egy pillanat alatt a gazdagok, s ülnek be javaikba azonnal olyanok, akik addig teljesen nincstelenek voltak. Ezért úgy vélték, hogy minél lázasabban, minél féktelenebbül élvezkedve kell hajszolniuk az örömöket, abban a hitben, hogy életük és vagyonuk egyaránt csak egy pillanatig az övék. Senki se volt hajlandó előre áldozatot hozni valamely nemesnek vélt ügyért, mert nem volt benne biztos, hogy nem pusztul-e el, mielőtt célját eléri, s csak az számított üdvösnek és hasznosnak, ami a percnyi örömet s annak meghosszabbítását ígérte – mindegy, hogy milyen áron. Már senkit sem tartott vissza sem az istenektől való félelem, sem az emberi törvény, s mivel látták, hogy mindnyájan egyformán pusztulnak, úgy gondolták, mindegy, hogy valaki kegyes volt-e vagy sem, és senki sem hitte, hogy megéri azt a napot, amelyen bűneiért törvény elé állítják, és elnyeri büntetését. Sokkal inkább úgy vélték, hogy ott lebeg a fejük felett az előre kimondott ítélet, addig kell hát élveznük valamit az életből, amíg le nem sújt rájuk.

54. Ilyen csapás szakadt az athéniakra és tette keservessé a sorsukat, s míg bent a városban hullottak az emberek, kint pusztították a területüket. Ebben a helyzetben nem lehetett csodálni, hogy visszaemlékeztek arra a jóslatra is, amely az öregek emlékezete szerint egykor így hangzott el:
Dór had támad majd mireánk és véle a dögvész.
Az emberek közt vita folyt róla, hogy a hajdani versben nem a döghalál (loimosz), hanem az éhhalál (limosz) szó fordul-e elő, de az akkori helyzetben természetesen az a vélemény győzött, hogy a jóslat döghalált mond, mert az emberek emlékezetét nyilván átformálták az átélt szenvedések. S meg vagyok győződve róla, hogy ha a mostani után egyszer egy újabb dór háború törne ki, s közben éhínség támadna, a jóslatot minden valószínűség szerint ebben az értelemben idéznék.
Azok, akik tudtak róla, megemlékeztek a lakedaimoniaknak adott jóslatról is, mert az isten a lakedaimoniak kérdésére, hogy meg kell-e indítaniuk a háborút, azt válaszolta, hogy ha teljes erővel harcolnak, övék lesz a győzelem, s megígérte, hogy ő is mellettük fog állni. S úgy találták, hogy az események igazolják a jóslatot. A járvány ugyanis tüstént a peloponnészosziak betörése után tört ki, de a Peloponnészoszra nem csapott át említésre méltó mértékben, hanem elsősorban Athénban, továbbá azokon a helyeken pusztított, ahol a legsűrűbb volt a lakosság. Ennyiben foglalhatók össze a járvánnyal kapcsolatos események.

Muraközy Gyula fordítása 

 

 

Thukydidés: A peloponnésosi háború 2.47–54

47. Így zajlott le a temetési szertartás ebben a téli időszakban, s megrendezésével véget ért ennek a háborúnak az első éve is. De alig köszöntött be a nyári időszak, a peloponnészosziak, szövetségeseikkel és hadseregük kétharmad részével, akárcsak legutóbb, azonnal betörtek Attikába Zeuxidamosz fia, Arkhidamosz lakedaimoni király vezetésével, s tábort ütve hozzáfogtak a vidék feldúlásához. Még csak néhány napja tartózkodtak Attikában, mikor az athéniak közt mutatkozni kezdtek a járvány első jelei. Mint mondják, ez a járvány korábban már több helyen pusztított, így Lémnoszon és egyéb vidékeken is, de emberemlékezet óta sehol sem volt olyan súlyos, mint Athénban, és nem követelt annyi emberéletet áldozatul. Az orvosok sem bírtak vele, hiszen kezdetben a kór ismerete nélkül próbálkoztak kezelésével, s éppen közülük haltak meg a legtöbben, mivel ők érintkeztek a leggyakrabban a betegekkel. De nem segített semmiféle egyéb emberi beavatkozás sem. Így teljesen hatástalannak bizonyult a szentélyekben való könyörgés, a jóshelyek felkeresése s minden efféle cselekedet, úgyhogy végül, összetörve a csapások súlya alatt, nem is próbálkoztak ilyesmivel.

48. Mint mondják, a járvány először az Egyiptom felett fekvő Aithiópiában tört ki, azután elérte Egyiptomot, Libüát s a király birodalmának jelentős részét is.
Athénban váratlanul tört ki, s először a Peiraieuszban támadta meg az embereket, úgyhogy itt még azt is feltételezték, hogy a peloponnészosziak megmérgezték a víztárolókat (mert azon a helyen akkor még nem voltak források), később azonban a város felső részére is átterjedt, s egyre több embert ragadott el. Ám fejtse ki erről a járványról ki-ki – orvos és nem orvos – a maga véleményét, hogy mi lehetett a valószínű eredete, s hogy nézete szerint milyen okok hozták létre ezt a nagy fordulatot, s tették képessé rá, hogy a helyzetet ennyire megváltoztassa. Én megelégszem a betegség leírásával, hogy ennek alapján bárki olyan tájékozott legyen, hogy a kór, ha újra kitörne, ne legyen a számára ismeretlen, s úgy számolok be róla, mint aki magam is átestem rajta, és másokat is láttam benne szenvedni.

49. Abban mindenki egyetért, hogy ez az év különösen emlékezetessé vált arról, hogy alig fordult elő egyéb betegség, ha pedig korábban gyötört valakit valami baj, az is mind ebben a betegségben végződött. Általában azoknál, akik előzőleg teljesen egészségesek voltak, minden előzmény nélkül, a fejben támadt erős forrósággal s a szemek kivörösödésével és gyulladásával jelentkezett a baj, majd belül a garatjuk és nyelvük vérvörös színűvé lett, s leheletük szokatlanul bűzössé vált. Ezek után a tünetek után tüsszögés és rekedtség jelentkezett, majd rövid idő múlva erős köhögés kíséretében a mellre is átterjedt a kór, később pedig bevette magát a gyomorba, ezt felforgatta, s az epeömlés minden olyan neme bekövetkezett, amelynek a nevét az orvosok csak ismerik, méghozzá roppant fájdalmak kíséretében.
A legtöbb beteget eredménytelen hányinger is kínozta, erős görcsöket okozva, s ezek egyeseknél mindjárt a tünetekkel együtt, másoknál csak jóval később szűntek meg. A test külső érintésre nem látszott túlságosan melegnek, s nem volt különösebben sárga sem, hanem vöröses, ólomszínű, s kis kiütések és kelések lepték el. A betegek belsejükben azonban olyan égető forróságot éreztek, hogy a vékony szövetből vagy legfinomabb vászonból készült takarót sem tűrték magukon, és csak meztelenül bírták ki, s a legszívesebben hideg vízbe vetették volna magukat. És sokan azok közül, akiket őrizetlenül hagytak, a csillapíthatatlan szomjúságtól kínozva bele is ugrottak egyenesen a víztárolókba, de akár sokat ittak, akár keveset, ugyanaz volt az eredmény. Ezenfelül állandó, pihenést soha nem engedő nyugtalanság és álmatlanság gyötörte őket. Testük, miközben a kór teljes erővel dúlt benne, nem esett össze, s meglepő módon ellenállt a fájdalmaknak, úgyhogy a legtöbbel úgy végzett a kilencedik vagy a hetedik napon a belső forróság, hogy még nem vesztették el erejüket. Ha ezt az időt túlélték, a betegség testük alsó részét támadta meg, ahol nagy daganatok nőttek, s nem szűnő hasmenés lépett fel, így a legtöbben végül az ennek következtében támadt elgyengülésben haltak meg. így haladt végig a betegség az egész testen, kezdve a fejen, ahol először ütött tanyát, s még aki túlélte is legszörnyűbb szakaszait, végtagjain az is ott hordta a kór maradandó nyomait. Ez ugyanis megtámadta a szeméremrészeket s a kéz és a láb ujjait; sokan ezek elvesztése árán menekültek meg, de volt olyan is, aki szemét is elvesztette. Másokat közvetlenül felgyógyulásuk után feledékenység lepett meg, és se magukról, se hozzátartozóikról nem tudták, hogy kicsodák.

50. Nincs az a leírás, amely képes volna megrajzolni ennek a járványnak az igazi képét, már csak azért sem, mert minden egyes áldozatára olyan erővel támadt rá, hogy azt emberi természet nem tudja elviselni, de meg a következő példa is bizonyítja, hogy milyen rendkívüli módon különbözött az minden egyéb betegségtől. Azok a madarak és négylábúak, amelyek hozzá szoktak nyúlni az emberi tetemekhez, noha annyi halott hevert eltemetetlenül, még csak nem is közelítettek hozzájuk, s ha mégis ettek belőlük, felfordultak. Ezt bizonyítja az is, hogy az ilyen fajta madarak száma szemmel láthatóan megfogyatkozott, és hogy sem máshol, sem a halottak körül nem lehetett látni őket. A hatást különösen a kutyákon lehetett megfigyelni, mivel ezek az
ember mellett élnek.

51. Ilyen volt a betegség általános képe, nem is szólva azokról a sajátságos tünetekről, amelyek az egyes betegeknél különböző formában jelentkeztek. Ebben az időszakban a szokásos egyéb betegségek közül egyik sem lépett fel, s ha valami egyébfajta baj előfordult, az is ebben a betegségben végződött. Egyesek az ápolás hiánya miatt haltak meg, mások meg annak ellenére, hogy a legnagyobb gondoskodás vette körül őket. S egyetlenegy olyan gyógyszer sem akadt, amelyről el lehetett volna mondani, hogy alkalmazva feltétlenül használnia kell; mert ami segített az egyiken, az ártott a másiknak. S egyáltalán nem jelentett semmi különbséget valakinek erős vagy gyenge testalkata sem, a ragály mindenkit egyformán elragadott, azokat is, akik valamenynyi gyógymóddal megpróbálkoztak.
Az egész bajban a legszörnyűbb azonban az a levertség volt, amely elfogta az embereket, ha észrevették, hogy megtámadta őket a betegség, mert átadva magukat a reménytelenségnek, gondolatban már eleve lemondtak az életükről, és feladták az ellenállást, s mivel ápolás közben érintkezve egyik a másikat fertőzte meg – s éppen ez okozta a legnagyobb pusztulást –, úgy hullottak, akár a juhok. Ahol viszont a félelem miatt óvakodtak mások meglátogatásától, ott magukra hagyatva haltak meg az emberek, és sok házból a lakók teljesen kihaltak, mert nem volt, aki ápolja őket. Ha pedig felkerestek másokat, ez okozta vesztüket, különösen azokét, akik nemeslelkűségből segíteni akartak, s nagylelkűen, nem féltve az életüket, meglátogatták barátaikat akkor, amikor összetörve a sok csapás súlya alatt, maguk a legközelebbi hozzátartozók is belefáradtak abba, hogy jajgatva gyászolják az eltávozottakat.
De a legnagyobb szánalmat a felgyógyultak tanúsították a haldoklók és betegek iránt, mert ők jól tudták, mit jelent ez a betegség, és mert biztonságban érezhették magukat, mert másodszor senki sem kapta meg a bajt, legalábbis nem olyan mértékben, hogy belehalt volna. Sorsukat mások és maguk is irigylésre méltónak tartották, túláradó örömben éltek, s azt a hiú reményt táplálták, hogy ezután talán semmi egyéb betegség sem lesz képes végezni velük.

52. Az emberek beözönlése a környékről a meglévő megpróbáltatások közepette még újabb csapást jelentett, amely elsősorban magukat a beköltözötteket sújtotta. Ezek között – mivel nem volt elegendő lakás, és a nyár idejére fojtó levegőjű kalyibákba húzódtak – vad szertelenséggel dúlt a pusztulás, egymás hegyén-hátán heverve lehelték ki lelküket, s feküdtek ott holttestként, vagy pedig a szomjúságtól félholtan ott vonaglottak az utakon és a források körül. S maguk a szentélyek is, ahol szállást kerestek, telve voltak az elhunytak holttesteivel. Mert az emberek a kibírhatatlanná váló csapások következtében, nem tudván, hogy mi lesz velük, az isteni és emberi törvényeket egyaránt kezdték semmibe venni. A temetések addig szokásos rendjét is a teljes zűrzavar váltotta fel; mindenki úgy temette el a maga halottját, ahogy éppen tudta. Sokan, akik nélkülözték a szükséges eszközöket, mert előzőleg már annyi halottjuk volt, olyan szemérmetlen módon jártak el, hogy azokra a máglyákra, amelyeket mások emeltek, azokat megelőzve a maguk halottját helyezték rá és égették el, sőt némelyek másnak a már lobogó máglyájára dobták rá a magukkal hozott holttestet, majd elsiettek.

53. A városban a járvány következtében más téren is egyre inkább lábbal tiporták a törvényeket. Az emberek egyre bátrabban adták át magukat az eddig titkolt élvezeteknek, látva, hogy milyen gyorsan változik a szerencse, hogyan halnak meg egy pillanat alatt a gazdagok, s ülnek be javaikba azonnal olyanok, akik addig teljesen nincstelenek voltak. Ezért úgy vélték, hogy minél lázasabban, minél féktelenebbül élvezkedve kell hajszolniuk az örömöket, abban a hitben, hogy életük és vagyonuk egyaránt csak egy pillanatig az övék. Senki se volt hajlandó előre áldozatot hozni valamely nemesnek vélt ügyért, mert nem volt benne biztos, hogy nem pusztul-e el, mielőtt célját eléri, s csak az számított üdvösnek és hasznosnak, ami a percnyi örömet s annak meghosszabbítását ígérte – mindegy, hogy milyen áron. Már senkit sem tartott vissza sem az istenektől való félelem, sem az emberi törvény, s mivel látták, hogy mindnyájan egyformán pusztulnak, úgy gondolták, mindegy, hogy valaki kegyes volt-e vagy sem, és senki sem hitte, hogy megéri azt a napot, amelyen bűneiért törvény elé állítják, és elnyeri büntetését. Sokkal inkább úgy vélték, hogy ott lebeg a fejük felett az előre kimondott ítélet, addig kell hát élveznük valamit az életből, amíg le nem sújt rájuk.

54. Ilyen csapás szakadt az athéniakra és tette keservessé a sorsukat, s míg bent a városban hullottak az emberek, kint pusztították a területüket. Ebben a helyzetben nem lehetett csodálni, hogy visszaemlékeztek arra a jóslatra is, amely az öregek emlékezete szerint egykor így hangzott el:
Dór had támad majd mireánk és véle a dögvész.
Az emberek közt vita folyt róla, hogy a hajdani versben nem a döghalál (loimosz), hanem az éhhalál (limosz) szó fordul-e elő, de az akkori helyzetben természetesen az a vélemény győzött, hogy a jóslat döghalált mond, mert az emberek emlékezetét nyilván átformálták az átélt szenvedések. S meg vagyok győződve róla, hogy ha a mostani után egyszer egy újabb dór háború törne ki, s közben éhínség támadna, a jóslatot minden valószínűség szerint ebben az értelemben idéznék.
Azok, akik tudtak róla, megemlékeztek a lakedaimoniaknak adott jóslatról is, mert az isten a lakedaimoniak kérdésére, hogy meg kell-e indítaniuk a háborút, azt válaszolta, hogy ha teljes erővel harcolnak, övék lesz a győzelem, s megígérte, hogy ő is mellettük fog állni. S úgy találták, hogy az események igazolják a jóslatot. A járvány ugyanis tüstént a peloponnészosziak betörése után tört ki, de a Peloponnészoszra nem csapott át említésre méltó mértékben, hanem elsősorban Athénban, továbbá azokon a helyeken pusztított, ahol a legsűrűbb volt a lakosság. Ennyiben foglalhatók össze a járvánnyal kapcsolatos események.

Muraközy Gyula fordítása