Forrás

2 / 1

Ovidius: Amores 3.2

Leírás

Beszélgetés a cirkuszban 

Nem vagyok én ma, dehogy vagyok én a lovakra kíváncsi,
     bár, ha a tipped győz, tapsol az én kezem is.
Melléd ülni, füledbe susogni csak az csalogat, hogy
     megmondjam: gyönyörű szép szemedért vagyok itt.
Néked a lóverseny, de nekem te vagy, édes, a fontos,
     nézze ki mit szeret és megvan a dupla öröm.
Óh, de hiszen téged nem a ló, hanem a kocsibajnok
     érdekel! érte dobog kis szived oly hevesen!
Énértem ha dobogna, a starthelyről vad iramban
     szállnának velem is a robogó paripák,
gyeplőm csüggne lazán, majd fölcsattogna az ostor,
     mint a vihar venném hétszer a büszke kanyart,
ám ha a nézők közt a szemem rád esne – csak állnék
     s gyeplőt tartani nem bírna tovább a kezem.
Mért húzódsz tova? Nézd, a hely itt maga összeparancsol:
     szűk az ülés, ez a jó! cirkusz előnye, szabály!
S mondd, szivem, egy picikét ne legyezzelek? Itt a belépő
     kártya, s a hűs levegőt boldogan önti feléd!
Vagy nincs is meleg, és engem csak a vágy tüze éget?
     s tégedet is bentről perzsel az asszonyi vágy?
Ejnye, amíg csevegünk, beporozza a szél ruhádat
     hó ruha, hószínü test: tűnj csak el, így ni, te por!
Ah, jön a körmenet! Itt van már. Csönd, néma imádság!
     Zendül a taps. Igazán nagyszerü! mennyi arany!
A szárnyas Diadalt legelöl viszik. Óh, Diadal, légy
     énvelem is, diadalt adj, ragyogó Szerelem!
Jönnek az Istenek; – én Vénuszhoz küldöm imámat!
     Rám villant mosolya, mennyei üdvöt igér!
Kedvesem, ígérd meg te is azt, amit ő megígért már!
     s istennőm te leszel, nála különb, gyönyörűbb!
Istenek a tanuim s az egész menet itt: soha más lány,
     óh, sose lesz más lány asszonyom és szeretőm!
Rossz, hogy a lábad csüng? Nos, dugd be, ha tetszik, a rács két
     léce közé a hegyét, megpihen ott, belefér.
Már kiürült a porond, és int a mezőny kapitánya,
     indul a, vágtat a sok négyfogatú sebesen.
Látom már, akinek drukkolsz. Bár győzne a kedvenc!
     Úgy látszik, lova is tudja az óhajodat.
Úristen! Mily kört vesz amott a bolond a kanyarban!
     Üldöz a másik! elér, bent szalad és megelőz!
Jaj, te tökéletlen! Így megy hát füstbe reményünk!
     Húzd meg a bal gyeplőt! Rajta! talán sikerül!
Eh, koca-versenyző … Bizonyára leinti a zsűri,
     tógáját a tribün lengeti már dühösen.
Visszaparancsolják … Drágám, hogy szép frizurádat
     össze ne rombolják, hajtsd az ölembe fejed.
Újra felállnak, új start lesz, megnyílt a sorompó,
     s tarka seregben máris a sok paripa.
Most száguldj legalább, villámként, az egyenesben
     óh, sikerüljön, amit én meg a lány akarunk!
Úrnőm vágya beteljesedett. Az enyém ezután jön.
     Pálmát nyert a kocsis; megnyerem én is, ugye?
Rám nevet a leány, súgott valamit, szeme lángolt.
     Itt ez elég; s másutt váltsd be ígéretedet.

(Szabó Lőrinc fordítása)

Beszélgetés a cirkuszban 

Nem vagyok én ma, dehogy vagyok én a lovakra kíváncsi,
     bár, ha a tipped győz, tapsol az én kezem is.
Melléd ülni, füledbe susogni csak az csalogat, hogy
     megmondjam: gyönyörű szép szemedért vagyok itt.
Néked a lóverseny, de nekem te vagy, édes, a fontos,
     nézze ki mit szeret és megvan a dupla öröm.
Óh, de hiszen téged nem a ló, hanem a kocsibajnok
     érdekel! érte dobog kis szived oly hevesen!
Énértem ha dobogna, a starthelyről vad iramban
     szállnának velem is a robogó paripák,
gyeplőm csüggne lazán, majd fölcsattogna az ostor,
     mint a vihar venném hétszer a büszke kanyart,
ám ha a nézők közt a szemem rád esne – csak állnék
     s gyeplőt tartani nem bírna tovább a kezem.
Mért húzódsz tova? Nézd, a hely itt maga összeparancsol:
     szűk az ülés, ez a jó! cirkusz előnye, szabály!
S mondd, szivem, egy picikét ne legyezzelek? Itt a belépő
     kártya, s a hűs levegőt boldogan önti feléd!
Vagy nincs is meleg, és engem csak a vágy tüze éget?
     s tégedet is bentről perzsel az asszonyi vágy?
Ejnye, amíg csevegünk, beporozza a szél ruhádat
     hó ruha, hószínü test: tűnj csak el, így ni, te por!
Ah, jön a körmenet! Itt van már. Csönd, néma imádság!
     Zendül a taps. Igazán nagyszerü! mennyi arany!
A szárnyas Diadalt legelöl viszik. Óh, Diadal, légy
     énvelem is, diadalt adj, ragyogó Szerelem!
Jönnek az Istenek; – én Vénuszhoz küldöm imámat!
     Rám villant mosolya, mennyei üdvöt igér!
Kedvesem, ígérd meg te is azt, amit ő megígért már!
     s istennőm te leszel, nála különb, gyönyörűbb!
Istenek a tanuim s az egész menet itt: soha más lány,
     óh, sose lesz más lány asszonyom és szeretőm!
Rossz, hogy a lábad csüng? Nos, dugd be, ha tetszik, a rács két
     léce közé a hegyét, megpihen ott, belefér.
Már kiürült a porond, és int a mezőny kapitánya,
     indul a, vágtat a sok négyfogatú sebesen.
Látom már, akinek drukkolsz. Bár győzne a kedvenc!
     Úgy látszik, lova is tudja az óhajodat.
Úristen! Mily kört vesz amott a bolond a kanyarban!
     Üldöz a másik! elér, bent szalad és megelőz!
Jaj, te tökéletlen! Így megy hát füstbe reményünk!
     Húzd meg a bal gyeplőt! Rajta! talán sikerül!
Eh, koca-versenyző … Bizonyára leinti a zsűri,
     tógáját a tribün lengeti már dühösen.
Visszaparancsolják … Drágám, hogy szép frizurádat
     össze ne rombolják, hajtsd az ölembe fejed.
Újra felállnak, új start lesz, megnyílt a sorompó,
     s tarka seregben máris a sok paripa.
Most száguldj legalább, villámként, az egyenesben
     óh, sikerüljön, amit én meg a lány akarunk!
Úrnőm vágya beteljesedett. Az enyém ezután jön.
     Pálmát nyert a kocsis; megnyerem én is, ugye?
Rám nevet a leány, súgott valamit, szeme lángolt.
     Itt ez elég; s másutt váltsd be ígéretedet.

(Szabó Lőrinc fordítása)