Az ókori Hellászban ritkán uralkodott teljes béke. Ha közös ellenség fenyegette hazájukat, a görög poliszok haderőiket egyesítve összefogtak, máskor viszont, ha érdekük úgy kívánta, egymás ellen fordultak.

Az ókori görögök számára nagyon nagy jelentőséggel bírtak a perzsák ellen vívott háborúk (Kr. e. 492–447), amelyek során bebizonyosodott, hogy hadseregük bármilyen ellenséggel szemben eredményes tud lenni szárazföldön (például a marathóni csatában Kr. e. 490-ben) és vízen (például Szalamisz szigeténél Kr. e. 480-ban) egyaránt.

A városállamok között gyakran tört ki háború területi viták, zsákmányszerzés vagy bosszúállás miatt, de becsületük és szabadságuk megóvása érdekében is hadba vonulhattak. Ókori történetírók számtalan összecsapásról tudósítanak, de a legjobban a két legerősebb polisz, Athén és Spárta egymás ellen vívott háborúit (például a Kr. e. 431 és 404 között zajlott peloponnészoszi háborút) ismerjük.

A legtöbb városállamnak jól képzett hadserege volt. Az ókori világban a legfélelmetesebb híre a spártai hadseregnek volt. A teljes jogú spártai polgárok (6-7 ezer fő) egész életüket katonai kiképzéssel töltötték, mezőgazdasággal és kézműveskedéssel nem kellett foglalkozniuk. A spártai hadsereg élén a két király állt, alattuk pedig a polemarkhoszok, az egységek parancsnokai, akik a tisztjeik útján továbbították a parancsokat a katonáknak. A parancsmegtagadás súlyos büntetést vont maga után.

A görög poliszok hadseregeinek a magját a nehézfegyverzetű gyalogosok, a hopliták alkották, akik zárt alakzatban, phalanxban harcoltak. A hopliták a társadalom vagyonosabb rétegéből kerültek ki, mert csak ők tudták megvásárolni fegyverzetüket. A szegényebb polgárok, polgárjog nélküli idegenek és ritkábban rabszolgák a könnyűfegyverzetű gyalogság soraiban harcolhattak, például lándzsavetőként vagy íjászként. Alkalmanként lovasságot is bevetettek, de Hellász hegyei között ez a fegyvernem nem volt igazán hatékony. A görög poliszok a tengeri hadviselésben is jeleskedtek, e téren különösen Athén járt élen.