Kuros
Az archaikus görög szobrászat egyik meghatározó szobortípusát, az álló, ruhátlan ifjúalakot jelölik a ‘fiú’ jelentésű görög kuros szóval. A kuros női megfelelője, a koré (‘leány’), a ruhában ábrázolt, de szintén álló nőalak.
Az egyik lábával előre lépő, mereven leeresztett karokkal és a combra támaszkodó kezekkel álló férfialak mintaképét minden bizonnyal az egyiptomi szobrászatban kell keresni. A hasonló pózú egyiptomi állószobrokkal ellentétben azonban a görög kuros a legkorábbi ismert példányoktól kezdve minden oldalról körüljárható, térben elképzelt kompozíció. Az ábrázolt alak testsúlya középre helyeződik, egyenlően oszlik meg a két láb között – ez az eltérés pedig automatikusan korrigálja az előre lépő lábra testsúlyt nem helyező egyiptomi szobrok anatómiai „tévedését”. Lényeges különbség az is, hogy – míg az ókori Közel-Kelet egyetlen kultúrájában sem fordulhatott elő a férfitest ruhátlan ábrázolása negatív mellékértelem nélkül (rabszolga, legyőzött ellenfél) – a görög szobrászatnak a kezdetektől fogva egyik legfontosabb témája volt a ruhátlan ifjú alakja.
Valószínűleg éppen ez, a görög művészek érdeklődése a test valóságos formái iránt, volt az ösztönzője annak a fokozatos fejlődési folyamatnak, amely a Kr. e. 6. század során a kuros műfajában a természet mind pontosabb megfigyeléséhez és visszatükrözéséhez vezetett. A legkorábbi ismert kurosok, a század elején készült kolosszális sunioni kuros, vagy a Delphoiban talált „ikrek” Kleobis és Bitón, bár testtartásuk alig különbözik a későbbiekétől, csekély anatómiai érdeklődésről és nagyfokú absztrakt stilizációs hajlamról tanúskodnak. Néhány évtizeddel későbbi társaik már sokkal valósághűbb módon képezik le az emberi testtájakat. Mintázásuk egyre lágyabb és oldottabb (pl. a teneai kuros), míg végül a század utolsó éveire a folyamatosan fejlődő szobrászati hagyomány eljut a tökéletesen pontos anatómiai megfigyeléshez olyan ifjúszobrokon, amelyekből már csak a mozdulat természetes oldottsága hiányzik ahhoz, hogy igazán életszerű hatást keltsenek (Aristodikos-kuros).
Az egyik lábával előre lépő, mereven leeresztett karokkal és a combra támaszkodó kezekkel álló férfialak mintaképét minden bizonnyal az egyiptomi szobrászatban kell keresni. A hasonló pózú egyiptomi állószobrokkal ellentétben azonban a görög kuros a legkorábbi ismert példányoktól kezdve minden oldalról körüljárható, térben elképzelt kompozíció. Az ábrázolt alak testsúlya középre helyeződik, egyenlően oszlik meg a két láb között – ez az eltérés pedig automatikusan korrigálja az előre lépő lábra testsúlyt nem helyező egyiptomi szobrok anatómiai „tévedését”. Lényeges különbség az is, hogy – míg az ókori Közel-Kelet egyetlen kultúrájában sem fordulhatott elő a férfitest ruhátlan ábrázolása negatív mellékértelem nélkül (rabszolga, legyőzött ellenfél) – a görög szobrászatnak a kezdetektől fogva egyik legfontosabb témája volt a ruhátlan ifjú alakja.
Valószínűleg éppen ez, a görög művészek érdeklődése a test valóságos formái iránt, volt az ösztönzője annak a fokozatos fejlődési folyamatnak, amely a Kr. e. 6. század során a kuros műfajában a természet mind pontosabb megfigyeléséhez és visszatükrözéséhez vezetett. A legkorábbi ismert kurosok, a század elején készült kolosszális sunioni kuros, vagy a Delphoiban talált „ikrek” Kleobis és Bitón, bár testtartásuk alig különbözik a későbbiekétől, csekély anatómiai érdeklődésről és nagyfokú absztrakt stilizációs hajlamról tanúskodnak. Néhány évtizeddel későbbi társaik már sokkal valósághűbb módon képezik le az emberi testtájakat. Mintázásuk egyre lágyabb és oldottabb (pl. a teneai kuros), míg végül a század utolsó éveire a folyamatosan fejlődő szobrászati hagyomány eljut a tökéletesen pontos anatómiai megfigyeléshez olyan ifjúszobrokon, amelyekből már csak a mozdulat természetes oldottsága hiányzik ahhoz, hogy igazán életszerű hatást keltsenek (Aristodikos-kuros).
A kurosokat a régebbi művészettörténet szívesen illette az „Apollón” névvel, mivel a klasszikus kortól kezdve a görög művészet ezt az istent szinte kizárólag így, alig felserdült, még hosszú hajú ifjú alakjában ábrázolta. Később világossá vált, hogy az archaikus görög művészetben istenség és ember megjelenítése nem mindig különült el olyan világos ikonográfiai szabályok szerint, mint a klasszikus kortól kezdve, így a kurosok egyaránt lehettek isten vagy ember képmásai. Ennek megfelelően rendeltetésük, állíttatásuk célja is többféle lehetett, akár egyszerre, egyetlen szobor esetében is: a kurosok és korék istenségnek felajánlott fogadalmi ajándékok éppen úgy lehettek, mint egy ember életét és halálát megörökítő emlékművek.
Bencze Ágnes