Lexikon

A legfiatalabb a Kr. e. 5. század három nagy tragikusa közül. Sophoklésnél kb. 10 évvel később született (Kr. e. 485-ben vagy 480-ban), a hagyomány szerint éppen akkor, amikor Sophoklés fiatal fiúként a salamisi győzelmet ünneplő karban táncolt. Alkotói évei az athéni demokrácia virágzásának és a peloponnésosi háborúnak az idejére estek. Először Kr. e. 455-ben versenyzett, közel 90 darabjából tizennyolcat olvashatunk ma is. Bár azt mesélik, Sókratés csak akkor ment színházba, ha Euripidés darabját mutatták be, antik források arról tanúskodnak, hogy az athéni versenybírák kegyét ritkán nyerte el: csupán négyszer nyert első díjat a városi Dionysián. Élete utolsó két évét a makedón uralkodó (Archelaos) udvarában töltötte, Kr. e. 406-ban halt meg Pellában.

Drámai művészetének számos jellegzetes vonása miatt az irodalomtörténet-írás sokáig a tragédia „hanyatlásának” képviselőjét látta benne: amellett, hogy nem egy drámája pozitív végkicsengésű, hősei sokszor kevéssé héróikusak, s filozófiai utalásokkal tűzdelt rétorikus érveléseikben jól megragadható a korabeli szofisztika hatása. Szereplői gyakran tesznek szemrehányásokat az isteneknek kegyetlenségük vagy közömbösségük miatt, s nem kevésbé kritikus szavakkal illetik az emberi intézményeket és korabeli társadalmi jelenségeket is.

Legkorábbi ránk maradt darabja Alkéstisről kapta címét, arról az asszonyról, aki, hogy férje tovább élhessen, hajlandó volt életét feláldozni, s halálával vigasztalhatatlan gyászba borította megmentett urát. A darab meseszerű fordulattal végződik (nem is „igazi” tragédia, a tetralógia negyedik darabjaként a szatírjáték helyett került színre): Héraklés visszahozza Alkéstist az alvilágból.

Aristotelés a legtragikusabb költőnek nevezte. Dialógusainak, monológjainak hatása alól olvasva is nehéz kivonni magunkat. Egyes jelenetei a legvégső határig bántják a néző igazságérzetét: Médeiát az őt elhagyó, és előnyösebb házasságot kötni készülő Iasón cinikus szavakkal és anyagi segítséggel próbálja lekenyerezni (Médeia); az ártatlan Hippolytos hiába védekezik a vád ellen, hogy mostohaanyját próbálta elcsábítani, s még égi segítséget sem kap (Hippolytos). Kíméletlen részletességgel ábrázolt véres jeleneteik miatt sem az Élektra, sem a Bakchánsnők nem könnyed esti olvasmányok. Az előbbiben tudatosan elkövetett anyagyilkosságról olvasunk, az utóbbiban öntudatlan állapotban öli meg az anya saját fiát. Az egymásra halmozódó sorscsapásoktól reménytelenné vált helyzeteket igen gyakran, sokszor előkészítetlenül, isteni beavatkozás (deus ex machina) oldja meg. A 20. században különös figyelmet kaptak „háborúellenes” darabjai (Hekabé, Trójai nők), amelyekben a legyőzött fél oldaláról, s azon belül is a legkiszolgáltatottabbak, a nők szemszögéből láttatja a háború által okozott értelmetlen emberi szenvedést. A női lélek hiteles ábrázolása és pszichológiai elemzőkészsége miatt is nagyra tartották és tartják, sokféleképpen megszólaltatott hősnői és más szereplők szájába adott vélemények miatt éppúgy bélyegezték feministának (Médeia), mint nőgyűlölőnek (Hippolytos).

Bár Aristophanés nem sokkal Euripidés halála után színre vitt Békák című komédiájában az Aischylosszal való versenyben alulmarad, a Kr. e. 4. században ő lett a legkedveltebb tragédiaköltő. A későbbi görög színház jellegzetes műfaja, az újkomédia legtöbbet az Aristotelés által „legtragikusabbnak” nevezett tragédiaírótól merítette: a szerelmi témát, a cselszövést, az egymásraismerés-jeleneteket. A görög újkomédián keresztül a római drámaírást (mindenekelőtt Seneca művészetét) is megtermékenyítette.

Fennmaradt művei – zárójelben a bemutatás éve. (A datálás részben külső forrásokon, részben metrikai vizsgálódások eredményein nyugszik.)

Alkéstis (Kr. e. 438), Médeia (Kr. e. 431), Hippolytos (Kr. e. 428), Hérakleidák (Kr. e. 431–428 k.), Oltalomkérők (Kr. e. 422), Andromaché (Kr. e. 430-420 k.), Hekabé (Kr. e. 430-420 k.), Őrjöngő Héraklés (Kr. e. 416), Élektra (Kr. e. 419–416 k.), Trójai nők (Kr. e. 415), Iphigeneia a taurosok között (Kr. e. 414), Ión (Kr. e. 413), Helené (Kr. e. 412), Föníciai nők (Kr. e. 411), Orestés (Kr. e. 408), Iphigeneia Aulisban (Kr. e. 405–400 k.), Bakchánsnők (Kr. e. 406), Kyklóps (szatírjáték).

Kulin Veronika