Lexikon

Dionysos női kísérői, a satyrosok társai. Az ókori források többféle néven emlegetik őket. A mainas (‛őrjöngő’) általában a mitikus Dionysos-kíséret (thiasos) női tagjainak a megnevezése, akik a legkorábbi irodalmi és képzőművészeti források szerint isteni lények, nymphák voltak. Azokat a mitikus időkbe képzelt nőket, akik Dionysos kíséretéhez csatlakoztak, többnyire bakchánsnőknek (bakchai) nevezték (Dionysos másik nevéből, a Bakchosból, amely ismeretlen, talán lyd eredetű szó). Az Orpheus-mítosz thrák mainasait bassarosnak vagy bassarisoknak hívták (a ‛róka’ jelentésű bassara szóból, rókabőr-viseletükről). Dionysost eksztatikus táncokkal tisztelő nők a valós kultikus gyakorlatban is léteztek. Ilyenek voltak a delphoi thyiasok (a thyó – ‛rohan, vágtat’ igéből), akikhez athéni nők küldöttsége is csatlakozott; vagy a hellénisztikus kor óta ismert dionysosi közösségek bakchánsnői (akik olykor a mainas nevet kapják).

A legkorábbi szövegekből kevés derül ki Dionysos mitikus kísérőinek kinézetéről és viselkedéséről. A mainas szó Homérosnál lelhető fel legkorábban: a költő „őrjöngő nőhöz” hasonlítja a férje halálától rettegő, a falakhoz rohanó Andromachét (Ilias 22.460), de nem dönthető el, hogy a mitikus lényekre utal-e ezzel a szóval. A mainasok a homérosi Démétér-himnusz költője szerint mindenesetre a hegyekben laktak (389), későbbi költők pedig a Dionysost felnevelő „szép hajú” nysai nymphákat említik az isten első követőiként (Homérosi Himnusz Dionysoshoz, 3), akik Hermésszel és a silénosokkal vegyültek szerelembe a hegyi barlangokban (Homérosi Himnusz Aphroditéhez, 259–263).

A mainasok és a menádikus őrület legrészletgazdagabb és legnagyobb hatású irodalmi megjelenítése Euripidés Bakchánsnők c. drámája, amelyben Tmólos-hegyi (lyd) nők alkotják Dionysos kíséretét. Borostyánkoszorút hordanak, kezükben kígyót és thyrsost tartanak, amellyel vizet, mézet, tejet vagy bort tudnak fakasztani a földből. A kultuszt befogadni nem akaró thébai nőket az isten a mainasokéhoz hasonló, de veszedelmesebb őrültséggel sújtja: kibontott hajjal, borostyán- és tölgylevélkoszorúval a fejükön nemcsak vadállatokat (farkast, őzt) szoptatnak, hanem teheneket és bikákat szaggatnak darabokra, kisgyermekeket tépnek szét és esznek meg (sparagmos ‛széttépés’; ómophagia ‛nyershúsevés’). Catullus (64.254–264) részletesen bemutatja az Ariadnét megtaláló Dionysos körül őrjöngő táncot járó, misztikus rítust (obscura orgia) bemutató mainasokat.

A dionysosi menet mint kultikus gyakorlat a Kr. e. 3. század óta adatolt (Boiótiában, Delphoiban, Kis-Ázsiában és a Peloponnésoson), de az irodalmi és képzőművészeti források alapján biztosra vehető, hogy sokkal régebbre nyúlik vissza. A vallástörténeti kutatásban vita tárgyát képezi, milyen lehetett a valódi mainas-őrület: az irodalmi források mennyiben tükrözik vagy torzítják a kultusz valós képét? Pausanias (10.4.3) és Diodóros (4.3.3) szerint a bakchánsnők kétévente egy téli éjszakán thyrsosszal a kezükben, kiáltozva („eis oros, eis oros”– azaz „fel a hegyre, fel a hegyre”) egy hegyre vonultak. (Ezt nevezik oreibasiának, vagyis a „hegyre-vonulásnak”). Itt hajukat kibontva, szarvasbőrt (nebris) magukra vetve áldoztak, majd tympanonok és aulosok hangjára, fáklyafénynél kiáltozva (euhoi v. euai) mezítláb táncoltak, míg a fáradságtól össze nem estek.

A legkorábbi mainas-ábrázolások a Kr. e. 6. századból, Athénból ismertek. Az archaikus művészetben szelíd nymphákként láthatók, amint satyrosokkal táncolnak, vagy az állatias lények szerelmükkel üldözik (és olykor meg is szerzik) őket. Korán megjelennek azok a képek is, amelyeken a thiasos résztvevőiként nebrist hordva, kígyókkal övezve (vagy hajukban kígyókkal), táncolva követik Dionysost, olykor satyrosok nélkül is. Kr. e. 520 körül, a vörösalakos vázafestészetben megváltozik a viselkedésük: magukba fordultan, fejüket hátravetve, vagy felsőtestüket előredöntve eksztatikus állapotban mozognak – környezetükről teljesen megfeledkezett, az istennel betöltekezett táncosokként. Ugyancsak ekkor jelenik meg a kezükben a később thyrsosnak nevezett tárgy (borostyánágakkal díszített bot). Vázafestők szívesen ábrázoltak táncban kimerült, elalélt mainasokat is, akik a satyrosok fékezhetetlen vágyának vannak kitéve. A klasszikus kor inkább bájos és visszafogott mainasait a Kr. e. 5. század végén váltja fel a tomboló mainasoknak az a képe, amelyik hosszú időre meghatározó minta lett: a heves mozgás közben ruhájuk is lecsúszik róluk, kisgyermekeket hurcolnak magukkal, és állatokat tépnek szét.

A nyugati görög művészet valamelyest eltérő felfogásban ábrázolta Dionysos kíséretét: a táncoló mainasok inkább boldogságot, mint elborult elmét sugároznak; a thiasos gyakran vidám kómosra vagy symposionra, a hétköznapok világára emlékeztet. Feltételezik, hogy a Magna Graecia-i művészetben igen sűrűn előforduló dionysosi jeleneteket az ún. dionysosi misztériumok is ihlethették, amely a beavatottaknak az istennel való egyesülést és túlvilági boldogságot ígért. Hasonló lehet annak hátterében, hogy a római szarkofágok faragói is gyakran választották témául az ünneplő-táncoló dionysosi közösséget.