Lexikon

Athéni filozófus (Kr.e. 429? – 347). Jeles athéni arisztokrata családból származott, fiatalon Sókratés tanítványa lett. Egy legenda szerint eredetileg drámaírónak készült, de Sókratésszel való találkozása után tragédiáit elégette. Műveit dramatizált dialógusformában írta, melyek egyszerre filozófiai és irodalmi alkotások. Írásművészete a görög irodalmi próza fejlődését, filozófiája a nyugati civilizáció eszmetörténetét alapjaiban határozta meg.

Élete viszonylag jól ismert: Sókratés halála után (Kr. e. 399) rövid időre Megarába költözik, de hamarosan visszatér Athénba. Háromszor is ellátogat Syrakusaiba, ahol II. Dionysios udvarában politikai és filozófiai eszméit igyekszik megvalósítani – sikertelenül. Talán Egyiptomba is eljutott. 380–370 körül megalapítja az Akadémiát, mely filozófiai és tudományos közösségként működött, és Platón halála után a platóni filozófiai továbbélésének a színtere lett egészen Kr. u. 529-ig.

Platón művei – az antik szerzők között szinte egyedülálló módon – kivétel nélkül ránk maradtak. Ókori utódai a 36 hitelesnek elfogadott művet 9 tetralógiába rendezték, de ezek mellett még néhány további, valószínűleg nem Platóntól származó mű is a neve alatt hagyományozódott. A művek döntő többsége dialógus, ezen kívül néhány tanítványaihoz írott levelét is ismerjük.

A platóni filozófia értelmezési keretét a 3. századtól a 19. századig az újplatonikus rendszer jelentette. A 19. századtól a filozófiatörténeti vizsgálódások egyik fő célkitűzése a művek kronológiai sorrendjének a tisztázása és az egyes dialógusok kapcsolatának, az életmű esetleges fejlődésének és változásának a rekonstruálása lett. A modern filozófiatörténeti kánon az életművet három nagyobb korszakra osztja, jóllehet egyes művek hovatartozása vitatott.

Az első – korai vagy ún. szókratikus korszak – dialógusainak Sókratés a főszereplője, aki ezekben a rövidebb dialógusokban vitapartnereivel egy-egy jelentős gyakorlati–etikai kérdést vizsgál meg sajátos módszere, az elenchos segítségével, jellemzően eredménytelenül (aporetikusan). E dialógusok Sókratésének feltűnő vonása hangsúlyos tudatlansága, valamint az irónia. E művek közé sorolható az Euthyphrón, a Sókratés védőbeszéde, a Kritón, az Alkibiadés, a Charmidés, a Lachés, a Lysis, az Euthydémos, a Prótagoras, a Gorgias, a két Hippias, az Ión és az Állam első könyve, melyek feltehetőleg a Sókratés halálát követő két évtizedben keletkeztek, és Sókratés hatását tükrözik.

A második vagy középső korszak dialógusai Platón legkidolgozattabb irodalmi alkotásai. E műcsoport meghatározó dialógusa – a Lakoma, a Phaidón, a Phaidros mellett – az Állam, mely az emberi boldogságot biztosítani képes ideális állam utopisztikus tervét dolgozza ki. E dialógusok főszereplője továbbra is Sókratés, azonban a beszélgetés módszere és témái megváltoznak. A beszélgetőtársak immár nem a korai dialógusok meggyőzhetetlen vitapartnerei, hanem barátok és tanítványok, akik szinte mindenben egyetértenek Sókratésszel, s bár az alapkérdés tág értelemben ugyanaz marad (hogyan kell élnie az embernek?), a válasz során számos, korábban egyáltalán nem érintett vagy teljesen új módszertani és filozófiai kérdés is megfogalmazódik. E dialógusok filozófiai módszerén, valamint e módszer tematizálásán a matematika hatása érződik, és új elképzelésként feltűnik a lélek halhatatlansága és a lélekvándorlás, a filozófiai érvelést pedig nagyszabású eszkhatológikus mítoszok egészítik ki. Ezekben a dialógusokban hangsúlyos szerepet játszik az a platóni felfedezés, melyre „két világ”-elméletként vagy formaelméletként (hagyományosabb megnevezéssel ideaelméletként) szokás hivatkozni. A forma- vagy ideaelmélet az érzékelhető, folyamatosan változó és emberi értelem számára csak korlátozottan hozzáférhető fizikai és anyagi világot az ideák (formák) benépesítette örökkévaló, anyagtalan, „szellemi” világgal állítja szembe, mely nem érzékelhető, viszont értelemmel megragadható, és amellyel a lelke révén az ember is rokonságban áll. Ezek a dialógusok irodalmi értelemben is Platón leglenyűgözőbb alkotásai közé tartoznak.

A harmadik (vagy kései) korszak művei (Theaitétos, Parmenidés, Szofista, Államférfi, Philébos, Timaios, Törvények) a platóni filozófia hagyományos témáit (idea- vagy formaelmélet, az ideák vagy formák egymással való kapcsolata, a tudás mibenléte, a jó emberi élet meghatározása, a világ szerkezete, az állam felépítése) új szempontok bevezetésével, összetett és absztrakt filozófiai érveléssel tárgyalják, és Sókratés helyett sokszor mások vezetik a beszélgetést.

A filozófiatörténet-írás egyik elterjedt feltevése, hogy a dialógusokban Platón (a korai dialógusokban pedig esetenként Sókratés) tanait halljuk: Sókratés, vagy a beszélgetést vezető figura Platón szócsöve. Ugyancsak létező álláspont, hogy a dialógusokban a különböző szereplők által megfogalmazott tanítások nem azonosíthatók Platón filozófiai nézeteivel, hanem tényleges filozófiai drámákról, részben különböző filozófiai álláspontokkal való kísérletezésekről van szó, melyek egy fikcionalizált és egységes filozófiai univerzumot építenek. Az elképzelés talán már az antikvitásban is ismert volt, hiszen Aristotelés és követői Platón íratlan tanításáról is beszélnek, amelyek nem – vagy csak nehezen – feleltethetők meg a dialógusok filozófiájának.

Bárány István 2018