"Nézd csak, Nesztoridész, te szivemnek kedves, e hangos
házban a rengeteg érc míly villámfényeket áraszt,
és az arany s a borostyán és az ezüst s elefántcsont.
Lám, az olümposzi Zeusz palotája ilyen bizonyára
bévül; e dús házat ha tekintem, az ámulat elfog."
Homéros, Odysseia IV.71-75
(Devecseri Gábor fordítása)
A görög szárazföldön a mykénéi kultúra több jelentősebb központjában is feltártak olyan épületeket, amelyek méretük és alaprajzi sajátosságaik folytán a helyi uralkodók palotáiként azonosíthatók. A Kr. e. 15. század eleje és a Kr. e. 13. század vége közti időszakban (az ún. palotakorszakban, LH IIB/IIIA–IIIB) épített és használt épületegyüttesek a helyi vezető réteg – a lineáris B szövegek által említett wanaxok, a Homéros által is megénekelt mitikus királyok – lakhelyéül szolgáltak, de egyben reprezentatív, ceremoniális, vallási, adminisztratív és gazdasági szerepük is volt.
A hagyományos elképzelés szerint a mykénéi paloták építészeti szempontból néhány kötött alaprajzi szabályt követnek, amelyek eltérnek a hasonló funkciójú krétai épületektől. Míg a minósi paloták tervezésénél a rendező elv egy nagy centrális udvar, a mykénéi paloták központi eleme egy nagyméretű megaron volt. A mykénéi paloták fogadó- és tróntermeként szolgáló, kora és középső bronzkori házformákra visszavezethető ún. királyi megaron három, központi tengelyre felfűzött helyiségből állt. Az épület hátsó, fő termét egy kétoszlopos előcsarnokon és egy előszobán át lehetett megközelíteni. A fő terem közepén egy kerek, nagyméretű, díszített tűzhely állt, amely körül négy oszlop tartotta a csarnok tetejét; a bejárattól jobbra eső fal mentén pedig a trón kapott helyet. A megaron bejárata egy oszlopos udvarról nyílt, amelyet egy szintén oszlopos kapun (propylonon) át lehetett elérni.
A megaront különféle méretű, formájú és rendeltetésű helyiségek, folyosók, lépcsőházak vették körül, amelyek palotánként eltérő elrendezésben, hol egyetlen épületben, hol több melléképületben kaptak helyet. Egyes helyiségek gazdasági és adminisztratív célokat szolgáltak, mint azt a pylosi palota területén feltárt, edények százait őrző raktárhelyiségek, műhelyek, vagy egy lineáris B táblákból álló gazdag archívum is ezt mutatja. Más termek az uralkodói reprezentáció részét képezték. A központi megaron mellett ilyen volt az annál jóval kisebb „királynői” megaron, amelynek maradványait a tirynsi és pylosi palotában is megtalálták. A megaronok jelentőségét jelzi, hogy termeik és udvaraik padlóját és falait geometrikus és figurális díszű freskók borították. A figurális jelenetek a királyi ideológia kedvelt témáiból, többnyire a vadászat, harc, különféle rituális játékok, szertartások és felvonulások köréből merítettek. A palotákban folyt szertartásokról árulkodik például egy a tirynsi megaron szomszédságában feltárt rituális fürdőhelyiség.
A fenti alaprajzi szkémát követő, megaron-központú épületegyüttest eddig csak három késő bronzkori peloponnésosi lelőhelyen, Mykénében, Tirynsben és Pylosban találtak. A görög szárazföld más mykénéi központjaiból is ismerünk ugyanakkor olyan nagyméretű épületeket, amelyek szintén a helyi uralkodó elittel hozhatók kapcsolatba, de a három peloponnésosi palotától eltérő alaprajzi jellegzetességeket mutatnak. Palota-jellegű épületek maradványai kerültek elő a thessaliai Iólkos késő bronzkori lelőhelyén, az argolisi Mideában és Argosban, a lakóniai Menelaionnál, a boiótiai Gla citadellájának falain belül, a boiótiai Thébaiban és az athéni Akropolison is, noha utóbbi mykénéi kori rétegei alig maradtak ránk. Az utóbbi évek egyik meglepő felfedezése volt egy monumentális késő bronzkori (Kr. e. 15–13. századra keltezett) épületegyüttes előkerülése Agios Vasileios lelőhelyén (Spártától délre), amelynek központi udvara és egyéb építészeti megoldásai sokkal inkább a krétai, mint a peloponnésosi palotákéhoz állnak közel. A mykénéi, tirynsi és pylosi paloták által képviselt építészeti hagyomány, amelyet a mykénéi kultúra egyik jellegzetes ismérveként szokás emlegetni, inkább a kultúra későbbi (LHIIIB) szakaszára és elsősorban a peloponnésosi központokra lehetett jellemző.
A mykénéi kori paloták általában természetes magaslatok távolról jól látható teraszaira épültek. A legtöbb palota körül kisebb-nagyobb méretű településsel is számolhatunk, amelyek a palotáktól térben is elváló, különféle funkciójú egységekből (lakónegyedek, kultuszközpont, műhelyek stb.) álltak. A palotaegyüttest magában foglaló akropoliszt mesterséges védművekkel is megerősíthették (elsősorban Argolisban, Boiótiában és Attikában), bár ez nem volt általános jelenség: a pylosi, lakóniai és thessáliai paloták körül például nem találtak azokkal egyidős erődítéseket.
A mykénéi központokat, így a paloták többségét is a Kr.e. 13. század második felétől katasztrofális események (tűzvész, földrengés, háborús konfliktusok) sorozata döntötte romba. Jelenlegi ismereteink szerint az épületek pusztulása és elhagyása nem egyszerre történt. A legtöbb palotát (köztük a pylosi, tirynsi, mykénéi, thébai és mideai épületeket) a Kr. e. 13–12. század fordulóján érte szerencsétlenség (LH IIIB2 vége). A paloták pusztulása ugyanakkor nem jelentette egyúttal az azokat körülvevő települések elnéptelenedését is. A tirynsi akropolisz egyes részeit a palotát ledöntő tűzvész után is tovább használták, sőt a fellegvár körül a Kr. e. 12. században (LHIIIC) egy virágzó késő bronzkori város létezett.
Bár használatukkal a késő bronzkort követően felhagytak, a mykénéi paloták hatással voltak a későbbi korok építészetére is. Az önálló görög templom későbbi kanonikus formájának egyik előképe a királyi megaron lehetett, amelynek maradványaival a geometrikus és archaikus kori közösségek még közvetlenül is találkozhattak: Mykénében a Kr. e. 7. század végén a megaron romjaira egy templom épült talán Héra tiszteletére, a tirynsi akropoliszon pedig már a geometrikus kortól megfigyelhetők kultusz nyomai.
Bodnár Csaba, 2021