Lexikon

159 / 158

Aulos

Az aulos (latin: tibia) nádnyelves kettős síp, az egyik leggyakoribb hangszer a görög-római kultúrában. Hangja áthatóan éles, a mai fúvós hangszereké közül leginkább az oboáéhoz vagy magasabb hangfekvésű szaxofonéhoz hasonlítható. Nem szerencsés tehát az aulost az ajaksípos hangszerek közé sorolt, lágyabb hangú fuvolával fordítani. A szöveges források és az ábrázolások egybehangzó tanúsága szerint az aulosjátékos (aulétés) szinte mindig két csövön játszott, az aulos (egyes szám) tehát a két csőből álló hangszer neve. A diaulos, illetve a monaulos megnevezéssel is találkozhatunk, ritkán.

Az ókori Közel-Kelet, illetve az égei térség kultúrái is ismertek két csőből álló, nádnyelves fúvós hangszert. A kykládikus muzsikus-idolok (lásd: hárfa) egyike kettős sípon játszik, és a Hagia Triada-i szarkofágot díszítő festményen is feltűnik (minósi kultúra, Kr. e. 14. század). A görögség a hagyomány szerint az aulost Keletről vette át, a közvélekedés szerint Phrygiából. A Kr. e. 8–7. században bukkan fel (a phorminxszal együtt) az Iliasban (18.495, 10.13), illetve késő geometrikus kori vázákat díszítő táncjeleneteken (például: hydria Aigináról).

A hangszerrégészet jó néhány száz aulost tart számon a Mediterráneumból, a Kr. e. 6. századtól az antikvitás végéig, és bár többségük töredékes, néhány teljes példány is tanulmányozható. Ezekből, illetve az ábrázolásokból és a leírásokból valószínűsíthető, hogy az aulos-csövek hossza 20 és 60 cm között változott. A cső hosszúsága adta az alaphangot. Néhány, a klasszikus korra datálható aulos hosszmérete:

Aulos Datálás Becsült / számított hossz (fúvókával)
Louvre Kr. e. 4. század vége 45,5 cm
Reading Kr. e. 400 körül 43,5 cm
Elgin (hiányos) Kr. e. 5. század 31,34 cm
Braurón Kr. e. 6–5. század 45,5 cm
Korinthos Kr. e. 5. század 45 cm
Pydna (csont) ? 40,7 cm; 43,9 cm
Daphni Kr. e. 5. század 28,7 cm


Az aulosjáték-ábrázolás két jellegzetes motívuma a phorbeia és a sybéné. A levegőbefúvás erősségét megkönnyítő, az arcot leszorító phorbeia bőrből készült pánt vagy heveder. A szájrészen átlyukasztott phorbeiát a játékos a tarkóján kötötte meg, és vékony szalaggal a feje tetején is rögzítette, hogy játék közben ne csússzon le. Az auloscsövek tárolására szolgáló, bőrből varrt hosszúkás zsák, a sybéné is gyakran feltűnik az aulosábrázolások jellegzetes motívumaként – olykor falra vagy faágra akasztva. A képek némelyikén a sybénére varrt, kisméretű, a nád tárolására szolgáló tok is megfigyelhető (glóttokomeion).

A régészeti anyag vizsgálata alapján a csövek belső átmérője 0,8–1,5 cm volt. A hengeres cső nádból, keményfából, üreges csontból vagy tömör elefántcsontból vagy bronzból készült. A görög aulos jellegzetessége, hogy a két cső azonos méretű és hengeres kiképzésű. Ábrázolásokról – elsősorban a római korból – ismert enyhén kúposra kiképzett csőforma (etruszk?), illetve különböző hosszú két csőből álló aulos is (vö. Campana-relief, phryg elymos?). A csöveket a száj felőli oldalon kerekded, kidudorodó toldalékelemhez vagy a cső kidudorodóra esztergált részéhez, a holmoshoz illesztették. Az ábrázolásokon gyakran két, olykor három holmost is láthatunk. A szájhoz legközelebbi holmosba illesztették a fúvókát, mely valószínűleg kettős nádnyelves volt. A játékos egyszerre fújta mindkét sípot, mindkét kezének ujjaival játszott a hangszeren, a lyukakat lefogva és felengedve. A korai, egyszerű aulos-csövekre fölül három vagy négy lyukat fúrtak (trypéma), illetve alul még egyet a hüvelykujjnak. A hüvelyklyuk fúvókától mért távolsága a mutatóujj- és a középsőujj-lyuk közé esett. A fölső lyukak síptól, illetve egymástól mért távolságai határozták meg a hangszeren megszólaltatható alaphangsort. Ötnél több lyukkal készült auloscsöveket is ismerünk. Ilyen például az épségben fennmaradt Louvre-aulos, melynek egyik csövére kilenc, másik csövére hét lyukat fúrtak, vagy mint a négy pompeii aulos-cső, melyeken a lyukak száma 10–15. A lyukak számának növelése tette lehetővé, hogy a játékos többféle hangsort is megszólaltathasson ugyanazzal a hangszerrel. Hogy milyen módon iktatta ki az aulétés az éppen nem használt lyukakat, arról nincs biztos tudásunk. Talán viasz- vagy fadugóval betömte vagy forgatható gyűrűvel lezárta. Utóbbira példa, úgy tűnik, a négy pompeii aulos-cső.  A hagyomány a Kr. e. 5. századi, Hellász-szerte híres thébai aulétésnek, Pronomosnak tulajdonítja a „minden /értsd: dór, phryg, lyd/ hangsor eljátszására alkalmas aulos” feltalálását (Pausanias 9.12.5). A Kr. e. 4. századtól adatunk is van arra, hogy különféle aulosfajták voltak használatban (Aristotelés: Historia Animalium 581b, De audibilibus 804a, Aristoxenos: Elementa Harmonica 26.8 Da Rios, 101. töredék Wehrli), ugyanakkor az elnevezések pontos jelentése máig tisztázatlan: méret, hangfekvés, előadási kontextus, eredet? (Pl. parthenios aulos („lányos”), paidikos („fiús”), kitharistérios („kitharás”), teleios („teljes”) stb.)

Az aulos, úgy tűnik, különösképpen megmozgatta a kulturális javak feltalálóit, a prótos heuretéseket a mítoszok nyelvén megörökíteni kész görögök képzeletét. A Kelethez köthető aulosfeltalálók és egyben a hangszer első virtuózainak sorában ott találjuk a kis-ázsiai (Mysia) mitikus kultúrhérós Olympost, illetve Phrygiából egy másik Olympost (talán történeti: Kr. e. 8. század?), illetve ugyaninnen további mitológiai alakokat: Hyagnist és Marsyast, a satyrost (vö. pl. Platón: Lakoma 215c, Minós 318b, Törvények 677d, Ps.-Plutarchos: A zenéről 1132d, 1133d–f, Suda s.v. ’Olympos’, Aristoxenos 78. töredék, Marmor Parium 10, Pausanias 10.30.9). A Kr. e. 4–3. századi tudós tyrannos, a samosi Duris a libyiai Seiritésnek adja az aulos (vagy az aulos-verseny?) feltalálásának érdemét (FrGrH II 478). A görög istenek is megjelennek természetesen a hangszerfeltalálók sorában, első helyen Pallas Athéné (Pindaros 12. pythói óda, Epicharmos 92. töredék), illetve később „illetékességből” a musiké istensége: Apollón (Ps.-Plutarchos: A zenéről 1135f, korábbi szerzőkre hivatkozva).

Az aulos jelen volt a görög ünnepek és hétköznapok legtöbb színterén. A kettős síp éles, átható hangja kísérte a szabad ég alatti rituális, ünnepi ének-és-tánc előadásokat, a chorosokat, állandó résztvevője volt a symposionnak és a bor mámorától fűtött rituális-dionysosi mulatozó felvonulásnak, a kómosnak. A görög polisok helyi, illetve a pánhellén játékok zenei versenyeinek műsorán aulosversenyek is szerepeltek (a kitharaversenyek mellett). A hagyomány megőrizte, hogy Delphoiban a pythói játékokon Kr. e. 586-ban rendezték meg az első aulosversenyt, melyen a győzelmet az argosi Sakadas szerezte meg (Pausanias 10.7.3, 6.14.10, Ps.-Plutarchos: A zenéről 1134a). Szólisztikus aulosversenyek (aulétiké) mellett aulosszal kísért énekes (aulódia) és aulosduett-versenyeket (synaulia) is rendeztek.

Mindenütt jelenlevősége is közrejátszhatott abban, hogy a Kr. e. 5–4. században meglehetősen ellentmondásos megítélés vette körül az aulost. Egyedül Athénban a Nagy Dionysián ezernél is több athéni polgár részvételével két tucatnál is több choros énekelt és táncolt a theatronban. Ezek mindegyikét aulétés kísérte. (Más ünnepeken is felléptek chorosok, szintén aulos-zenével, Athénban, illetve sokfelé a görög polisokban.) Athénban a chorosok felkészülésének költségeit, továbbá a költők és a zenészek honoráriumait az ekkortól egyre jelentősebbé váló chorégia intézménye – a város leggazdagabb polgárai által nyújtott szolgálatok, a leiturgiák egyike – volt hivatott biztosítani. Mindez korábban nem látott mértékű, dinamikusan növekvő keresletet teremtett az aulétések iránt. Növekvő presztízsüket mutatja, hogy a Kr. e. 4. századi chorégos-emlékművek feliratain az aulétés neve is rendre megjelenik a chorégosé, a költőé és a phyléé mellett. A híres Pronomos-vázát díszítő „színházi tabló” egyik központi alakja a győztes produkcióban közreműködő sztár aulétés, a thébai Pronomos. A chorégosok nem csupán a legjobb költőkért (Aristophanés: Madarak 1403–1404), de a legjobb aulos-művészekért is versengtek egymással, és hogy a verseny feltételei minél méltányosabbak legyen, őket is, mint a költőket, sorsolással kapták meg a várostól (Démosthenés: Meidias ellen 13).

A növekvő kereslet miatt az aulétés-szakma egyre profersszionálisabbá vált. Az intonáció a nádnyelves fúvóson – a hangmagasságok eltalálása és megtartása –, illetve már csupán a hangszer megszólaltatása is nagyobb kihívás lehetett, mint a húros hangszeré. Az ünnepi előadásokon sűrűn felcsendülő, komplikáltabb aulos-zene nagyobb elvárást támaszthatott a privát események amatőr muzsikusaival szemben is, de ennek az átlagos arisztokrata athéni ifjú – akinek képzésébe az ének- és hangszertudás éppúgy beletartozott, mint az olvasás és az írás – egyre kevésbé volt képes megfelelni. Egy (valószínűleg) a Kr. e. 5. század elejére keltezhető szatírdrámarészlet (Pratinas 1. töredék) arról tanúskodik, hogy már ekkoriban téma volt az aulos-zene túltengése, előtérbe nyomulása: „szereptévesztése”. Az idézetet felkonferáló késői szöveg értelmezésében a jelenet arra az anomáliára reflektál, hogy „nem az aulétések kísérik a chorosokat, mint régen, hanem a chorosok kísérik énekkel és tánccal az aulétéseket.” (Athénaios 14.617b–c). A Kr. e. 5. századi közvélekedés szerint a pénz tette tönkre, „rontotta meg” a régi, szép zenét. Pherekratés, az ókomédia egyik szerzője a női alakként megszemélyesített Musikével mondatja el a zenét ért gyalázatok sorát (155. töredék). A komédiarészletet idéző szerző a romlás okát abban látja, hogy „korábban az aulos-játékosok a szerzőktől kapták a fizetésüket, nyilván mert a költészeté (poiésis) volt a főszerep, az aulos-játékosok pedig csak segítettek a betanítónak (didaskalos), később azonban ez is megromlott….” (Ps. Plutarchos: A zenéről 1141d, Ritoók Zsigmond fordítása). Vagyis a didaskalosok már nem voltak képesek saját bevételükből finanszírozni az egyre drágább aulétéseket. Ezzel együtt az aulos-zene túlságosan önállóvá, azaz – konzervatív nézőpontból – túldíszítetté, hatásvadásszá, értékrombolóvá vált. Alacsonyabb sorból, távoli helyekről érkező muzsikusok tehettek szert jelentősebb vagyonra, az arisztokrácia nemtetszését kiváltva. A choreia tehát nem csupán gyors ütemben kommercializálódott, de egyben demokratizálódott is. „Pénzt akar kapni a nép” – méltatlankodik a Kr. e. 5. századi arisztokrata hangján szóló ismeretlen szerző a chorégia, a gymnasiarchia és a triérarchia leiturgiákra utalva –, „akár énekel, akár fut, akár táncol, akár hajóra száll, hogy neki magának legyen, a gazdagok meg csak szegényedjenek.” (Ps. Xenophón: Az athéni állam 1.13, Ritoók Zsigmond fordítása)

Ez előtt a háttér előtt jelenik meg a Kr. e. 5. század utolsó évtizedeinek visszatérő témájaként az újító zenészek támadása, a hangszertechnikai újításokkal együtt mindennemű zenei újítás éles elutasítása. Ebben a polémiában kapott szimbolikus szerepet az aulos mint az új, a cifra, a hatásvadász theatron-zene megtestesítője. A hivatalos állami kultuszcselekményekben régóta otthonos fúvóshangszer természetesen az eksztatikus kultuszokban is jelen volt. Ezek az olykor egymással is érintkező kontextusok, legalábbis ami az aulos renoméját illeti, békésen megfértek egymás mellett. Ekkor azonban a "régi értékek" védelmezői egyszerre olyasvalaminek kezdték látni és láttatni az aulost, mint ami a polis rendjét veszélyezteti: hangjának, cifra zenéjének lelket felkorbácsoló hatása kiforgatja önmagukból a jóravaló ifjakat. Ezt tükrözi a minden bizonnyal későbbi konstrukcióként született anekdota az ifjú Alkibiadésről, aki megtagadta, hogy megtanuljon az auloson játszani. (Plutarchos: Alkibiadés 2.4, Ps. Platón: Első Alkibiadés 106e). Feltehetően ugyanerre megy vissza a Marsyas-mítosz Kr. e. 5. századi változata, amelyben az aulos Marsyas satyros hangszere lett, mivel méltatlannak bizonyult feltalálójához, Pallas Athénéhez. Amikor ugyanis az istennő először játszott a hangszeren, egy patakban önmagát megpillantva látta, hogy arca az erőlködéstől felfúvódik, és gyorsan eldobta a hangszert. Marsyas viszont a legkülönb aulétés címéhez bizonyul méltatlannak, amikor elbizakodottságában magát Apollónt merészeli kihívni zenei versenyre. Hybrisét az isten kegyetlenül megtorolja (bővebben, forrásokkal, lásd: Marsyas).

Ábrázolások sokaságán találkozhatunk az aulosszal: nőalakok, köztük a symposion résztvevőit szórakoztató aulétrisek („fuvoláslányok”) játszanak rajta (lásd pl. lakomajelenetet ábrázoló oszlopkratér). Férfiak és ifjak symposionon és kómos alkalmával. Gyermekek iskola-jeleneteken, muzsikusok áldozatbemutatás (lásd pl. áldozati jelenetet ábrázoló harangkratér) és ünnepi menet alkalmával, zenei versenyen, atléták versengését, kartáncokat, színházi előadást, harci játékot kísérve. Mainasok, satyrosok fújják dionysosi jeleneteken (lásd pl. harangkratér), és persze a Múzsák is megjelennek aulosszal a kézben vagy a hangszeren játszva.

Az aulosról szóló és a 20. századtól tekintélyessé nőtt szakirodalom első darabja a Kr. e. 4. században keletkezett. A zeneelmélet első nagy alakja, Aristoxenos több művet is írt az aulosról, aulétésekről  (Az aulos-lyukakról, Az aulétésekről, Az aulosról és más hangszerekről, Athénaios14.634d–e). A számos régészeti lelet és ábrázolás ellenére a hangszertörténészek és az ókori zene kutatói számára különösen fájó, hogy Aristoxenos aulosról szóló írásaiból csupán néhány szó maradt ránk.

Kárpáti András, 2020


Az alábbi általános bibliográfia mellett az aulosrégészetről lásd pl. Byrne 2000, Byrne 2002 és Sutkowska 2015. A pompeii aulosról korábbi irodalommal Hagel 2008, a berlini aulosról Hagel 2010, a Louvre-aulosról Hagel 2014 (mindegyik korábbi irodalommal), a Daphni-aulosról lásd a szócikket, az Argithea-aulosról Psaroudakēs 2002.

Bibliográfia

McKinnon 1984, 203–214.; Paquette 1984, 23–60.; West 1992, 81–109.; Wilson 1999, 58–95.; Mathiesen 1999, 177–221.; Wallace, in HSCPh 101 (2003); Hagel 2010, 327–365.; Kárpáti 2014, 105–137.