Lexikon

13 / 12

Hárfa

A hárfa az Égei térségben a legkorábbról ismert húros hangszer. A kykládikus idolok egyik jellegzetes csoportja a kis méretű, 15–35 cm-es muzsikus-szobrocskák többsége hárfán játszó zenészt ábrázol. A ma ismert tízegynéhány hárfás-szobor – lelőhelyek: Keros, Naxos, Théra és valószínűleg Amorgos – trónusszerű széken ülve ábrázolja a hangszerén játszó zenészt (pl. Kora-kykládikus márványszobor: hárfán játszó férfialak).  Levantei eredetre vagy hatásra utal a feltűnő hasonlóság a kykládikus hárfák és a Tell Megiddo VI területén talált (Kr. e. 3700–3000), kőlapba karcolt muzsikusalak hangszere között. A minósi kultúrából ismert hárfaábrázolások (szteatit pecsétlőn ábrázolt hárfák, Kr. e. 1900–1850; hieroglifikus hárfa-jelek, Kr. e. 1700–1650) és a ciprusi Kurion romváros területén talált bronz üstállványt díszítő hárfán játszó zenészek (Kr. e. 1300–1125) a hangszer folytonosságára utal a Mediterráneumban mindaddig, amíg fel nem tűnik az archaikus görög költészetben, majd a Kr. e. 5. századi ábrázolásokon. Az archaikus és a klasszikus korban a hárfa a görög musiké-kultúra kedvelt húros hangszere volt, bár népszerűségben nem vetekszik a lyrával és a kitharával.

Péktis, magadis, trigónon
A hárfa több típusát és elnevezését is ismerjük, de az ábrázolásokon, illetve a szövegekben megjelenő hárfatípusok megfeleltetésére egyelőre nincs biztos támpontunk. A Kr. e. 5. századtól ismert ábrázolások alapján mindegyik hárfatípus háromszög alakú, különböző hosszúságú húrjai a hangszernyak és a rezonátorszekrény között voltak kifeszítve. A húrok számát illetően a 8 és 20 közötti egész számok szinte mindegyikére találtunk példát (kivételek: 16, 17, 19). A hárfák felépítésük szerint vagy a kerethárfák közé sorolhatók (ezeknél a hangszernyakat és a rezonátorszekrényt az ún. oszlop köti össze), vagy az oszlop nélküli nyitott hárfák közé.

A szöveges forrásokban elsőként a péktis (pégnymi = rögzít, összeilleszt) hárfanév jelenik meg a Kr. e. 7–6. században (Sapphó, Alkaios, Anakreón), a Kr. e. 5–4. századi források Keletről, mégpedig a lydektől átvett hangszernek tartották (Pindaros, Hérodotos, Sophoklés, Telestés). A péktis húrjait, úgy tűnik, nem pengetővel (pléktron) „verték”, mint a lyráét és a kitharáét, hanem ujjbeggyel pengetve szólaltatták meg a hangokat (psallein). Hasonlót állítanak a források a magadisnak nevezett hárfatípusról (legkorábbi említések: Alkman, Anakreón). Lehetséges, hogy a két név ugyanazt a hangszert jelöli, és a péktis a görög, a magadis pedig a lyd neve. (A forrás ehhez a császárkori Athénaios – a Kr. e. 4. századi Aristoxenosra hivatkozva.) Anakreón szerint a magadis húrjainak a száma 20 volt. Platón és Aristotelés elmarasztalóan nyilatkozik a péktis sokhúrúságáról (polychordia), Platón ezt a trigónon hárfára is érti. A magadis különösen virtuóz játéktudást igényelt (Telestés), Xenophón pedig arról tudósít, hogy a thrák katonazenészek marhabőr trombitájukon olyannyira virtuózan fújták a ritmust, mintha magadison játszanának. Egy Kr. e. 4. századi komédiatöredék arra enged következtetni, hogy a magadison oktávmenetekben játszották a dallamot (vagyis a dallam minden hangjához hozzápengették az oktávját is). A Kr. e. 2. századi Alexandriában működő filológus, az athéni Apollodóros közlése, hogy a magadis elnevezés az ő idejében ment ki a használatból, és helyét a psaltérion elnevezés vette át: „pengető” hangszer (psallein).

A trigónon hárfát először Kr. e. 5. századi szerzők említik: komédiaírók (Pherekratés, Eupolis), illetve Sophoklés, aki szerint a péktis lyd, míg a trigónon phryg hangszer. Ez is, ahogyan Platón közlése is (lásd feljebb) arra utal, hogy a trigónon nem a különféle hárfatípusok gyűjtőneve. A trigónon hárfán (trigónon: háromszög) a húrok egyik vége a hangszernyakhoz, a másik a rezonátor hangszekrényhez csatlakozott. A nyak és a hangszekrény derékszöget zárnak be, és az ún. oszlop köti őket össze. A bőrrel bevont hangszekrény orsó alakú (innen a másik elnevezés: orsóhárfa). Játék közben a hangszekrény volt a játékostól a legtávolabb. A Kr. e. 5. századi ábrázolásokon a játékos a nyakat támasztotta a bal combjára, a bal karjával pedig az oszlopot tartotta. A trigónon húrjainak száma legalább 15 volt. Ismert ábrázolásai a Kr. e. 430 és 410 között készültek. Ugyanezekre az évekre datálják a kutatók a 20. század végén Athén külvárosában előkerült páratlan hangszerrégészeti leletet, az ún. Dafni-hárfát.

A korai görög források (Anakreón) férfi hárfajátékosról tesznek említést. Később, úgy tűnik, a hárfa jellegzetes női hangszerként rögzült a kultúrában (lásd pl. peliké). Ezt tükrözik a Kr. e. 5. század utolsó évtizedeiből ismert ábrázolások, valamint Aristophanés és a vele egykorú komédiaszerző Platón (nem azonos a filozófussal) megjegyzései, illetve a Kr. e. 4. századi tragédiaíró, Diogenés egyik töredéke. Ezzel áll összhangban a hellénisztikus korban kialakuló hagyomány, amely szerint Sapphó volt az első hárfaművész, és ő volt az, aki „feltalálta” ezt a „női hangszert”. Eupolis két töredékéből (Kr. e. 5. század vége) ugyanakkor az is világos, hogy a Kr. e. 5. század vége felé férfiak is játszottak a trigónon-hárfán.

Kárpáti András, 2020

Bibliográfia

Paquette 1984, 189–192; Maas–McIntosh Snyder 1989, 147–155; West 1992, 70–78; van Schaik 1998; Younger 1998; Mikrakis 2011