Az ókori görög musiké eddig ismert leggazdagabb leletegyüttesét tartalmazó sír. 1981. május 13–14-én került napvilágra Athén Daphni (Dafni, Daphne) külvárosában egy bevásárolóközpont építése közben (Odos Olgas 53., mai neve Odos Ethnikis Antistaseos). A feltárt sírok feltehetően az Alópeké démos (Antiochis phylé) temetőjéhez tartozhattak.
A II. számú, ún. muzsikus-sírban talált leletek egyenként és együtt is rendkívüliek. Előkerült egy jó állapotban megmaradt aulos-cső a hozzá tartozó fúvókával, egy nagyméretű teknőspáncél, amely egy lyra hangszekrénye volt, valamint egy hárfa számottevő maradványai. Ugyanebből a sírból négy kis méretű (három 10 x 15 cm-es és egy 13,5 x 5,8 cm-es), összekapcsolt táblakészlethez (polyptychon) tartozó írótábla (deltos) is előkerült. (Jól ismert deltos-ábrázolás: Duris-csésze). Némelyik táblán viasz-, illetve írásnyomok is felfedezhetők voltak. Felmerült, hogy a tábla viaszában megőrződött szövegmaradvány Hésiodos Kéyx menyegzője című művének egyik sorával hozható kapcsolatba (264. töredék, Merkelbach–West). Találtak továbbá a sírban egy papirusztekercset (az erősen töredékes szöveg, úgy tűnik, a trójai háborúhoz kapcsolódik), valamint egy fából készült ’tolltartót’, benne bronz íróvesszővel, tintatartó edénnyel, kis kézifűrésszel és vésővel. A leletek között szerepel kilenc astragalos is, hét csontból, kettő rézből.
A II. számú sírban talált leletegyüttes húszas évei elején járó férfi csontváza mellől került elő. Az elhunyttal együtt eltemetett három hangszer arra enged következtetni, hogy a fiatalember talán muzsikus lehetett. Az I. számú sírba negyvenes éveiben járó férfit temettek. Mivel az I. sír közvetlenül csatlakozik a II.-hez, továbbá felépítése és mérete is azonos, mindkettő meglehetős pontossággal volt datálható ezért – az I. sírban talált négy fehéralapos lékythos alapján – a Kr. e. 430-as év körüli évekre. A datálást valószínűsíti a hárfa-lelet is, ugyanis az ún. orsóhárfa, melynek hangszekrénye középen vastagabb és a két vége felé elkeskenyedő, éppen ekkoriban tűnik fel a vörösalakos vázákat díszítő ábrázolásokon. Vagyis a Daphni muzsikus-sírban talált papirusz az eddig ismertek közül a legkorábbi papiruszlelet, amely abban is különleges, hogy görög földből került elő. Ugyanez érvényes az írótáblákra is. A muzsikus-sírban talált hangszerek és a két sírban talált tárgyak restaurálás után 1996-ban kerültek a Pireusi Régészeti Múzeum gyűjteményébe, publikációjuk a 2010-es évekig váratott magára.
A Kr. e. 5. századi Athénban hangszerekkel együtt történő temetkezésre figyelemre méltó párhuzam egy a Kr. e. 470–450 közötti évekre keltezhető, 2020-ban publikált teknős-lyra és aulos, melyek 10–13 éves (valószínűleg) fiú csontváza mellől kerültek elő a klasszikus kori Kerameikos temetőhöz tartozó területen a Dipylon kaputól kb. 300 méterre északkeletre, az akkori Ériai-kapu közelében feltárt 48. számú sírból.
A daphni aulos
A hangszerből csak az egyik cső maradt meg (valószínűleg a bal kézé), továbbá a csőhöz csatlakoztatható fúvóka. Mindkettőn jól láthatók a fúvóka és a cső pontos összeillesztéséhez megmunkált felületek. Jóllehet a fából kivájt cső egyes részei elkorhadtak, az aulos eredeti hossza – a párhuzamos leletek alapján – nagy valószínűséggel 23 cm lehetett, falvastagsága 2 mm, átmérője kívül kb. 1,2 cm, belül kb. 0,8 cm, fölül négy hanglyukkal (három közülük ma is megvan), valamint alul egy további hanglyukkal a hüvelykujjnak. A csővel azonos anyagú fából készült a fúvóka – a megmaradt rész hossza 3,6 cm – hagymaalakban enyhén kidudorodó formájú. A csőhöz illeszkedő vége ép, a másik vége, amelybe a nádat illesztették, hiányzik. A lelőhelyről elnevezett daphni-aulos az ismert aulos-leletek sorába illeszkedik, mind a cső hossza, mind az átmérője, valamint a hanglyukak mérete és egymástól mért távolsága tekintetében a kisebb méretű hangszerpéldányok számát gyarapítja. Az eddig ismert balkezes aulos-csövek közül pedig ez a legrövidebb. Az azonos méretekkel elkészített replika hangszer alapján a daphni-aulos hangtávolsága oktáv lehetett, az alaphangtól felfelé lépve a következő hangközökkel: kvart–egészhangköz–félhangköz–egészhangköz–egészhangköz (lá–ré–mi–fa-szó-lá’).
A daphni lyra
A szegélyes teknős (testudo marginata) páncéljából megőrződött jónéhány darab egy (esetleg kettő) teknős-lyra (chelys) rezonátortestét alkotta. A hangszertest darabjai némelyikén a húrok, valamint a húrtartó nyak rögzítéséhez átfúrt lyukak is láthatók. A harminchat darabból rekonstruált hangszertest – a másik két hangszerrel együtt – a Pireusi Régészeti Múzeumban látható, néhány további teknőspáncél-darab a múzeum raktárába került. Nemrégiben (2013) felmerült, hogy a hangszertest rekonstruálásához olyan darabokat is felhasználtak, amelyek eredetileg nem ehhez a hangszerhez tartoztak.
A daphni hárfa
Három rész maradt a hárfa fából készült hangszekrényéből, valamint kettő a szintén fából készült oszlopból, a nyakból nem maradt semmi. (A hárfa húrjai a hangszekrény és a nyak között voltak kifeszítve.) A Daphni muzsikus-sírban talált hangszerpéldány a Kr. e. 5. századi ábrázolásokról, illetve szöveges forrásokból is ismert hárfatípus, a trigónon egyetlen ismert régészeti példánya. A hangszekrény elkészítéséhez egy csónak formájú fadarabot vájtak ki belülről, eredeti hossza 84 cm lehetett. A hárfa-oszlop eredeti mérete 56 cm-re tehető, a húrtartó nyaké 66 cm-re. A hangszekrény az oszloppal 50, a nyakkal 40 fokos szöget zárt be, az oszlop és a nyak találkozása derékszögű volt. A hangszekrény és a húrtartó nyak összeillesztéséhez megmunkált szegek nyoma, valamint a húrtartó tüskék nyomai ma is láthatók. A replika hangszer alapján volt kiszámítható, hogy a legmélyebb húr 42 cm-nél nem lehetett hosszabb, a legmagasabb pedig 11 cm-nél nem lehetett rövidebb. A húrok egymástól mért távolsága kb. 1,5 cm-re tehető.
Kárpáti András, 2020