Lexikon

42 / 41

Az uluburuni hajóroncs

A mai Törökország délnyugati partjainál, az Uluburun (törökül „Nagy hegyfok”) földnyelv közelében egy helyi szivacshalász bukkant rá 1982-ben a földközi-tengeri víz alatti régészet egyik legfontosabb lelőhelyére, egy a Kr. e. 14. század végén elsüllyedt késő bronzkori hajó maradványaira. A hajó roncsait és rakományát 1984 és 1994 között, 11 egymást követő idény (22400 merülés és 6600 óra) alatt hozták felszínre. Az uluburuni hajóroncs a máig ismert legrégebbi feltárt hajó a Mediterráneumban, amely 20 tonnányi rakományával a késő bronzkori tengeri kereskedelem páratlan forrása.

A hajó helyzete és felépítése
A hajó és rakományának maradványait a parttól 60–70 méterre, 44–61 méter mélyen találták meg. A tárgyak többsége egy kb. 250 négyzetméteres területen szóródott szét a meredek, sziklás tengerfenéken. A rakomány nehezebb, többé-kevésbé helyben maradt része arra utal, hogy a hajó fekvése kelet–nyugati irányú volt; a megtalált kőhorgonyok helyzete alapján orrát a lelőhely keleti felén, a lejtő mélyebben fekvő részein azonosíthatjuk (1. kép). A szétszóródott tárgyak aprólékos dokumentálásának (2. kép) köszönhetően részben sikerült a rakterében szállított rakomány elrendezését is rekonstruálni (3. kép).

A hajó testének csak egy kis része őrződött meg a víz alatt, de így is ez az egyetlen feltárt bronzkori hajótest, amelyet a Földközi-tengerből ismerünk. A hajóderék maradványai és a leletek szóródása alapján a hajó hossza kb. 15–16, szélessége 5 méter lehetett, befogadóképességét pedig legalább 20 tonnára becsülik. A hajógerinc megmaradt részlete építéstechnikai megfigyeléseket is lehetővé tett: a bárka kezdetleges gerincét egy központi gerenda alkotta, amelyhez két oldalról csapolásos módszerrel (fémszegek nélkül) illesztették hozzá a hajótestet alkotó gyalult deszkákat (4–5. kép). A deszkák csapolásánál alkalmazott sajátos megoldásnak (6. kép) a hajóépítésben az uluburuni lelet a legkorábbi ismert példája. Merevítést szolgáló keresztbordáknak nem találták nyomát. A hajótest gerincét és a deszkákat libanoni cédrusból készítették, a deszkákat tölgyfacsapokkal illesztették össze. A cédrust a korabeli források gyakran említik a hajóépítők kedvelt alapanyagaként.

A hajótest mellett kormánylapát maradványai, evezők, illetve egy mellvédre emlékeztető vesszőfonatos struktúra is előkerült (7. kép). Utóbbihoz hasonló mellvédeket a korabeli egyiptomi nemesi sírok falain szíriai hajók fedélzetén ábrázoltak. Az árboc(ok)ból, kötelekből és a vitorlázatból semmi nem maradt meg – ezek elképzelésében szintén a nagyjából egykorú egyiptomi és thérai falfreskók segítenek.

A rakomány
A tengerfenéken talált több mint 15000 tárgy (ide nem számítva több tízezernyi különféle gyöngyöt) jelentős és súlyos rakományról árulkodik (2, 8. kép). A feltárt leletek között értékes nyersanyagok és luxustermékek mellett megtaláljuk az utasok és a legénység személyes tárgyait, használati eszközeit, valamint a hajó egykori felszerelését is.

Az uluburuni hajó rakományát utolsó útján nagyobb részt különféle nyersanyagok alkották. A rakomány része volt 10 tonna réz és 1 tonna ón, a bronzkészítés két nélkülözhetetlen alapanyaga – ez a legnagyobb ilyen nyersanyag-együttes, amit a késő bronzkorból ismerünk. A rezet több száz, egységnyi súlyú, többségében ökörbőr alakú, kisebb részt gömbszelet alakú öntecsek (nyersanyagtömbök) formájában szállították. Az ónt szintén ökörbőr formájú és domború tömbökbe öntötték, de ezeket még mielőtt a hajóra kerültek, jórészt darabokra vágták. Hasonló ökörbőr alakú réztömbökkel gyakran találkozunk egyiptomi falfestményeken adót és ajándékokat hozó szíriai és krétai kereskedők, követek környezetében. A fémöntecseket négy sorban és több rétegben gondosan egymásra pakolva a fedélköz középső részén helyezték el (9. kép). A búvárok megfigyelték, hogy a legalsó réteget a Földközi-tenger keleti medencéjének partvidékén őshonos fák és cserjék ágaiból készített rőzseágyra fektették, hogy megvédjék a hajótest deszkáit a tömbök által okozott sérülésektől, repedésektől. Fémvizsgálatok szerint a réztömbök szokatlanul tiszta rézből állnak, amelyet Cipruson bányásztak. Az ón eredete vitatott, valószínűleg több forrásból származik: az öntecsek összetétele alapján a törökországi Taurosz-hegység, de közép-ázsiai (afganisztáni) ónlelőhelyek is szóba jöhetnek.

A fémtömbök mellett más nyersanyagokat is vitt a hajó. A rakomány részét képezte 3,5 mázsányi, részben Egyiptomból származó nyersüveg, amelyet korong és csonkakúp alakú tömbökbe öntve szállítottak. A hajótest hátsó részének jelentős hányadát 150 darab ún. kánaáni típusú szállítóamphora foglalta el, amelyek részben üveggyöngyökkel, olajbogyóval és valamilyen növényi olajjal voltak megtöltve, a többségük viszont kb. fél tonnányi sárgás színű, gyantaszerű anyagot tartalmazott. Utóbbit anyagvizsgálatok a pisztácia(fa) gyantájaként azonosítottak (terebinthos), amely kedvelt illóolaj és füstölőszer volt a késő bronzkori Mediterráneumban, de gyógyítás céljából is használhatták. Petrográfiai vizsgálatok alapján a gyantát tartalmazó amphorákat Izrael északnyugati részén készítették, a gyantát magát pedig, mint azt a ragacsos anyagba belehullott endemikus csigafajok sejtetik, valahol a Holt-tenger északi régiójában nőtt fákból nyerhették ki. Egyes feltételezések szerint az amphorák egy részében bor volt, amelyhez az ecetesedést elkerülendő tartósítószerként adták hozzá a gyantát.

A fentiek mellett luxustárgyak készítéséhez felhasznált különféle egzotikus nyersanyagok is előkerültek: többek közt egy megmunkálatlan elefántagyar szelete, teknőspáncélok, strucctojások, tucatnyi vízilóagyar, valamint a trópusi Afrikából származó ébenfarönkök – mind feldolgozásra váró állapotban. Találtak ezen felül a roncsok között auritpigmentet és zsákszámra operculát (mindkettő kedvelt színezőanyag volt, de utóbbit füstölésre is használhatták), valamint különféle értékes fűszerek és gyümölcsök (pl. gránátalma, mandula, egyéb magvak) maradványait. Utóbbiak nem biztos, hogy a rakomány részét képezték, tartozhattak a fedélzeten utazók élelmiszerkészletéhez is.

A hajó luxuscikkeket is szállított. Számos kivételes minőségű, jórészt közel-keleti és egyiptomi műhelyekben készült presztízstárggyal találkozunk, amelyek a korabeli források (diplomáciai levelezések) szerint általában a legmagasabb (uralkodói) szinten, ajándékok formájában cseréltek gazdát. Ezek közé tartozott hat figurális díszű fajansz ivócsésze, két madár alakú elefántcsont kozmetikumos doboz, két tucat tengeri kagylóból készült, berakásos díszű karperec, egyéb elefántcsontból és vízilóagyarból faragott tárgyak, egyedi ónedények, ébenfatárolók, pecséthengerek, skarabeuszok, valamint díszes szövetek és textíliák, noha utóbbiakra csak néhány színes rostszál utalt. Tízezrével találtak a lelőhelyen amphorákba és idővel elbomlott szövetbe/zsákokba csomagolt csont-, kagyló-, strucctojás-, drágakő-, fajansz-, üveg- és borostyángyöngyöket is. Anyagvizsgálatok szerint a borostyán a Baltikumból származott.

A hajó maradványai között találtak 10 nagyméretű, ciprusi tárolóedényt, amelyek eredetileg a fedélköz hátsó részében kaphattak helyet. A jellegzetes formájú pithosok zömében folyadékot (talán vizet vagy olajat) és gyümölcsöket (gránátalmát) tároltak. Legalább három viszont Cipruson készült mécsesekkel, fali füstölőtartókkal és asztali edényekkel (például félgömb alakú tálakkal, talpgyűrűs tálakkal) volt tele – csupa olyan fazekasáruval, amelyek a sziget népszerű, noha nem túl exkluzív exporttermékei közé tartoztak a késő bronzkorban.

A hajóból a feltárás során arany- és ezüsttárgyak meglepő gyűjteménye került elő, amelyek között egyaránt találunk ép (használható) és selejt, félbevágott ékszereket, valamint amorf rögöket és öntecseket. A tárgyak nagy része egy kis területen, a bárka tatrészén koncentrálódott – mintha a nemesfémet a hajó egy kitüntetett részén, elzárva őrizték volna. Számos ékszeren (például az ezüstkarkötőkön) vágásnyomokat figyeltek meg; ezeket már nem ékszerként, hanem inkább fizetési eszközként, a különböző tranzakciók során ellenértékként használhatták fel. Az ékszerek között szerepelnek figurális díszű melldíszek, csüngők, gyöngyök és más tárgyak is – többségük kánaáni típusú ékszer, de egyiptomi és más eredetű darabok is voltak a hajón. Különösen jelentős két, feltehetően inkább ajándéknak szánt tárgy: egy aranyserleg, amelynek nem ismert pontos párhuzama a korszakból, valamint egy arany skarabeusz Nofertiti királyné (Kr. e. 1353–1336) kartusba írt nevével. Ennek jelentősége abban is rejlik, hogy terminus post quem adatot szolgáltat a hajó elsüllyedésének időpontjára: ebben az időszakban, vagy ezt követően történt (lásd alább).

Az utasok és a legénység ingóságai, a hajó felszerelése
A tengerfenéken talált tárgyak egy része nem a rakomány része volt, hanem a hajón tartózkodó utasokhoz és a személyzethez köthető.

A szállítmányt kísérő és őrző személyek tulajdonát képezhették a hajóról szép számmal előkerült bronzfegyverek: nyílhegyek, lándzsahegyek, buzogányok, egy nyéllyukas balta, egy pikkelypáncél darabjai, valamint két tőr és négy kard. A tőrök és az egyik kard kánaáni típusba tartoznak, ében és elefántcsont markolatuk tulajdonosuk előkelő voltára utal. Két másik kard a Kr. e. 14. századi Égeikumban használt jellegzetes forma, míg a negyedik párhuzamai Dél-Itália és Szicília felé mutatnak.

Érdekes leletnek számít egy különleges formájú, kőből faragott nyéllyukas buzogányfej, amelynek csupán néhány analógiája ismert, és mind a Balkán-félsziget északi részéről. A tárgyat általában státuszszimbólumnak tartják; felbukkanása egy földközi-tengeri hajóroncson nagy meglepetést keltett. Feltehetően szintén az utasokhoz köthető több pecsétlő, üveggyöngy, esetleg a pecséthengerek és az ékszerek egy része, valamint egy bronzból öntött női szobor is. A kisméretű szobor fejét, nyakát és végtagjait arannyal vonták be, stílusa szíriai és kánaáni műhelyek felé mutat. Kéztartása alapján talán egy istennőt ábrázol, akitől támogatást és védelmet reméltek a hajó utasai a vállalkozás során.

A hajóról ismert a legnagyobb és legteljesebb késő bronzkori mérlegkészlet: 149 db különböző formájú és méretű, mérlegsúlyként azonosított tárgyat találtak a lelőhelyen. Ezek többsége egyszerű geometrikus (kettős kónikus vagy kupola) forma bronzból, hematitból vagy más kőből, de 19 darab állat (pl. oroszlán, bika, szfinx stb.) alakú súly is tartozik az együtteshez. A plasztikus zoomorf nehezékek bronzból készültek, belsejüket viszont gyakran ólommal töltötték ki, hogy elérjék a megfelelő súlyegységet. A geometrikus súlyok között legalább 9 súlykészletet különítettek el: kisebb, értékes dolgok mérésére szolgáló készletből hat, nagyobb áru mérésére alkalmas súlyokból három készlet került elő. Ezek többsége egy 9,3 gramm alapú súlyrendszert követ, amelyet széles körben használtak a korszakban Szíria és Palesztina partjainál, Egyiptomban és Cipruson is. Két, kisebb súlyokból álló készlet ugyanakkor ettől eltérő mértékegységet vett alapul: ezeket talán átváltáskor, értékesebb anyagok mérésére vették elő. A súlyok mellett több vékony, kerek, mérlegserpenyőre emlékeztető bronz- és réztárgy, valamint két, puszpángfából faragott, összecsukható írótábla (diptychon) is előkerült. Az egyik írótáblát egy nagy pithosban találták meg gránátalmák tetején, ahova a jelek szerint egykor elefántcsont zsanérjai mentén összehajtott, lezárt állapotban tehették be – talán a tranzakciók és a rakomány nyilvántartására szolgált, de az sem kizárt, hogy egy diplomáciai üzenetet tartalmazott.

A fegyverek és mérlegsúlyok mellett számos szerszám is volt a hajón: többségük közel-keleti vagy általános kelet-mediterráneumi forma. Feltárták továbbá a hajókonyha tartozékait és az utasok által használt közel-keleti és égeikumi típusú edénykészletek darabjait is. Az ellátmányról magvak, gyümölcsök, megszenesedett búza és árpa árulkodik. Hálókötőtűk, horgok, egyéb eszközök, valamint több száz ólomból készült hálónehezék arra utal, hogy a hajón utazók étrendjüket jelentős mértékben halászattal egészítették ki. A hálónehezékek fémvizsgálata érdekes eredményt hozott a hajó korábbi útjairól: a nehezékek alapjául szolgáló ólom változatos forrásból származik, a halászháló idővel elveszett nehezékeit Kelet-Anatóliáig az Égei-tenger északi vidékéig útba eső, különféle kikötőkben pótolhatták.

A hajó felszereléséhez tartozott továbbá 24 darab homokkőből készült horgony, amelyekhez hasonló darabokat főleg a Földközi-tenger keleti medencéjéből ismerünk. Az összesen 3 tonnát nyomó horgonyok egy részét a hajó középső részén a fedélközben találták meg, ahol feltehetően ballasztként szolgáltak. Másik felüket a hajó orrában halmozták fel, használatra előkésztve.

A vállalkozás célja és feltételezett útvonala
A hajó rakománya kiemelkedő értékkel bírt a korszakban, korabeli archívumok alapján árából egy olyan jelentős kikötőváros, mint Ugarit teljes lakosságát akár egy egész évig eltarthatták. A rakomány nagy részét mérete és összetétele alapján általában magas szintű diplomáciai küldeményként értelmezik, amelyet egy adott célállomásra szántak. A késő bronzkori közel-keleti államok diplomáciai levelezéseiben (például az egyiptomi Amarna-levelekben gyakran esik szó az uluburuni roncson talált leletekhez hasonló típusú és mennyiségű nyersanyagokról és luxustárgyakról, amelyek távoli területek között, a legmagasabb, uralkodói szinten cseréltek gazdát. Bár a vállalkozás elsődleges célja feltehetően egy hivatalos államközi tranzakció lebonyolítása volt, a hajón talált más, kisebb presztízsű kereskedelmi javak (például olcsó ciprusi kerámia) arra utalnak, hogy az útközben több helyen is megállt, illetve más árut is felvett a fedélzetre. Nem tudjuk, hogy az uluburuni hajó egy nagyobb (állami) flotta részeként haladt – mint ahogy a szíriai hajókat gyakran ábrázolták az egyiptomi falfestményeken –, vagy inkább egy magányos, nagy kockázatot vállaló kereskedőhajó volt, amely udvari megbízást is teljesített.

A rakomány összetétele és a hajó felszerelése alapján utolsó útvonala kelet-nyugati irányú volt. A legvalószínűbb felvetés szerint a Földközi-tenger keleti medencéjéből, a levantei partvidék egyik jelentős kikötőjéből indult, és a szíriai és ciprusi partok mentén az égei világ, esetleg Kis-Ázsia délnyugati partjainak egyik mykénéi kikötője felé tartott (10. kép).

A hajó és a legénység anyakikötőjének meghatározásához több támpontunk is van. Ilyenek a kőhorgonyok, amelyek petrográfiai vizsgálata kimutatta, hogy homokkő nyersanyaguk forrása Észak-Izrael és Dél-Libanon között, a Kármel-hegy előterében keresendő. A hajón használt, kánaáni típusú mécsesek és edények nyersanyaga szintén ezt a területet valószínűsíti. A rakomány egy része feltehetően már a kiinduló kikötőben felkerült a hajóra: a kánaáni amphorák és a bennük talált gyanta anyagvizsgálata ugyancsak Észak-Izrael irányába mutat. Egy lehetséges jelölt a Megiddó kikötőjeként is emlegetett Tell Abu Hawam kikötővárosa.

A hajó feltehetően több helyen megállt a levantei partvidéken. A rakomány maradványai között egy kis háziegér állkapcsát is megtalálták, amely egy Észak-Szíriában elterjedt fajhoz tartozott, és minden bizonnyal egy ottani kikötőben (talán Ugaritban) mászhatott fel a fedélközbe. A feltárt nyersanyagok és luxuscikkek többsége a levantei partvidék szinte bármely jelentős kereskedelmi központjában felkerülhetett a hajóra. Noha a réztömbök bizonyosan ciprusi eredetűek, semmi sem zárja ki, hogy valamely szíriai vagy kánaáni kikötőben kerültek a raktérbe. Ugyanez igaz a hajón talált ciprusi exportkerámiára, amelyhez hasonló típusok nagy tömegét tárták fel a nagy levantei kikötővárosok raktáraiban.

A szíriai partvidék után a hajó nyugatra, Ciprus és az Égeikum irányába indult. A mai Törökország déli partja mentén talált hajóroncsok (Gelidonya-fok, Antalya) arról árulkodnak, hogy a korszakban bevett hajózási útvonal mentén haladt. Az uluburuni roncs földrajzi helyzete, valamint a fedélzeten talált égei típusú leletek nyomán célállomását valahol a mykénéi görög világban kereshetjük (Kréta, Rhodos, Mykénai, Tiryns?). Néhány elszórt késő bronzkori tengeri lelet az Égei-tengeren arra utal, hogy a Kis-Ázsia délnyugati csúcsán átjutó hajók alkalmanként észak felé fordultak, és akár a Fekete-tengerig is eljuthattak: az uluburuni maradványok közt előkerült észak-balkáni jellegű tárgyak talán egy ilyen tervezett útirányról tanúskodnak.

A hajó elsüllyedésének körülményei nem ismertek. A leletek párhuzamai, valamint a fedélközben feltárt különféle szerves maradványok (gallyak, levelek, magvak, gyanta) radiokarbon kormeghatározása a szerencsétlenséget Kr. e. 1342–1314 közé, valamikor az egyiptomi 18. dinasztia végére helyezik.

Az utasok és a legénység
A hajón utazók kilétéről írott források hiányában csak az előkerült személyes tárgyak árulkodnak: ezek alapján egy vegyes összetételű társaság körvonalazható. A kánaáni ékszerek, közel-keleti pecséthengerek, a kánaáni típusú kard és tőrök, valamint a szíriai mértékrendszeren alapuló súlykészletek előkelő kánaáni, esetleg ugariti kereskedők ingóságai lehettek. Feltételezve, hogy mindegyik kereskedőhöz tartozott egy könnyebb, precíziós, illetve egy nagyobb áruk lemérésére használt, nehezebb súlykészlet, legalább három, de inkább négy kereskedő tartózkodhatott a hajón. Ezt a felvetést erősíti az előkerült kánaánita fegyverek száma: egy díszes kard és három tőr. A hajó legénysége a leletek tanúsága szerint szintén a levantei partvidékről származott.

A roncs maradványai között több, a késő bronzkori Égeikumra jellemző tárgytípust találtak, amelyek gyaníthatóan a hajóval utazó égeikumi illetőségű személyekhez köthetők. Ezek közé sorolható számos mykénéi típusú edény, két kard, másfél tucat domborműves üvegcsüngő, két lencse alakú pecsétlő, lándzsahegyek és borotvák – inkább személyes, mint exporttárgyak. Feltűnő, hogy az értékes, nagyobb presztízsű tárgyakból általában kettő került elő: két magas rangú „mykénéi” utas jelenlétével számolhatunk, akiknek közelebbi hovatartozása azonban nem ismert (rhodosiak, knóssosiak, esetleg argolisiak voltak?). Mivel a leletek közt égei típusú súlykészletet nem találtak, a tárgyak tulajdonosai valószínűleg nem kereskedők voltak, hanem az értékes szállítmányt hazafelé kísérő hivatalos küldöttek. A korabeli diplomáciai levelek gyakran tesznek említést állami követekről, akik diplomáciai küldetésük részeként államközi csereügyletek lebonyolításában is szerepet játszottak, többek közt felügyelték a diplomáciai ajándékok és értékes nyersanyagok célba érését.

A hajómaradványok közt talált igen ritka, észak-balkáni típusú kőbuzogány (ceremoniális jogar) meglepő felbukkanását gyakran egy északi kapcsolatokkal rendelkező utas jelenlétével magyarázzák. Néhány északi típusú lándzsahegy, egy bronztű, valamint egy itáliai típusú bronzkard talán szintén hozzá és/vagy a kíséretéhez köthető. Egyesek szerint a mykénéiek szolgálatában álló fegyveres zsoldos volt, mások szerint egy előkelő északi követ, aki a rakomány egy részét északnak kísérte volna.

 

Bodnár Csaba, 2020


KAPCSOLÓDÓ LEXIKON:
Bronzkor
Ciprus
Szállítóamphora


A szövegben jelölt képek szerzői jogi védelem alatt állnak, többségük nyilvánosan nem hozzáférhető.

Bibliográfia

Pulak, in IJNA 27/3 (1998); Pulak 2000; Pulak 2005; Yalçin–Pulak–Slotta 2005; Bachhuber, in AJA 110 (2006); Pulak 2008; Cucchi, in JAS 35 (2008); Monroe 2009, 10–15; Monroe, in BASOR 357 (2010); Broodbank 2013, 487ff.