Lexikon

A lyra vagy más néven chelys (teknőslyra) az egyik legalapvetőbb görög húros hangszer. Mint a legtöbb görög hangszer, a hagyomány szerint a lyra is Keletről érkezett a görögséghez: a lyrához hasonló felépítésű húros hangszerek maradványai, ábrázolásai ismertek a Kr. e. 3000 és 800 közötti időkből Mezopotámia, Kis-Ázsia, Levante és Egyiptom területéről, illetve a minósi kultúrából. Az attikai kerámián a késő-geometrikus kori tánc-jeleneteken tűnik fel először a lyra (Analatos-hydria).

A lyra a róla nevet kapott hangszercsoportba, az ún. „lyra típusú húrosok” közé tartozik rokonhangszereivel, a phorminxszel, kitharával, barbitosszal együtt. Fordítása gyakran a lant, ami hangszertipológiai szempontból pontatlan. A lyra típusú húros hangszerek közös jellemzője, hogy a hangszertest és a belőle kiinduló két kart összekötő keresztrúd között kifeszített húrok hossza azonos, szemben a hárfa típusú húrosokkal, ahol a húrok különböző hosszúságúak. A lyra típusú húros hangszerek csoportján belül két alcsoportot szokás megkülönböztetni. Egyikbe a szűkebb értelemben vett lyra vagy chelys tartozik, melyeknél a kerekded hangszertest általában teknőspáncélból vagy fából készült és az üreges oldalra állatbőrt feszítettek. A chelys-lyrával azonos felépítésű, ám nagyobb méretű a barbitos. A lyra típusú húros hangszerek csoportján belül a másik alcsoportba a fából készült, zárt hangszekrényű húrosok tartoznak: az alul kerek kiképzésű phorminx és a bölcsőkithara, illetve az alul egyenes hangszekrénnyel rendelkező kithara.

A lyra típusú hangszerek különféle változatainak pontos megnevezései, úgy tűnik, csak a klasszikus kor után rögzültek. A korai szövegekben (epika, líra, dráma) a phorminx, a kitharis/kithara, a lyra/chelys, a barbitos, úgy tűnik, szinonimák, mint például az eposzban a phorminx és a kitharis, vagy Pindarosnál a phorminx, a kitharis (és nem a kithara!) és a lyra. A korai forrásokban talált megnevezések alapján tehát nem, vagy csupán nagy óvatossággal következtethetünk a szövegben említett lyra típusú húros hangszer konkrét változatára. Az ábrázolások azonban a Kr. e. 6. század közepétől nem csupán külsőre, de rendszerint az ábrázolt jelenet témája szerint is világosan megkülönböztetik egymástól a lyrát és a kitharát. Tisztán kirajzolódó tendencia, hogy ekkortól a lyra az „amatőr” zenészek húros hangszere, a kithara a „profeszionális” muzsikusoké. A lyra főleg a privát zenélés alkalmait (symposion, kómos, tánc, lakodalom) és a hangszertanulást ábrázoló jeleneteken tűnik fel (lásd pl. Duris-kylix, a Penthesilea-festő kylixe), a kithara a nyilvános ünnepeken a hivatásos muzsikusok kezében látható (verseny, ünnepi menet). Erre mutat a játékmód ábrázolásában mutatkozó eltérés is: a kitharajátékos testtartása ünnepélyességet sugároz, szinte mindig álló helyzetben játszik vagy menetben lépdel, a nagyobb méretű hangszert a mellkasához támasztva tartja (lásd pl. Berlin-festő amphorája). A lyrajátékost ezzel szemben gyakran ábrázolják ülő vagy heverő testhelyzetben, és a könnyű és kisméretű hangszert saját magától eltartva pengeti.

A lyra Apollón és a Múzsák (egyik) attribútuma, gyakran feltűnik Erós, Hermés és satyrosok kezében, mitológiai jeleneten hérósokéban, rendszerint a hős „privát szférájának” jelzéseként.

A szűkebb értelemben vett lyra vagy chelys (chelynna) a teknős-lyra. A szó eredete máig homályos, sem a homérosi eposzokban, sem Hésiodosnál nem fordul elő. Először a Kr. e. 7. században, Archilochos egyik töredékében (frg. 93. West) bukkan fel, a Kr. e. 6–5. századtól gyakori. A lyra hangszer, sőt, a görög kultúra lyra-képének is lényeges eleme az egyszerűség: olyan, már-már hétköznapi eszköz, amelyet kellően ügyes kézzel bárki elkészíthet, ráadásul a teknőspáncél (testudo marginata – szegélyes teknős) bőségesen rendelkezésre áll az égei világban. A lyra ’feltalálását’ aprólékosan elmesélő homérosi Hermés-himnuszban nem az eljárás a különleges és istenséghez méltó, hanem az ötlet (24–64. sor, vö. Sophoklés: Nyomszimatolók 284–328. sor).

Az ábrázolások tanúsága szerint a lyra húrjait jobb kézben tartott, csontból vagy fémből (esetleg fából) készült pengetővel, a pléktronnal szólaltatták meg: vagy a modern gitárjátékhoz hasonlóan „végigsöpörtek” vele a húrokon, vagy egyenként pengették meg. A pengetőt a festők nem egyszer olyankor is fontosnak tartották ábrázolni, amikor a jeleneten éppen nem játszanak a hangszeren, ilyenkor zsinórra kötve lóg le a hangszerről. A lyrát a játékos a bal karjával tartotta és a hangszertesthez erősített hevedert rátekerte a bal csuklójára. A bal kéz, amennyire az ábrázolások alapján megállapítható, kétféleképpen is részt vehetett a hangszerjátékban: a játékos vagy hozzáérintette a bal kezének ujjait egy vagy több húrhoz, ezzel zárva ki ezeket a húrokat az együtt hangzásból, illetve a bal kéz begörbített ujjai is megszólaltathatták a húrokat (pengető nélkül). Ismerünk ábrázolásokat, amelyen a játékos hangolás közben látható, ilyenkor a jobb kéz a keresztrúdra erősített a hangolótüskéknél vagy -csavaroknál (kollops) helyezkedik el, miközben a bal kéz ujjaival pengetve hallgatja, hogy a húr elérte-e már a megfelelő hangmagasságot. Elsősorban szintén az ábrázolások alapján mondható, hogy a lyra átlagos mérete a játékos alkarjának kb. másfélszerese lehetett. Ez alapján becsülhető a hangszekrény magassága: kb. 25–30 cm. A lyra húrjainak száma az ábrázolásokon általában hét, de ismerünk kevesebb, illetve több húrral ábrázolt lyrát is. Kiemelkedő jelentőségű hangszerrégészeti lelet az a Kr. e. 5. századból származó, nagyobb méretű lyra, melyet a 20. század végén találtak a mai Athén külvárosában, a Daphni muzsikus-sírban.

A líra, a lírai költészet elnevezése a lyra hangszernévből képzett melléknévből származik – a hellénisztikus korból. A műfaj elnevezése annyiban félrevezető, hogy a görög költészet számos formáját, például az elégiát vagy különféle kardalformákat elsősorban nem a lyra, hanem a fúvós hangszer, az aulos kísérete mellett énekelték, ráadásul hangszerkíséret nélkül előadott ’lírai’ műfajról is tudunk (pl. iambos).

Kárpáti András, 2020