Lexikon

44 / 43

Nuraghe

Szardínia ókori kultúrájának legjellegzetesebb, egyedülálló építészeti emlékei. Mintegy hétezer példányt maradt fenn, a legtöbb a sziget középső és ÉNy-i részén. Nuraghét csakis Szardínia szigetéről ismerünk (bár vannak némileg hasonló korabeli építmények Korzika déli részén és a Baleár-szigeteken).

A szó etimológiája vitatott; talán szárd eredetű, és a jelentése kőrakás, kőhalom. Nagyméretű kőtömbökből, habarcs nélkül összerótt, jellemzően csonka kúp alakú épületek. Jellegzetes építőanyaguk a bazalt, amiből sok van a szigeten. A köveket úgy helyezték egymásra, hogy enyhén befelé szűkítették a teret, így biztosítva az épület stabilitását, a belső tereket pedig az álkupolás technikával fedték be. (Ez Hellas korabeli építészetében is gyakori volt, ilyen például az ún. Atreus-kincsesház Mykénaiban.)

Alaprajzuk változatos, de típusokba rendezhető. A nuraghe néhol egyetlen torony, amelynek átmérője 8–10 méter, a magassága pedig akár 25–30 méter is lehetett, és többemeletes volt. Ezt olykor kerek bástyákkal tagolt vár övezi, ami köré gyakran építettek szintén kerek bástyás külső védművet. Ebbe a típusba tartozik például a Barumini falu mellett álló Su Nuraxi, a legnagyobb nuraghe.

A falak vastagsága akár a 4–5 métert is elérheti, és három szerkezeti egységből állnak. A külső falrészt nagyméretű, szabálytalan kövekből rótták össze, amelyek felfelé haladva egyre kisebbek lesznek, és egyre inkább szabályos sorokba rendeződnek (izodóm technika). A belső falrész kisebb, szabályosabban rakott kövekből áll; a fal két részét pedig egy középső egység köti össze, amelyet kisméretű, szabálytalanul rakott kövek alkotnak. Az emeletekre a falban elhelyezett csigalépcsők vezettek fel, az egyes szintek helyiségeit pedig folyosók kötötték össze. A falakba gyakran vájtak fülkéket, hogy növeljék a hasznos teret, a fényt és a friss levegőt pedig átgondolt rendben elhelyezett vágatok biztosították.

A korai időszakban a helyiségek inkább hosszúkásak, folyosószerűek, és az épület is alacsonyabb (nuraghe a corridoio vagy protonuraghe). A klasszikus típusra a nagy kerek, a görög tholoshoz hasonló belső terek jellemzők.

A nuraghe körül sokszor találunk sűrűn egymás mellé épített kicsiny házakból álló települést (nuraghikus falu) – itt lakhattak a közösségek közrendű tagjai. Az épületek kör alakúak, alacsony faluk szintén kötőanyag nélkül egymásra rakott kövekből áll, a sátortetőt facölöpök tartják. Ezt az építési technikát máig megtaláljuk a szigeten: így építik a hagyományos pásztorkunyhókat (pinnetta). Néhány nagyobb, több helyiségből álló házat lakóépületnek és műhelyként is használtak.

A nuraghét általában várnak tekintik, amelyben egy-egy közösség vezetői éltek, ez azonban nem magyarázza meg sokezres számukat és sűrűségüket: átlagban 3 négyzetkilométerenként találunk nuraghét; van, ahol a távolság csupán néhány száz méter. Számos funkciót tölthettek be: szolgálhattak kultikus, gazdasági, raktározási célokat is; használhatták őket gyűlések színhelyeként, és tekinthették őket közösségek jelképes központjának. Szimbolikus jelentőségükre utal, hogy számos nuraghe-modell is fennmaradt.

A nuraghikus kultúra kezdetét Kr. e. 1800 körülre teszik. A Kr. e. 11. századtól nincs jele, hogy új nuraghékat építettek volna, de használatuk még legalább fél évezreden át folytatódott. A nuraghikus kultúra végét Sardinia föníciai meghódítása jelentette (Kr. e. 525 körül).

A nuraghe mára – a Monte Prama-i szobrok mellett – a sardiniai identitás egyik legfontosabb ókori eredetű jelképe lett.

Nagy Árpád Miklós, 2020

Bibliográfia

Campus–Leonelli 2012