Lexikon

8 / 7

Italáldozat

(lat. libatio) Az ókorban általánosan elterjedt áldozati alapforma. Bemutathatták nagyobb szertartás (pl. állatáldozat) részeként, de önállóan is (pl. szeretett hozzátartozó búcsúztatásánál). Általában különbséget tettek az olymposi és az alvilági isteneknek szóló változatok között (az előbbi szokásos görög neve spondé, az utóbbié choé), de a határ nem volt éles. Az áldozatot bemutató folyadékot csurgat edényéből (a görögöknél általában széles, lapos tál vagy ivóedény, a rómaiaknál serpenyő). Az olymposi isteneknek általában bort öntöttek az oltárra, az alvilágiaknak pedig mézzel kevert folyadékot (sír)gödörbe vagy a földre. A képek tanúsága szerint az italáldozatot maguk az istenek is elvégezhetik. Egy valószínű értelmezés szerint ezek a képek a rítus „megalapítását” ábrázolják: az istenek maguk mutatják meg az embereknek, hogyan tiszteljék őket. A síri italáldozat szép példája Aischylos Áldozatvivők (Choéphoroi) című tragédiájában olvasható. Élektra e szavakkal önt italáldozatot apja sírjára: „Földmélyi Hermész, halld a szómat, s vidd a hírt a lenti isteneknek, hogy figyeljenek ők is reám, apám vérének őrei, s a föld maga is, ki mindent szülve fölnevel, s a felnövőktől újra megtermékenyül: az elveszetteknek míg öntök gyász-italt, apámhoz esdek: Szánj meg engem és a jó Oresztészt, hogy már birtokoljuk otthonunk...”. (124–131. Devecseri Gábor fordítása).

Nagy Árpád Miklós 2004