Lexikon

11 / 10

Homéros

A görögök ezen a néven tartották számon irodalmuk első két monumentális alkotásának, az Iliasnak és az Odysseiának a költőjét, aki a hagyomány szerint Kis-Ázsia nyugati partvidékén vagy valamelyik part menti szigeten élt, és ugyanitt halt meg. A két hexameteres eposz az ókori görög kultúra fennállásának egész idejében a műveltség alapjának számított: a tanulók ezeken a szövegeken tanultak olvasni, a művelt görögök hosszú szakaszokat tudtak idézni belőlük, a homérosi nyelv pedig – amely több dialektusból ötvöződött össze, és ebben a formában sohasem beszélték – évszázadokra meghatározta a költői nyelvet. Homéros személye azonban történetileg megfoghatatlan, alakja a legendás múltba, a szóbeli költészet anonim világának homályába vész. Az ókorban számos más, bizonyosan később keletkezett művet is az ő nevéhez kötöttek: a Homérosi himnuszokat, az epikus ciklus darabjait, a Békaegérharc és a Margités c. komikus eposzokat.

A homérosi kérdés
Homéros életéről semmilyen megbízható forrás nem tudósít (csak regényes, minden hitelességet nélkülöző életrajzok maradtak fenn), így az eposzok szerzőségét illető kételyek már az ókorban megfogalmazódtak. Felmerült, hogy a két költemény két különböző szerző alkotása lehet, továbbá, hogy nem egy időben keletkeztek, s az utókor itt-ott hozzátoldhatott a szövegekhez, vagy változtathatott rajtuk. Az újkori filológusok már régóta feltételezték, hogy a homérosi eposzok hosszú évszázadokra visszanyúló szóbeli költői anyag elemeiből építkeznek. A végleges formát nyert költeményeknek és szóbeli forrásaiknak a viszonya áll az ún. homérosi kérdés középpontjában, amely körül a tudományos vita 1795-ben, F. A. Wolf Prolegomena ad Homerum című könyve nyomán lángolt fel. A kérdés lényege az eposzok keletkezésére vonatkozik: Ki, mikor alkotta meg az eposzokat, s milyen alkotói eljárás eredményei? Egyetlen (vagy két külön) költő műve-e a két eposz, vagy költőnemzedékek közös alkotásáról van szó? Milyen fokú kreativitást feltételezhetünk a szerző(k)ről, s milyen szerepet játszott az írásbeliség végleges formájuk kialakításában? A vita nincs lezárva, de a legtöbben ma egyetértenek abban, hogy bár a költemények az orális költészet számos jellemzőjével bírnak, egységes szerkezetük mögött tudatos költői alkotómunka áll, s hogy az Odysseia költője az Iliasénál mintegy emberöltőnyi idővel később alkotta meg művét. Nyelvészeti, régészeti és történettudományi érvek amellett szólnak, hogy a két eposz ma ismert formájában nem keletkezhetett a Kr. e. 8. század közepénél hamarabb és a 7. század végénél később.

Az Ilias és az Odysseia
Mindkét eposz a trójai mondakörhöz kötődik, melynek történeti magva feltételezhetően azok között a háborúk között keresendő, amelyeket a görögök a mykénéi kor vége felé indítottak a kis-ázsiai Trója ellen. Az epikus hősök az egyre távolodó dicsőséges múlt iránti nosztalgiának megfelelően „emberfölötti” emberek, akik közvetlen kapcsolatban vannak az istenekkel, sőt részben tőlük is származnak. Az Ilias (15 693 sor) cselekménye a trójai háború utolsó évének ötvenegy napján játszódik. Az első szó („harag”) előrevetíti a cselekményt: Agamemnón, a görögök fővezére megsérti Achilleust, a legnagyobb görög hőst, aki ezért visszavonul a harctól, és csak akkor ölt ismét fegyvert, amikor legjobb barátja, Patroklos elesik a trójai Hektór kezétől. Bosszúból megöli Hektórt, és féktelen indulatában meg is gyalázza a holttestét. Priamos könyörgésére azonban végül kiadja a holttestet, s az eposz Hektór temetésével zárul. Az Odysseia (12 109 sor) első szava („férfi”) jelzi, hogy a mű cselekménye egyetlen hős körül forog. Odysseus, bolyongásának tizedik évében, sok veszélyes kalandot túlélve, Pallas Athéné segítségével végül hazaérkezik Ithakára, ahol azonban még meg kell küzdenie a távollétében is hűséges feleségét, Pénelopét ostromló kérők hadával. Fiával, Télemachosszal összefogva legyőzi őket, s a meggyilkolt kérők rokonaival kibontakozó véres összecsapásnak Athéné közbelépése vet véget.

Mindkét költeményben számos költői eszköznek (visszaemlékezések, jóslatok) köszönhetően a történet múltbeli előzményei és a jövőbeli események is kirajzolódnak. Az Iliashoz a költő túlnyomórészt a trójai háborúról szóló hősi epika anyagát használta fel, az Odysseiában a hősök hazatéréséről szóló epikus hagyomány összefonódik a mesés kalandokba keveredő hajós népmesei motívumaival, valamint Odysseus fiának, Télemachosnak a történetével. A két költeményben megjelenő társadalmi viszonyok és tárgyi világ – éppen a bennük foglalt költői anyag hosszú történetének köszönhetően – több korszak emlékét őrzi: a mykénéi kor, az ún. átmeneti kor, valamint a Kr. e. 8–7. század egyaránt tükröződik bennük.

Az eposzok előadása és hagyományozása
A homérosi eposzokból ismert aoidosok (énekmondók) improvizatív előadásokat tartottak: elődeiktől elsajátított formulakincsből építkezve, közönségük elvárásaihoz igazodva komponálták meg költeményüket. Miután az epikus költeményeket írásban rögzítették, az előadók (rhapsódosok) a kívülről megtanult szövegeket recitálták. A Kr. e. 7–6. századtól több városban is rendeztek rhapsódosversenyeket, többek közt Athénban, a négyévente megrendezett Panathénaián. Platón Ión c. dialógusából kiderül, hogy a rhapsódosoknak a szövegértelmezés is a feladatuk volt, így a későbbi Homéros-értelmezők és -filológusok elődeinek is számítanak. A tudományos Homéros-kutatás a hellénisztikus korban kezdődött (ekkor osztották a két eposzt 24-24 énekre), s a szövegek másolása folyamatos volt: több mint kétezer papiruszlelet tanúsítja az eposzok töretlen népszerűségét. Az első kódexmásolatok a Kr. u. 9. századból származnak, az editio princeps (az első nyomtatott kiadás) pedig 1488-ban, Firenzében jelent meg.

Horváth Judit, 2004 – Kulin Veronika, 2016

Bibliográfia

Ritoók 1973; Görög művelődéstörténet 2006, 34–45.; West, in PAPhS 2011; Latacz, J. Rhapsoden, DNP X (2001); Latacz: Aoiden, in DNP I (1996)