Griff
Mitikus keveréklény: legtöbbször sasfejű, szárnyas, oroszlántestű szörny. Neve (gör. gryps; lat. gryphus) eredete tisztázatlan; lehetséges, hogy az akkád karubu szóból származik (amelynek héber alakja a kerub), főként, mivel a görögök minden jel szerint közel-keleti kultúráktól ismerték meg, ahol (Egyiptomban, Babilonban, a hettitáknál és Föníciában) régóta elterjedt volt (ikonográfiai előzményeit a Kr. e. 4. évezredig lehet nyomon követni).
A görög irodalomban Aristeas elveszett eposzában (Arimaspeia, Kr. e. 6. sz.) játszottak főszerepet: a griffek messze északon, a hyperboreusok szomszédságában temérdek aranyat őriznek, és állandó harcban állnak az egyszemű arimasposokkal, akik el akarják rabolni tőlük a kincset (Hérodotos 3.116; 4.13; Pausanias 1.24.6). Aischylos (Leláncolt Prométheus 803–804), és más későbbi források Keletre helyezik őket, Ktésias pedig (Ailianos, De natura animalium 4.27) összekapcsolja őket a mesés kelet Hérodotos által is említett csodálatos, aranyat ásó hangyáival (Hérodotos 3.102), akiket az indek rabolnak meg. Eszerint a négylábú, szárnyas griffek India hegyeiben élnek, a kiásott aranyból építik fészkeiket, s az elhullajtott maradékot az indek szedik össze. A történetelemek egyéb kombinációi is megfogalmazódtak (Arrhianosnál például a griffek a hangyák által előásott arany őrei lettek, Anabasis 5.4.3). Aischylos Zeus „éles csőrű, nem ugató kutyáinak” nevezi őket, Aristeas és római szerzők inkább Apollón környezetében képzelik el őket (mint akik az isten szekerét húzzák: Sidonius Apollinaris , Carmina 2.307–308), máshol Dionysos kísérői (Sidonius Apollinaris, Carmina 22.67), vagy Hélios szent állatai is lehetnek (Philostratos, Vita Apollonii 3.48).
A legkorábbi görög griff-ábrázolások Krétához és a mykénéi korhoz köthetők, majd a Kr. e. 8. századtól, a geometrikus művészetben tűnnek fel újra. Az egész ókor folyamán jelen maradnak, dekorációként, illetve apotropaikus (bajtól védelmező) szimbólumként vázafestményektől pénzérméken át edények díszeiig (protomé), mint pl. azon a bronz üstön, amelyet Hérodotos szerint (4.152) a samosiak ajánlottak fel a háborús zsákmány tizedéből Héra szentélyében. Ikonográfiájuk változatos: a sasfejű szárnyas oroszlán mellett előfordulnak madártestű (archaikus kor), oroszlánfejű (perzsa hatásra, Kr. e. 4. század), halfarkú (hellénisztikus és római kor) griffek. Megjelennek Athéné sisakján (Pheidias Athéna Parthenos-szobra nyomán), a 4. századtól pedig gyakran látni őket Apollón vagy Dionysos szekerét húzva (vagy hátas állat szerepében), harcjelenetekben (az arimasposokkal, az amazónokkal, különféle állatokkal és szörnyekkel való küzdelemben), vagy önálló díszítőelemként (pl. állatfrízeken). A görög sírművészetben is – talán mint haláldémonok – szerepet játszanak (szarkofágokon és síremlékeken). Ez a kötődésük az etruszk sírművészetben még hangsúlyosabb (urnákon és sírkamrák falát díszítő festményeken).
Bélyácz Katalin 2004 – Kulin Veronika 2016
A görög irodalomban Aristeas elveszett eposzában (Arimaspeia, Kr. e. 6. sz.) játszottak főszerepet: a griffek messze északon, a hyperboreusok szomszédságában temérdek aranyat őriznek, és állandó harcban állnak az egyszemű arimasposokkal, akik el akarják rabolni tőlük a kincset (Hérodotos 3.116; 4.13; Pausanias 1.24.6). Aischylos (Leláncolt Prométheus 803–804), és más későbbi források Keletre helyezik őket, Ktésias pedig (Ailianos, De natura animalium 4.27) összekapcsolja őket a mesés kelet Hérodotos által is említett csodálatos, aranyat ásó hangyáival (Hérodotos 3.102), akiket az indek rabolnak meg. Eszerint a négylábú, szárnyas griffek India hegyeiben élnek, a kiásott aranyból építik fészkeiket, s az elhullajtott maradékot az indek szedik össze. A történetelemek egyéb kombinációi is megfogalmazódtak (Arrhianosnál például a griffek a hangyák által előásott arany őrei lettek, Anabasis 5.4.3). Aischylos Zeus „éles csőrű, nem ugató kutyáinak” nevezi őket, Aristeas és római szerzők inkább Apollón környezetében képzelik el őket (mint akik az isten szekerét húzzák: Sidonius Apollinaris , Carmina 2.307–308), máshol Dionysos kísérői (Sidonius Apollinaris, Carmina 22.67), vagy Hélios szent állatai is lehetnek (Philostratos, Vita Apollonii 3.48).
A legkorábbi görög griff-ábrázolások Krétához és a mykénéi korhoz köthetők, majd a Kr. e. 8. századtól, a geometrikus művészetben tűnnek fel újra. Az egész ókor folyamán jelen maradnak, dekorációként, illetve apotropaikus (bajtól védelmező) szimbólumként vázafestményektől pénzérméken át edények díszeiig (protomé), mint pl. azon a bronz üstön, amelyet Hérodotos szerint (4.152) a samosiak ajánlottak fel a háborús zsákmány tizedéből Héra szentélyében. Ikonográfiájuk változatos: a sasfejű szárnyas oroszlán mellett előfordulnak madártestű (archaikus kor), oroszlánfejű (perzsa hatásra, Kr. e. 4. század), halfarkú (hellénisztikus és római kor) griffek. Megjelennek Athéné sisakján (Pheidias Athéna Parthenos-szobra nyomán), a 4. századtól pedig gyakran látni őket Apollón vagy Dionysos szekerét húzva (vagy hátas állat szerepében), harcjelenetekben (az arimasposokkal, az amazónokkal, különféle állatokkal és szörnyekkel való küzdelemben), vagy önálló díszítőelemként (pl. állatfrízeken). A görög sírművészetben is – talán mint haláldémonok – szerepet játszanak (szarkofágokon és síremlékeken). Ez a kötődésük az etruszk sírművészetben még hangsúlyosabb (urnákon és sírkamrák falát díszítő festményeken).
Bélyácz Katalin 2004 – Kulin Veronika 2016