Lexikon

18 / 17

Szirének

A tengerhez és a túlvilághoz kötődő démonikus hatalmak, igéző énekű, a hajósok halálát okozó lények (hajadonok vagy madártestű nők), akiknek alakja a görög képzeletvilágban sokféle formát öltött. Énekük és tudásuk a Múzsákhoz teszi hasonlóvá őket, a halálhoz való kötődésük folytán a Harpyiák, Lamiák, Kérek és Strixek rokonai is.

A név etimológiája tisztázatlan. Szóba jött thrák ill. pregörög átvétel; továbbá a ‛kötél’ jelentésű görög seira főnévvel való rokonság (mely esetben a Szirén „megkötözőt”, ti. varázsával megkötözőt jelentene). Részben az Odysseia egyik során alapszik a perzselő hőséggel társított Seirios (Sirius) csillagnévvel való kapcsolat ötlete: eszerint a szirének a déli hőség, a szélcsendes, nyugodt tenger démonai lennének.

Mitikus leszármazásuk nem rögzült, de általában a tengerhez kapcsolódik: Sophoklés (Fr. 861) Phorkyst, Apollónios Rhodios Achelóost nevezi meg apjukként; anyjuk valamelyik Múzsa. Túlvilághoz való kötődésük többféleképpen megfogalmazódott: Sophoklés „Hadés dalának énekesei”-ként említi (fr. 777), Euripidés Persephoné környezetébe helyezi őket (Helené 175). Míg Homéros kettő, későbbi szerzők hol három, hol több szirénről tudnak. Az Odysseia költője Keleten (a túlvilág kapujához közel, 12.159; 167), mások Nyugaton (Anthemoessa szigetén, Apollónios Rhodios 4.891–919) képzelték el őket, de helyezték őket az Alvilágba is (Euripidés, Helené 174–175).

Az Odysseiában (12.39–54; 166–200) két mindentudó, bűbájos énekű lány, akik a partjaikhoz közeledő hajósokat szépséges dalukkal szigetükre csábítják, hogy onnan soha többé ne térhessenek haza. Odysseus Kirké tanácsát követve társainak fülét viasszal tömi be, saját magát pedig a hajóárbochoz kötözteti, hogy így élvezhesse a szirének énekét, mégis megmeneküljenek a halálos veszedelemből. A szirének gyönyört és tudást ígérnek a tengeren bolyongó hősnek:

„Jer, te dicső Odüsszeusz, jer akhájok nagynevü dísze
állítsd csak meg a bárkádat, hogy halljad a hangunk.
Senki se húzott el még erre a barna hajóval,
míg mézes dalait meg nem hallgatta a szánknak;
benne gyönyörködvén ment el, gyarapodva tudásban:
mert mi tudunk mindent, mit a tágterü trójai síkon
tűrtek az argoszi és trósz küzdők isteni szóra,
és mindent, mi az életadó földön megesik még.”

(Odysseia 12.184–191. Devecseri Gábor ford.)

Elfogadott nézet szerint a szirén-kaland az Odysseiánál korábbi, csak későbbi művek alapján rekonstruálható epikus alkotás, az Argonautika egyik központi jelenete volt. Apollónios Rhodios eposzában (Kr. e. 3. század) az argonautákat kísérő jós-dalnok, Orpheus hangos énekével elnyomja a veszedelmes szirének hangját (Argonautika 4.891–919; 1264–1290), az ún. orphikus Argonautika (Kr. u. 4/5. század) elbeszélése szerint pedig a szirének Orpheus csodálatos énekét hallva eldobják hangszereiket, és a tengerbe vetik magukat. Az öngyilkos sziréneket azonban már a klasszikus kori vázafestők is megjelenítették, csak éppen az Odysseusszal szembeni kudarc következményeként. (Ez a változat az irodalomban először a hellénisztikus kori Lykophrónnál fordul elő, Alexandra 714).

Míg Homéros egyáltalán nem tájékoztat a szirének kinézetéről, Euripidés (Helené 167–168) szárnyas lányokként említi őket. A képzőművészetben a Kr. e. 7. század óta ismert madár-ember keverékalakot először Apollónios Rhodios említi (4.898–899). Császárkori szerzőknél többféle történetet találunk arról, hogyan váltak szárnyas lényekké. Hyginus szerint (Fabulae 141) Démétér büntetésből változtatta őket madárrá, mert nem vigyáztak jól Persephonéra, Ovidiusnál viszont ők maguk kérik a szárnyakat, hogy segíthessenek megkeresni az eltűnt Persephonét (Metamorphoses 5.551–563). Pausanias a szárnyaik elvesztéséről szóló történetet őrzött meg: a Szirének alulmaradtak a Múzsákkal folytatott énekversenyben, s a győztesek megfosztották őket a tollaiktól (9.34.3).

A madártestű-emberfejű keverékalak keleti minták hatására jelent meg a képzőművészetben (olykor férfiarccal, szakállasan is), s az ókor folyamán végig jellemző maradt. A Kr. e. 6. század második felétől emberi jellegük erősebb kihangsúlyozásával (mellel, karokkal) ábrázolják őket, kezükben hangszerrel, legyezővel, gránátalmával, vagy éppen holttestet cipelve. Nem egyszer dionysosi összefüggésben (pl. thiasos résztevőiként) és esküvői jeleneteken is előfordulnak. Vázaképeken és síremlékeken gyakran ijesztő haláldémonnak mutatkoznak, az 5. század végétől szelídebb külsővel: szobrok és sírdomborművek a zenélő-sirató, a halott túlvilági útját segítő Szirént szép arccal ábrázolják. Ez utóbbi felfogás a hellénisztikus és római korban (főként szarkofágok domborművein) is népszerű maradt.

Bélyácz Katalin, 2004 – Kulin Veronika, 2016

Bibliográfia

Chantraine 2009, s. v.; Marót 1956; Szilágyi J. Gy., in MTA I. Oszt. Közl. 10 (1957); Nünlist–Bäbler: Sirenen, in DNP XI (2001); Hofstetter: Seirenes, in LIMC VIII (Supplementum) (1997); Horváth J., in Horváth J. 2015; Pataki, in Horváth J. 2015; Vincze, in Horváth J. 2015