Lexikon

Gorgó

Ijesztő kinézetű női démon(ok), Hésiodos szerint (Theogonia 270–282) a tengeristen Phorkysnek  és Kétónak az Ókeanoson túl, messze nyugaton lakó három leánya: ketten halhatatlanok (Sthennó és Euryalé), egyikük, Medusa halandó. A név a gorgos (‘rettenetes, ijesztő, vad’) melléknév származéka.

Bár már Homéros is ismeri a gorgófőt mint az elijesztés hatékony eszközét (Athéna aigisán, Ilias 5.74; és Agamemnón pajzsán, 11.36), a később igen elterjedt és a képzőművészetben is gyakran ábrázolt történetet először Hésiodosnál olvashatjuk: Perseus vágta le Athéna segítségével a Poseidóntól várandós Medusa fejét, akinek nyakából Chrysaór és Pégasos, a szárnyas ló pattantak ki. Perseus hálából Athénának ajándékozta a levágott fejet (gorgóneion), melyet az istennő az aigisára helyezett. Euripidés szerint maga Athéna végzett a től született Gorgóval (Ión 989–996), ezért is nevezhetik Gorgophonának (Ión 1478). A gorgók nemcsak ijesztő kinézetűek (hajuk helyén kígyók tekeregnek, nyelvüket kinyújtva vigyorognak), a gorgófőre nézni egyenesen halálos: kővé változik, akinek szemtől szembe megmutatják. Lukianos a Tengeri párbeszédekben úgy meséli, hogy Athéna odatartotta a pajzsát Perseusnak, hogy annak tükrében lássa a Medusát, színről színre látva ugyanis szörnyet halt volna.

A Medusa fejét levágó, vagy a gorgók által üldözött Perseus kedvelt témája volt az antik képzőművészetnek, a gorgóneion pedig, mint apotropaikus (bajelhárító) jelkép, számos változatban, igen nagy számban maradt ránk csaknem minden korszakból (fegyvereken, kapukon vagy épületek antefixeként, edényeken, később ékszereken, helyiségek díszítéseként). Ijesztő (vicsorító, éles fogú, nyelvet nyújtó) démonmaszkok szerte a világon előfordulnak, ezért az ábrázolások egy része akár a mítosztól független képzetekhez is kötődhetett. A Gorgó megjelenítésének kiformálódásában szerepe lehetett közel-keleti előképeknek (Humbaba, Pazuzu vagy az egyiptomi Bész és Hathor). Az archaikus kori ábrázolások fő jellemzője a nyitott száj, fogsorral, agyarral vagy nyelvvel (ill. ezek mindegyikével), olykor szakáll vagy sörény jelzésével. Ha egész alakot ábrázolnak, szinte mindig női teste van (ritkán lóteste is lehet), gyakran szárnyakkal (és esetleg szárnyas saruval). Főként térdelőfutásban (olykor guggolva vagy ülve) ábrázolják, kezében vagy dereka körül kígyókkal. Nem ritka, hogy a Pégasos is jelen van mellette; sőt, megjelenítése nem egyszer az „állatok úrnőjéhez” hasonló szkhémát követ: mindkét oldalán állatok ágaskodnak, mint pl. a korfui Artemis-templom oromzatán (vö. Medusa = „uralkodó”). Megfigyelhető, hogy a gorgófők (főként Athéna aigisának díszeként) a Kr. e. 6. század végétől egyre emberibb, nyugodtabb, végül szinte barátságos jelleget öltenek, míg a 4. századra (előbb mitikus jelenetek ábrázolásain, majd pajzsok és aigis-ábrázolások gorgóneionjain) ki nem alakul a „szép Gorgó” típusa: Perseus áldozata hosszú ruhájú, hosszú hajú, szép arcú, védtelen nő. A hellénisztikus korban a (már szelídebb) gorgófőhöz szárnyak is társulnak (ami az etruszk ábrázolásokra jóval régebb óta jellemző).

Bélyácz Katalin 2004 – Kulin Veronika 2016

Bibliográfia

Bremmer: Gorgo, in DNP IV (1998); Geisau: Gorgoneion, KlP II (1979); Kiechle: Gorgo, in DKP II (1979); Krauskopf: Gorgo, Gorgones, in LIMC IV (1988); Schmidt: Gorgoneion, DNP IV (1998)