Lexikon

34 / 279

Attribúció

Az attribúció a művészettörténeti kutatás fontos módszere, amelynek célja, hogy hasonló emlékek sorából egyeseket meghatározott mesterekhez rendeljen. E hozzárendelés alapja a művészegyéniség meghatározása jellegzetes stílusjegyei alapján. Az ókori görög művészet kutatásában a mesterkéz-attribúció módszerét használják egyes szobrászati csoportoknál (pl. kykládikus idolok, bizonyos plasztikus váza-műfajok), vésett kövek és más emlékek osztályozásánál, legnagyobb jelentősége azonban kétségtelenül a vázafestészet terén van. A módszer nehezen adaptálható az antik nagyszobrászat emlékeire, elsősorban azért, mert szinte soha nem vehetjük biztosra, hogy az ismert mesterek saját kezű alkotásaival van dolgunk.

Az athéni vázafestészetre kidolgozott festő-attribúció módszere J. D. Beazley nevéhez fűződik, aki a 20. század első felében írt monumentális műveiben (legfőképp: Attic Black-Figure Vase-Painters 1956; Attic Red-Figure Vase-Painters 1963) a ma is legszélesebb körben elfogadott osztályozás alapjait teremtette meg. Beazley attribúciós módszerében Giovanni Morelli, a századfordulón Ivan Lermolieff álnéven publikáló olasz művészettörténész módszerét hasznosította, aki az itáliai reneszánsz festészet szignatúra nélküli műveit kötötte mesterkezekhez, stílusuk legkevésbé tudatos és így leginkább személyesnek tekinthető elemeit figyelve meg. Beazley módszere, amelyet utóbb sokan mások a görög és itáliai vázafestészet más területeire is sikerrel alkalmaztak, szintén a legapróbb részletek megfigyelésén alapul: a tágabb összefüggésekre utaló kritériumokon túl (mint pl. a vázaforma, a díszítési rendszer, az ikonográfiai jellemzők), az anatómiai részletek és drapéria-elemek egyedi vonásai segíthetnek a művészegyéniség azonosításában.

Az attribúciós módszer lehetőséget nyújt arra, hogy név szerint ismert mesterek (pl. Exékias) névjelzéssel el nem látott műveit azonosítsuk. Az ókori vázafestők közül azonban a legtöbben nem szignálták műveiket, ám a nekik attribuált műveken keresztül művészi személyiségük mégis megragadhatóvá válik. Ezeknek a névről nem ismert egyéniségeknek a kutatás szokott nevet adni egy-egy jellegzetes motívumuk (pl. Borostyán-festő), legfontosabb (vagy „névadó”) vázájuk lelőhelye, őrzési helye (Berlin-festő), ábrázolt témája (Niobida-festő) stb. nyomán, esetleg egy korábbi kutató vagy gyűjtő tiszteletére (Micali-festő, Fleissig-festő). Az athéni vázákon gyakran nem vázafestők, hanem fazekasok szignatúráit találjuk: egy-egy vázafestő tudományos fantázianeve ezért őrizheti annak a fazekasnak a nevét is, akinek a vázáit gyakran díszítette (pl. Tlésón-festő, Brygos-festő).
 

Bibliográfia

Ginzburg, in History Workshop Journal 9 (Spring 1980); Rasmussen–Spivey 1991; Sparkes 1996; Rouet 2001