Lexikon

A kifejezés ma szokásos értelme: "értéktelen utánzat". Ez a jelentés azonban csak elvétve írja le azt a sokféleséget, ami az antik művészetben ehhez a témakörhöz kapcsolható.

A múlt tárgyi emlékeivel sokféle módon léphetünk viszonyba. Ennek csupán egyik szélső pontja a régiségek tudatos utánzása, általában, de korántsem mindig nyerészkedés céljából (lásd pl. „Sapphó”-fej). Antiknak látszó tárgyak azért is készülhettek, mert a mintául szolgáló ókori művészet döntő hatást gyakorolt az utódok látásmódjára. Az olasz Castellani ékszerész-dinasztia tagjai például sok ékszert készített ókori minták után a 19. században. Ezek a "másolatok" nagyon népszerűek voltak, és meghatározták a kor ékszer-divatját.

A jelenség alapvető fontosságú volt az ókori művészetben is: idetartozik például a görög művészet klasszikus emlékeinek a Kr. e. 2. század végén meginduló és több mint fél évezreden át tartó reneszánsza a római kultúrában, amely a minták pontos másolásától (lásd pl. Az eleusisi dombormű római kori másolata) – gyakran az eredeti mű alkotójának nevét is odaírták – a mintaképek átdolgozásán át (lásd pl. Polykleitosi torzó) motívumok szabad felhasználásáig terjedt. Az eredeti helyreállításának igénye mutatkozott meg a nagy szentélyek szobor- és festmény-díszeinek akár századokkal későbbi ókori restaurálásában is. A modern hamisítványok csak ritkán igyekeznek szolgaian másolni egy-egy meglévő művet, inkább az ókori minták alkotó átdolgozása a jellemző (lásd pl. Korinthosi pyxis modern utánzata), akkor is, ha a kiindulásul szolgáló darabok legalább részben pontosan meghatározhatók. Általános tapasztalat, hogy csak kivételes színvonalú hamisítványok "életkora" hosszabb egy-két nemzedéknél. Még ritkább, hogy csupán természettudományi vizsgálatok, s nem pedig a kutató szem leplezi le őket (lásd pl. Niobida-torzó).

A műtárgyhamisítás problémájának elméleti jelentőségét maradandó érvénnyel fogalmazta meg Szilágyi János György: "Minden hamisító – a megjelölést itt legtágabb értelmében, minden elítélő hangsúly nélkül használva – közvetlenül (pl. ha munkáját komolyan vagy játékosan művészi alkotásként értelmezi) vagy közvetve (pl. ha csalás szándékával potenciális vevőinek igényéhez igyekszik igazodni) a maga, illetve kora uralkodó, vagy legalábbis valamilyen bázissal rendelkező ízlésirányának határai közt és szándékai szerint látja és láttatja elődeit, bármilyen ösztönzésre dolgozik is, akár ironikus-kritikus igénnyel, akár a "lennie kellett" Thaly Kálmán-i szent meggyőződésével, akár üzleti számításból. Ez az akart-akaratlan szerves összefüggés a készítés korával a fő oka a megtévesztésre szánt hamisítványok egykorú sikerének ... és szinte automatikus lelepleződésének a létrejöttüket követő generációkban, amelyek a közvetlen elődeikkel vívott harcban nőttek fel, és különösen érzékenyek azoknak vélt vagy valódi gyengéi iránt. Ez teszi a hamisítás történetét ma már általánosan elismert módon az egyes korok művészettörténetének ... szerves részévé. De ez csak az egyik oldala jelentőségüknek. Jorge Luis Borges írt Kafka-tanulmányában ... arról, hogy minden művészet nem pusztán megkeresi, hanem egyenesen megteremti a maga elődeit, vagyis módosítja, másképp láttatja, új vonásokkal gazdagítja a térben vagy időben távoli művészetekről alkotott képünket is. Mert ez a kép soha nem lehet objektív a szó abszolút értelmében, és talán nem is volna jó, ha ebben az értelemben az lehetne: ha eljutnánk vagy eljuthatnánk elmúlt korok műveinek olyan szemléletéhez, amely teljesen független tőlünk vagy a magunk korától és kultúrájától. Ez a miénken térben és/vagy időben kívülálló kultúrák megismerését alapjában értelmetlen időtöltéssé degradálná... Ezért a hamisítás, a kat'exochén elődteremtés ... története nemcsak a hamisítvány mesterének és korának tükre és kritikája, hanem az eredeti művekhez való viszony változásainak története is, és mint ilyen, a mintául vett kifejezésformák vagy művek megismerésének sokoldalú lehetőségeiről és azok realizálódásának módjáról is beszél."

Nagy Árpád Miklós, 2004 (módosításokkal)