A görög és római antikvitásban nagyon népszerűek voltak a vésett ékkövek, latin nevükön gemmák. Általában kis méretűek, átmérőjük ritkán haladja meg a három centimétert. Felületükbe istenek, hérósok és más mitológiai alakok, állatok vagy tárgyak képét, portrékat, sőt olykor egész jeleneteket véstek. Használták őket gyűrűbe foglalva vagy az átlyukasztott követ nyakban hordva pecsétlőként, ékszerként és talizmánként, de isteneknek is felajánlhatták őket.
A vésett ékkövek készítését és a rájuk vonatkozó ismereteket görög eredetű szóval glyptikának nevezzük. A gemmavésés legfontosabb alapanyagai a drágakövek voltak: olyan kőfajták, amelyek elég kemények ahhoz, hogy ne legyenek túlságosan sérülékenyek, mégis megmunkálhatók. Leggyakrabban karneolt, jáspist, kalcedont, achátot (ónixot, nicolót) használtak. Talán meglepő, de az apró kövek megmunkálásánál a vésnök – ahogy rendszerint ma is – szabad szemmel dolgozott, nagyítót valószínűleg nem használtak.
A gemmák azon típusát, amelyek esetében az ábrázolást bemélyítették a kő felszínébe, olasz eredetű szóval intagliónak hívják. A másik, elsősorban többrétegű drágaköveknél (pl. a fekete-fehér vagy barna-fehér ónix) alkalmazott kidolgozási eljárás eredményeképp az ábrázolás kiemelkedik a kő felszínéből, ez a gemma-típus (arab eredetű és a keresztes hadjáratok nyomán Európában elterjedő szóval) a kámea.
Vésett köveket már a minósi és a mykénéi korban is készítettek, de a bronzkor végével a gemmavésés mestersége elfelejtődött. Csak a geometrikus korban kezdték újra művelni, és népszerűsége töretlen volt a római császárkor végéig. A fennmaradt darabok között kiemelkedő minőségű művészi alkotások és sorozatban készített tucatáruk egyaránt megtalálhatók. Az ókori hagyomány néhány kitűnő mester – például Dioskuridés, Augustus vésnöke – nevét is feljegyezte, míg más mesterekről ugyan nem rendelkezünk írott forrásokkal, de név-aláírásukkal (szignatúrájukkal) ellátott gemmáik tanúskodnak kivételes tehetségükről (ilyen pl. a Dexamenos-gemma).
Megannyi ókori tárggyal ellentétben az antik gemmákat nem kellett újra felfedezni a régészet születésének hajnalán, a 18. században. Gyűjtésük már az ókorban megkezdődött – az idősebb Plinius említ néhány császárkori gemmagyűjteményt. A középkorra inkább az ókori gemmák újrafelhasználása volt jellemző: szentek ereklyetartóit, kelyheket díszítettek velük. A gemmagyűjtés a reneszánsztól kezdve vált újra népszerűvé az uralkodók, nemesi családok és gazdag polgárok körében. Ezzel párhuzamosan a gemmavésés mestersége is új lendületet kapott, és antikizáló darabokat is nagy számban készítettek. A világ múzeumainak nagy gemmagyűjteményei jellemzően ezen uralkodói és nemesi-nagypolgári gyűjteményekből jöttek létre. A 19. század legnagyobb, közel 500 darabból álló magyar gemmagyűjteménye a Fejérváry-Pulszky-gyűjtemény része volt, sorsa egyelőre tisztázatlan.
Figler Krisztina 2004 (2009) (2017)
A vésett ékkövek készítését és a rájuk vonatkozó ismereteket görög eredetű szóval glyptikának nevezzük. A gemmavésés legfontosabb alapanyagai a drágakövek voltak: olyan kőfajták, amelyek elég kemények ahhoz, hogy ne legyenek túlságosan sérülékenyek, mégis megmunkálhatók. Leggyakrabban karneolt, jáspist, kalcedont, achátot (ónixot, nicolót) használtak. Talán meglepő, de az apró kövek megmunkálásánál a vésnök – ahogy rendszerint ma is – szabad szemmel dolgozott, nagyítót valószínűleg nem használtak.
A gemmák azon típusát, amelyek esetében az ábrázolást bemélyítették a kő felszínébe, olasz eredetű szóval intagliónak hívják. A másik, elsősorban többrétegű drágaköveknél (pl. a fekete-fehér vagy barna-fehér ónix) alkalmazott kidolgozási eljárás eredményeképp az ábrázolás kiemelkedik a kő felszínéből, ez a gemma-típus (arab eredetű és a keresztes hadjáratok nyomán Európában elterjedő szóval) a kámea.
Vésett köveket már a minósi és a mykénéi korban is készítettek, de a bronzkor végével a gemmavésés mestersége elfelejtődött. Csak a geometrikus korban kezdték újra művelni, és népszerűsége töretlen volt a római császárkor végéig. A fennmaradt darabok között kiemelkedő minőségű művészi alkotások és sorozatban készített tucatáruk egyaránt megtalálhatók. Az ókori hagyomány néhány kitűnő mester – például Dioskuridés, Augustus vésnöke – nevét is feljegyezte, míg más mesterekről ugyan nem rendelkezünk írott forrásokkal, de név-aláírásukkal (szignatúrájukkal) ellátott gemmáik tanúskodnak kivételes tehetségükről (ilyen pl. a Dexamenos-gemma).
Megannyi ókori tárggyal ellentétben az antik gemmákat nem kellett újra felfedezni a régészet születésének hajnalán, a 18. században. Gyűjtésük már az ókorban megkezdődött – az idősebb Plinius említ néhány császárkori gemmagyűjteményt. A középkorra inkább az ókori gemmák újrafelhasználása volt jellemző: szentek ereklyetartóit, kelyheket díszítettek velük. A gemmagyűjtés a reneszánsztól kezdve vált újra népszerűvé az uralkodók, nemesi családok és gazdag polgárok körében. Ezzel párhuzamosan a gemmavésés mestersége is új lendületet kapott, és antikizáló darabokat is nagy számban készítettek. A világ múzeumainak nagy gemmagyűjteményei jellemzően ezen uralkodói és nemesi-nagypolgári gyűjteményekből jöttek létre. A 19. század legnagyobb, közel 500 darabból álló magyar gemmagyűjteménye a Fejérváry-Pulszky-gyűjtemény része volt, sorsa egyelőre tisztázatlan.
Figler Krisztina 2004 (2009) (2017)