Lexikon

4 / 279

A görög templom kialakulása

A görög nyelvben a szentélyt jelentő legfontosabb főnév a (a templom, lat. templum szóval nyelvtörténeti rokonságban lévő) temenos. Azt fejezi ki, hogy a szentély területe az istené – azaz „ki van hasítva” az őt körülvevő emberi világból (gör. temnó ‛kihasít’). A görögök számára tehát egy szent hely, ahol a kultusz megszabta biztonságos keretek között találkozhattak isteneikkel. Ez éppúgy lehetett épület nélküli szentély (pl. egy barlangnak, vagy egy forrásnak a külvilágtól fallal vagy pusztán határkövekkel elhatárolt része), mint templomépület. Ez a kettősség már a mykénéi görögséget is jellemezte, amely nem ismerte ugyan az önálló templom műfaját, de a házakban, palotákban külön helyiségek szolgáltak a kultusz céljaira. A mykénéi világ pusztulása után lassan alakult ki az önálló kultuszépület; az elsők a kor lakóház-típusainak a szokásosnál nagyobb méretű példányai. Ebben a korszakban jelenik meg a templomot körülvevő oszlopsor (peristasis) gondolata is (jellemző korai példája az euboiai Lefkandiban egy gazdag pár sírja fölé a Kr. e. 11. században emelt épületet, az ún. héróont körülvevő fa cölöpsor. (Minderről részletesen lásd Coldstream 2003. 408–409).

A ma ismert legkorábbi peripteros-templomot Anó Mazarakiban (Achaia) tárták fel. A téglalap alakú épület mindkét vége félkörívben (apszis) záródik. Kr. e. 700 körül emelhették. A klasszikus templom-formának a Kr. e. 8. században megindult kialakulása „a görög társadalom sajátosan göröggé rendeződésének”, a tulajdonképpeni görög világ megszületésének egyik alapvető alkotóeleme (görög reneszánsz). Az alapjául szolgáló elképzelés szerint a templom nem az áldozat bemutatásának színhelye, nem is a kultuszközösség gyülekezőhelye, hanem az isten otthona, aki bármikor megjelenhet a templomban elhelyezett kultuszszoborban. A görög templomnak számos típusváltozata alakult ki, de alapszkhémája az évszázadok során változatlan maradt: oszlopsorral körülvett téglalap alakú, gyakran előcsarnokból (gör. pronaos) nyíló, két részre osztott épület. A fő helyiség (gör. sékos, lat. cella) a kultuszszobor őrzési helye volt. A hátsó helyiség (gör. adyton, opisthodomos) általában kincstár, a fogadalmi ajándékok őrzési helye. (Szenzációs eredménnyel jártak a Kykládokhoz tartozó Kythnos szigetén 2002-ben kezdett ásatások. Ezek során első ízben bukkantak egy kirabolatlan archaikus templom kincstárára. A beomlott tető megóvta ugyanis az istennek fölajánlott, ezernél is több tárgyat, amelyeket a fal mellett elhelyezett polcokra raktak vagy a tetőről lógattak le. Lásd ArchRep 2002–2003, 75–77).

A görög templom korai története során két, egymástól kezdetben szigorúan elkülönülő építészeti rend alakult ki: az ión Kis-Ázsiában (Iónia), a dór pedig a jellemzően dórok lakta Peloponnésoson. Az ión legkorábbi példája a samosi Héraion, amely az újabb kutatások szerint a korábban feltételezettnél később, a Kr. e. 7. sz. elején épült. A dór építészeti rend kialakulásának kezdete szintén a Kr. e. 7. sz. elejére tehető (a legkorábbiak közé tartozik pl. a Delphoi melletti Kalapodi két temploma, az argosi, majd az olympiai Héraion. Legalább három nemzedéken át tartott, amíg a fát és a vályogot fölváltotta a kő, s amíg rögzült az építészeti szkhéma. Az első biztosan kőből épített templom a korfui Artemision volt (Kr. e. 6. sz. eleje). A görög templom a középkor után az európai hagyományú építészet egyik legfontosabb ihlető forrása lett.

Nagy Árpád Miklós 2004 (kiegészítések: 2009)

A témához kapcsolódóan lásd az athéni Hephaisteiont, az olympiai Héraiont és a korfui Artemision oromcsoportját.

Bibliográfia

Coldstream 2003; Hellmann 2006