Lexikon

33 / 279

Artemis

Zeus és Létó lánya, Apollón ikertestvére, a vad természet szépséges úrnője. Igen összetett istenalak: egyszerre szűz vadász, aki íjjal felszerelkezve nimfák társaságában a hegyeket-völgyeket járja, és anyaistennő is, aki az állatok és az emberek fennmaradásáért felel. Félelmetes íja ugyanakkor a halál szférájához kapcsolja: ahogy elejtheti a vadakat, úgy az őt segítségül hívó vajúdó asszonyoknak is gyilkosa lehet. Rendkívüli sokrétűségét és egyben kivételes népszerűségét nagyrészt annak köszönheti, hogy alakja mind égei, mind közel-keleti (főleg anatóliai) anya- és természetistennőkkel vegyült.

Neve
etimológiáját – s ezzel összefüggésben eredetét – tekintve nincs tudományos közmegegyezés. Maguk a görögök az arktos (‘medve’), artamein (felvág; artamos ‘mészáros, hóhér’) ill. artemés (‘ép, egészséges’) szavakkal hozták összefüggésbe. A vallástörténet modern kutatói, mivel Kis-Ázsiában akadtak a név helyi változataira (lyd ‘Artimus’, lykiai ‘Ertemi’), tiszteletét is innen eredeztették. E mellett szól rendkívüli népszerűsége ebben a térségben: sok helyi istennővel azonosították, s a nevével képzett theophorikus
 személynevek is igen gyakoriak errefelé. Az átvétel és eredet kérdését bonyolítja, hogy lineáris B táblán is felismerhető a neve (Atemito ill. Atemite; bár nem minden kutató fogadja el ezt az azonosítást).

A mítosz
szerint a Héra által üldözött Létó végül az addig bolyongó szigeten, Déloson adott életet ikergyermekeinek. Artemis egy nappal hamarabb született (egyes források szerint nem is Déloson, hanem Ortygián), így segítségére lehetett vajúdó anyjának. Apollónnak a kultuszban és a mítoszban is szinte elválaszthatatlan társa: képzőművészeti ábrázolásokon rendre jelen van Pythón megölésénél éppúgy, mint a tripusért folytatott küzdelemben vagy Marsyas megkínzásakor. Együtt adtak tragikus leckét a kétgyermekes Létó előtt tizennégy gyermekével dicsekvő Niobénak:az íjász isten-testvérpár egyenként lőtte le a szerencsétlen asszony hét fiú- és hét leánygyermekét.
Személyes ügyeiben éppen ennyire félelmetesnek mutatkozik. Bosszúja elől nem menekülhetett a vadász Aktaión, aki fürdés közben megleste a meztelen istennőt. Artemis saját vadászkutyáit uszította ellene, s azok darabokra tépték gazdájukat. Ő volt a gyilkosa Oriónnak, aki vagy vadász-ügyességben akart versenyezni vele, vagy magáévá akarta tenni az istennőt. Haragjában pusztító vadkant küldött Kalydón városára, mert Oineus elmulasztotta a neki szóló áldozatot bemutatni (lásd a Meleagros c. szócikket). Agamemnónnal szembeni indulatát az váltotta ki, hogy a görög fővezér elejtette egyik szent szarvasát. A Trójába induló görög flotta szélcsend miatt nem tudott kihajózni Aulisból addig, míg ki nem engesztelték az istennőt: a kibékülés Agamemnón lánya, Iphigeneia életébe került (bár egyes változatok szerint Artemis végül megmentette a lányt, s Taurisba vitte, ahol papnője lett). Kegyetlenül elbánt azokkal, akik megszegték szüzességi fogadalmukat: a Zeustól teherbe esett Kallistó nimfa medvévé változott, Rhodopé (vagy Rhodópis) abban a barlangban lett forrássá, ahol szüzességét elveszítette. (Az Ariadné-mítosz egy változata szerint a krétai királylányt is Artemis gyilkolta meg.)

Kultusza igen régi. Szerte a görög világban rendkívül sokféle alakban és funkcióban tisztelték (Kétszáznál is több epiklésise ismert; csak Zeusnak van több az olymposiak közül). Kiemelkedő szerepet játszott a fiúk és a lányok felnőtté avatási szertartásaiban. A Peloponnésoson, várostól távol eső szentélyeiben leányok tánckarai ünnepelték őt különböző fák vagy forrásvizek istennőjeként (pl. Kedreatis, Karyatis vagy Limnatis melléknéven). Az attikai Braurónban athéni lányok iniciációs szertartásai zajlottak: a „medvéknek” (arktoi) nevezett lányok táncokban, atlétikai versenyekben vettek részt. Az asszonnyá érő, szülő nők is segítségül hívták, mind az esküvőn (mint Lochia), mind a gyermekágyon (mint Eileithyia). Nem kevésbé volt fontos szereplője a fiúk és férfiak életének. Spártában Artemis Orthia szentélyénél zajlott a fiúk beavatása, csata előtt pedig mindig Artemis Agroterának (a ‘vad’) mutattak be áldozatot. Számos városban (így pl. Athénban) a politikai tanácskozásoknak is felügyelője volt (mint Bulaia, Agoraia, vagy Buléphoros). Leghíresebb kultuszhelye Ephesosban volt, ahol városvédő istenségként tisztelték, és misztériumok is kötődtek a nevéhez. Helyi istennőkkel (pl. Kubaba) keveredett alakja hasonló funkcióban tűnik fel Kis-Ázsia több városában. Funkcióik átfedése miatt hamar azonosították Hekatéval ill. a Holdistennővel. Ez utóbbi jellege egyre hangsúlyosabbá vált, főként a római vallásban (ahol Diana lett), majd a császárkori szinkretizmusban is (Isisszel azonosítva).

Ikonográfiája
Artemis az egyik leggyakrabban ábrázolt istenalak. A képzőművészetben legrégebb óta dokumentált aspektusa, a Homérosnál is felbukkanó „állatok úrnője” (potnia thérón) mykénéi kori előzményekkel bír: a kitárt karjaiban egy-egy állatot tartó (vagy két oldalról állatokkal, többnyire oroszlánokkal vagy más nagymacskákkal körülvett) álló istennő sokszor szárnyakat is kap (amit közel-keleti mintákra szoktak visszavezetni). Archaikus és klasszikus kori kultuszszobrai és a neki felajánlott fogadalmi kisplasztikák koré szobrok (álló, hosszú ruhájú, mozdulatlan leányalakok), amelyeket csak akkor lehet biztonsággal vele azonosítani, ha valamilyen vadász-attribútumot kapnak (tegez, íj). A vázafestészetben a Kr. e. 6. századtól találkozni vele mitológiai jelenetek résztvevőjeként: Péleus és Thetis lakodalmán, a Gigantomachiában, Héphaistos olymposi fogadásán vagy a Héraklés-monda jeleneteiben. Az elmozduló, vagy pihenő pózban álló (olykor nyilat előhúzó, vagy íját feszítő) vadászistennő előbb vázaképeken jelenik meg, majd a nagyszobrászatban is teret hódít. A Kr. e. 4. századtól szívesen ábrázolták inkább rövid (vagy magasra felhúzott, kétszer övezett) ruhában, tegezzel, íjjal, kutyával az oldalán, vagy éppen egy vadállat megölése közben (ritkábban ülő, őzzel vagy szarvassal ábrázolt Artemis is előfordul). Korán jellemző attribútumává vált a Hekatéra és Persephonéra is jellemző fáklya (egyet vagy kettőt tart a kezében), ami alvilági asszociációkat kelt.

Bibliográfia

Simon 1998; Chantraine 2009, s. v. Artemis; Graf–Ley: Artemis, in DNP II (1997); Kahil–Icard: Artemis, in LIMC II (1984); Wernicke: Artemis, in RE II (1896)