Lexikon

27 / 279

Apollón

Létó és Zeus fia, Artemis ikertestvére. A gyógyítás, a jóslás, a költészet és a zene örökifjú istene, a Múzsák vezetője, a görög ephébosok mintaképe. Ezüst íjával betegséget és halált küld, lantjátékával az olymposi isteneket örvendezteti lakomáikon.

Nevét
a legújabban a dór apellá-val hozzák összefüggésbe (W. Burkert): a fegyverforgató férfiak évenként megrendezett népgyűlésével, amelynek fontos eleme volt a fiatal, felnőtt korba lépő fiúk felavatása és befogadása a teljes jogú polgárok közé. A vallástörténészek korábban a feltűnően nagy számú kis-ázsiai szentélye és lykiai kötődése miatt későn göröggé vált kis-ázsiai istennek tartották. A görög pantheonhoz képesti „fiatalságát” tette valószínűvé az is, hogy a lineáris B táblákon nem leltek nyomára; ezzel a (negatív) adattal ugyanakkor a dór beágyazottságát is alá lehet támasztani. A költők szívesen játszottak nevének az apollymi (‘elpusztít’) igéhez való hasonlóságával, amivel lényének pusztító oldalát ragadták meg. Szinte leválaszthatatlan mellékneve, a Phoibos (‘ragyogó’, ‘tiszta’) az ellenkező oldalát fejezi ki: a világos körvonalak, a „mértéktartó körülhatároltság” istenét, ami Nietzsche felfogásában a dionysosi mámor ellentétét jelentette. Ez az aspektusa teszi őt a Napisten (Hélios ) rokonává, akivel a Kr. e. 5. századtól gyakran azonosították.

Mitológia
Számos helység dicsekedett azzal, hogy Apollón szülőhelye, de az irodalmi hagyományban rögzült mítosz szerint (Homérosi himnusz Apollónhoz) Délos szigetén született. Héra egyik helyről a másikra üldözte Létót, s mikor az istennő végül Délosra érkezett, egy pálmafa tövében, a Kynthos hegy lábánál adott életet gyermekeinek (vö. Artemis szócikk). A homérosi eposzokban Apollón a „messzire lövő” (hekébolos), „ezüstíjú” (argyrotoxos): a biztosan találó íjász. Nyilai hirtelen halált hoznak, vagy – mint az Ilias első énekében – járványt terjesztenek el. Íjával ölte meg Tityost (aki Létót akarta magáévá tenni), ezzel vett részt a gigászok elleni küzdelemben, s nyilaival terítette le – nővérével, Artemisszel együtt – Niobé gyermekeit.
A mitológiai hagyomány úgy tudja, Delphoi korábban nem Apollóné, hanem a Földé, majd Themis istennőé volt, s a Pythón nevű sárkány őrizte. Apollón megölte a sárkányt, így lett Delphoi urává és Zeus akaratának közvetítőjévé. A Föld-szülte sárkány megölése azonban bűnnek számított – Apollónnak meg kellett tisztulnia. Vezeklésként Zeus Thessáliába küldte, hogy nyolc éven át Admétos király pásztoraként szolgáljon. Így lett Apollón a tisztulások szakértőjévé: az emberölés szennyétől szabadulni akarókat, mint pl. az anyagyilkos Orestést, Apollón (vagy valamelyik jósa) tisztította meg. A delphoi jóshely fontos tartozéka volt a háromlábú üst (tripus), amit Héraklés egy alkalommal el akart rabolni. Küzdelem tört ki közte és az isten között, melynek végül Zeus vetett véget.
Bár minden halhatatlan többlettudással rendelkezik az emberekhez képest, a kimondott jós-isten Apollón lett, ezért a mítosz jósait – fiaiként vagy pártfogoltjaiként – őhozzá kötötték. Így Apollón volt Iamos apja (Euadnétól), Melampus pártfogója, s a szerencsétlen sorsú trójai királylány, Kassandra is neki köszönhette jóstudását – de mivel visszautasította az isten szerelmét, Apollón azzal büntette, hogy senki sem hitt a szavának. Se szeri, se száma az isten által megkívánt halandó nőknek és nympháknak, s többen is rosszul jártak, akikbe beleszeretett: Daphné inkább babérfává változott, mintsem Apollónt kelljen ölelnie. Hyakinthos, a szép ifjú szeretője lett Apollónnak, ám a féltékeny Zephyros (a nyugati szél) úgy intézte, hogy az Apollón által eldobott diszkosz eltalálja őt, és meghaljon. Kyréné viszont két gyermeket szült neki: Aristaiost és Idmónt (az argonauták jósát). Tróilost Hekubával nemzette, Mopsost, a jóst Mantóval (Teiresias lányával), Asklépiost Korónisszal. Miután Herméstől engesztelő ajándékul (marhái ellopásáért) megkapta a teknőspáncélból készített lantot, a hangszer elválaszthatatlan attribútuma lett. Ovidius szerint (Heroides 16.180) Trója falait lantjátékával építette föl Laomedónnak. Az isteni lantossal egyszer Marsyas, a szatír versenyre kelt: az Athéné által eldobott aulost felvette, és ezzel akart a zenész-isten fölé kerekedni. Természetesen veszített, és büntetésből megnyúzták az istenek.

Kultusz
Apollón a görög vallási élet egyik központi istenalakja. Tisztelete széles körben elterjedt és régi; több kultuszközpontja pánhellén jelentőségű. Sok adat vall arra, hogy a görög Apollón alakját részben görögség előtti, krétai hagyományok formálták. A róla őrzött képzetek az ún. vegetációistenek vonásait hordozzák: a mítosz szerint a telet a hyperboreusoknál tölti, és tavasszal érkezik hattyúk vonta aranyszekerén Délosba ill. Delphoiba (Alkaios fr. 307). Ugyanezt, a természettel együtt meghaló, majd feltámadó isten típusát képviseli a biztosan pregörög Hyakinthos is, aki a mítoszban Apollón fiúszeretője lett, a spártai Hyakinthia ünnepén pedig meggyászolása után Apollón Hyakinthiosként való feltámadását ünnepelték. A mykénéi források ismerik a Paián/Paiéón (Pajawone) istennevet, amely még a homérosi eposzokban is különálló gyógyító istenség megnevezése, később az Apollónnak szóló kultikus ének (paián) neve lett, és Apollón melléknevévé vált. A görög Apollón-képre közel-keleti képzetek is hatottak: sémi eredetű pl. a hetes szám fontossága (Thargélión 7-én született, hetedikére estek az ünnepei) és környezetében többször feltűnő oroszlán. Apollón (Apellón) a dór (és északnyugati-görög) világban mindenekelőtt az ephébosok megtestesítője. Azoknak az ünnepeknek a címzettje, amelyeken a férfikorba lépő ifjak a felnőtt közösség tagjává válnak. Az iónok számára Apollón délosi szentélye különös jelentőséggel bírt. A minden évben megrendezett Délia ünnepén kartáncokkal és versenyjátékokkal örvendeztették meg a jobb kezében a Charisokat, baljában íjat tartó, kolosszális szoborban megtestesülő istent.
Apollónt a görögök elsősorban mint jósistent tisztelték. Az ő papnői voltak a Sibyllák (Erythraiban, Marpéssosban és Cumaeban ). A legtöbb jóshelye Kis-Ázsiában volt (pl. Didyma, Klaros), a legnevezetesebb azonban a görög szárazföld hegyes vidékén, a „Föld köldökében”, Delphoiban, ahol papnője, a tripuson ülő Pythia közvetítette önkívületi állapotban az isten üzenetét. A „delphoi isten” az archaikus korban a görög állami és magánélet legfontosabb tájékozódási pontja lett. Ő szabta meg az időszámítást, tőle eredeztették városállamaik jogrendszerét, az ő tanácsára vezettek be kultuszokat és indultak gyarmatvárosokat alapítani, az ő véleményét kérték ki háború, járvány vagy természeti katasztrófa esetén. A Pythón megölésének emlékére versenyjátékokat (zenei és sportversenyeket) rendeztek itt, ahová az egész görög világból érkeztek résztvevők. Delphoi tekintélye oly széleskörűvé vált (Helláson túlra is kiterjedt), hogy a vallástörténészek „Apollón-vallásról” is szoktak beszélni, mint az ókori görög vallás egyik meghatározó formájáról. Ehhez a vallásossághoz szorosan kötődik az emberölés kiengesztelésének követelménye: a gyilkosság szenny (miasma), amitől meg kell tisztulni, s Apollón, aki maga is alávetette magát a tisztulásnak, a purifikáció istenének számított. Ión városokban neki szentelték a Thargélia ünnepét, amelyen az első termés bemutatása előtt megtisztították a várost: a közösség szennyét hordozó bűnbakokat (pharmakoi) választottak ki, akiket kiűztek a városból. Az „apollóni” valláshoz kapcsolódik a delphoi feliratokba sűrített etika is: a mértékletesség, az emberi határok ismeretének erkölcsisége. Rómába a tisztulások és az orvoslás isteneként került át (jelentős szerepet kapott a diadalmenet szertartás-sorában), s ez a funkciója Asklépios kultuszának népszerűsége ellenére mindig fontos maradt. Mint Augustus segítője (az actiumi győzelem felelőse) a császárkori állami kultusz központi istenalakja lett.

Ikonográfia
Bár más istenekhez hasonlóan (Hermés, Dionysos, Héra, Artemis) Apollónnak is volt oszlopformájú kultuszszobra (Amyklaiban, lásd Pausanias 3.19), a görög képzeletben Apollón szép testű, ifjú isten; szakálltalan és hosszú hajú. Dús fürtjei a legegyszerűbb ábrázolásain is megjelennek, amilyen a Thébában talált fogadalmi szobrocska, az ún. Mantiklos Apollón, vagy a drérosi kultuszszobor (Krétán), amely mellett valószínűleg Létó és Artemis szobra is ott állt – a „délosi triász” gyakran szerepel együtt a görög művészetben. Korai ábrázolásain még sokszor sisakot és övet hord, később a ruhátlan kuros típusa vált uralkodóvá (olykor köpennyel a vállán). Vázaképeken és domborműveken leggyakoribb attribútuma a lant, a tripus és a babérág, gyakran veszik körül szent állatai (delfin, hattyú, holló). Szobrain és domborműves ábrázolásain íjat tartott a kezében (mint az olympiai Zeus-templom nyugati oromcsoportján), vagy lantosként jelent meg. A hellénisztikus korban és a római művészetben – Rómában ő kapta a legtöbb szobrot az olymposi istenek közül – főként kitharoidosként (lantosként) jelenítették meg.

Birkás Éva 2004 – Kulin Veronika 2016

Bibliográfia

LIMC II (1984), 183–327. s. v. Apollon (Lambrinudakis, W.); 363–464. s. v. Apollon/Apollo (Simon, E. – Bauchhenss, G.); Kerényi 1977; DNP I (1996), 863–870. s. v. Apollon (Graf, Fritz); Simon 1998, 108–131.; Burkert 2011, 223–230.; Eliade 1994, 233–239.