Lexikon

13 / 12

Dionysos

A legelterjedtebb mítoszváltozat szerint Zeus és a thébai királylány, Semelé gyermeke. A bor, a mámor, a felszabadult ünneplés, az önkívület istene; a buján tenyésző, mindig változó és megújuló természet megtestesítője.

Név, eredet
Mivel a homérosi eposzokban Dionysos épphogy csak említést kap (nem része az olymposi istenvilágnak), s mert számos mitikus történet utazásairól, különböző görög tájakra való megérkezéséről, kultuszának gyors terjedéséről szól, a 19. század vallástörténészei úgy vélték, csak későn (az archaikus korban) csatlakozott a görög pantheonhoz: Thrákiából vagy Kis-Ázsiából érkezett. Nevét azonban egy pylosi (lineáris B) táblán is felfedezték, ami sok más adattal együtt (pl. az egész görögség körében megült Lénaia ünnep, vagy a Keós szigetén a Kr. e. 15. század óta megszakítás nélkül használt szentélye) arra utal, hogy már a bronzkorban is tisztelték.

Nevének eredetét és jelentését nem sikerült tisztázni. A Dio- előtag feltehetőleg Zeus nevéből származik, a név második fele (Nysos) talán mitikus dajkái és követői, a nysai nymphák nevének (Nysai) férfi megfelelője. Másik elterjedt nevének, a Bakchosnak női párja a Bakché, ami a kultuszát művelő nők elnevezése (bakchai, bakchánsnők). Mind a Bakchos, mind az isten tiszteletéhez tartozó egyéb szavak (thyrsos, thriambos, dithyrambos, ill. Semelé neve) feltűnően nem görög szavak, s leginkább keletre mutatnak: lyd, phryg, szíriai párhuzamaik vannak; s ami magát a kultuszt illeti (pl. a hajón történő bevonulását) az egyiptomi Osiris-vallás elterjedésével és hatásával is számolni lehet. Ez utóbbi kapcsolatról görög hagyomány is szól: Hérodotos szerint Melampus Egyiptomból hozta be Dionysos nevének és kultuszának ismeretét Hellasba (2.49).

Mitológia

A mitikus hagyomány Dionysos származását Thébához, felnövekedését keleti tájakhoz köti. Ismertek olyan változatok, amelyekben anyja istennő volt (Démétér, Rhea vagy Persephoné), de az irodalmi hagyományban legelterjedtebb történet szerint halandó: a thébai királynak, Kadmosnak a lánya, Semelé. A féltékeny Héra ösztönzésére a várandós Semelé arra kérte Zeust, hadd láthassa meg őt igazi isteni dicsőségében. Mivel Zeust eskü kötötte, teljesítette kívánságát, s a várandós lányt az isten villáma halálra perzselte. Zeus kimentette testéből a magzatot, és combjába varrva hordta ki. Az újszülött Dionysost Hermés vette gondozásába, aki előbb Semelé testvérére, Inóra, és annak férjére, Athamasra bízta a nevelését, majd Silénosra és a nysai nymphákra.

A felserdülő isten első és legfontosabb tette, hogy szőlőt ültet, és bort készít. A nymphákból, később mainasokból, satyrosokból és silénosokból álló kíséretét mind megmámorosítja, és hódító útra indul velük. Bejárja Egyiptomot, Libyát, eljut Indiáig, majd Thrákia és Görögország felé veszi az útját. Amerre jár, megismerteti a bort az emberekkel, és tiszteletet követel saját magának. A nőket elhívja szövőszékük mellől, és erdei bolyongásra, teljes önátadásra készteti. Vad orgiáikon a bakchánsnők állatokat tépnek szét és esznek nyersen meg, a mitikus tájakon borforrások fakadnak, tej és méz buggyan elő a földből. Aki az isten hívásának ellenáll, szomorú sors várja, mint az orchomenosi Minyas lányait, akik tomboló őrületükben széttépik egyikük, Leukippé fiát, ők maguk pedig végül madarakká változnak át. (Hasonló történet szólt az argosi Proitos lányairól, akiket – legalábbis egyes elbeszélők szerint – szintén Dionysos kergetett őrületbe kultuszának elutasítása miatt.) Hárman voltak Semelé nővérei is (Inó, Autonoé és Agaué), akik nem akarták elhinni unokaöccsük isteni mivoltát, ezért vad mainasi őrjöngés lett a büntetésük: ezúttal Agaué fia, Pentheus lett a sparagmos áldozata. (Ezt a történetet vitte színre Euripidés a Bakchánsnők c. tragédiájában.) Lykurgos, thrákiai király is hasonlóan bűnhődött, miután fegyverrel ment Dionysos és kísérői ellen (ő szőlőtőkének nézte a saját fiát, és megmetszette).

Az üldözés és széttépés motívuma ugyanakkor egészen más irányú is lehet Dionysos történeteiben. Már Lykurgos is üldözte őt (ami elől a fiatal isten a tengerbe ugrott), az orphikus hagyományban pedig a széttépetést ő maga szenvedi el: még csecsemő volt, amikor Héra parancsára a titánok darabokra tépték, üstben megfőzték, majd sütni kezdték. Zeus villáma csapott beléjük, s a keletkezett hamuból jöttek létre az emberek. (Más elbeszélésekben Dionysos megégett testrészeinek hamvaiból a szőlőtőke hajtott ki.) Dionysos szenvedő isten; bizonyítania kell isteni mivoltát, epifániája ezért elsöprő és félelmetes. Az egyik homérosi himnusz (VII.) költője úgy meséli, tengeri útja során egyszer tyrrhén (etruszk) kalózok fogságába esett. A fedélzeten egyszer csak bor kezdett csörgedezni, az árbocból dús fürtökkel teli szőlőtő hajtott ki, és csodálatos gyorsasággal körbefonta a vitorlát. Az szépséges ifjú isten ekkor oroszlánná változott, a hajó másik végében pedig egy medve jelent meg. A hajósok döbbent félelmükben a tengerbe ugrottak, és delfinné változtak, az istenfélő kormányoson viszont az isten megkönyörült. Világhódító útja végeztével Dionysos felment az Olymposra – de halandó anyját (akiért előbb le kellett szálljon az Alvilágba), és feleségét, Ariadnét is halhatatlanná tette, és magával vitte.

Kultusz
Számos kultikus mellékneve „vegetáció-istennek” mutatja, s ünnepeinek jelentős része a mezőgazdasági évhez illeszkedik. Állami ünnepei Athénban (és általában ión területeken) a szőlőművelés fázisaihoz kötődtek. A phallosmenetről híres Mezei Dionysia (tél elején, a szőlő betakarításakor), a Lénaia (tél közepén) és az Anthestéria (kora tavasszal, újbor ünnepe) igen régiek (az archaikus kort megelőző időkből erednek), a Nagy vagy Városi Dionysiát viszont csak a Kr. e. 6. században vezették be. Ugyanebben az időben cserélik fel Sikyónban Adrastos kultuszát Dionysoséval, és ebben az évszázadban formálódnak ki a kultuszával összefüggő irodalmi műfajok: a dithyrambos, a tragédia, a szatírjáték.

A Nagy Dionysia istenét Eleutheros melléknéven tisztelték: Eleutheraiból, az Attika és Boiótia határán fekvő helységből hozták el a Dionysost jelképező, borostyánnal ékesített oszlopot az Akropolis déli oldalán fekvő szentélyébe. Ennek a szentélynek a körzetében volt a híres Dionysos-színház: a tragédiaversenyeket a Nagy Dionysián tartották (később a Lénaián is). A maszkot öltő színész, éppúgy, mint a mainasok vagy a misztériumok beavatandója, kilép önmagából, és mássá lesz: a változás és alakváltás istenét azzal tisztelték meg, hogy istenek és hősök bőrébe bújtak.

A bor feltalálójának azonban nemcsak Athénban volt igen régi gyökerű kultusza. Az Égei-tenger szigetein is régóta tisztelték, sokszor városalapító hőseik apjaként; dór és aiol területeken pedig nő-ünnepeket rendeztek a tiszteletére (Agriania), amelyeknek lényege az asszonyok és lányok férfiuralom alóli ideiglenes felszabadulása volt. Az állami ünnepek mellett léteztek kisebb kultuszközösségek, akik rendszeres orgiákat tartottak (általában kétévente, mint a delphoi thyiasok a Parnassoson); és igen népszerűek voltak – úgy tűnik, főként Dél-Itáliában – a túlvilági boldogságot ígérő dionysosi misztériumok is, melyeknek beavatottjait bakchosnak ill. bakchénak hívták. A névazonosság isten és tisztelőjének azonosságát fejezi ki; utal arra, hogy a kultuszban az isten imádója betöltekezik az istenséggel (enthusiasmos), és megízleli a halhatatlanságot.

Ikonográfia
A legkezdetlegesebb kultikus képmása – mint sok más istennek – oszlop volt, amelyet repkénnyel, ágakkal díszítettek, s amelyre később fából faragott maszkot is akasztottak. Olyasfélét, amilyenek – agyagból formálva – pl. archaikus kori boiótiai sírokból kerültek elő. Vázaképek is tanúsítják, hogy ez a maszk-Dionysos szakállas isten volt, ahogyan sok feketealakos vázaképen is megjelenik. A sympsionon vagy a halottkultuszban (sírmellékletként) használt különféle borkeverő, -tároló és ivóedényeket az archaikus kortól kezdve rendkívül gyakran díszítették dionysosi jelenetekkel. Legjellemzőbb környezete a thiasos: a táncoló mainasok és részeges satyrosok ünnepi társasága. Körükben az isten általában higgadt és méltóságos (a részeg Dionysos ritka jelenség). Ahogyan táncoló kísérői, az őt körülvevő növények és állatok is a mozgásban lévő, burjánzó természetet jelenítik meg: a tekerődző szőlőindák, a hosszan elfutó borostyán, a vízből fel-felbukkanó görbe hátú delfinek (mint Exékias egyik híres vázáján), az oroszlán vagy a párduc az isten vegetáció feletti hatalmának szemléletes szimbólumai. Kezében sokszor kantharost vagy ivókürtöt tart, vagy thyrsost fog, mint általában a mainasok. A mámoros menet Dionysosa az 5. század közepétől fiatal, szakálltalan isten (mint a kantharos frízén). Meztelen, vagy könnyű köpennyel alig fedett testének szépsége, mozdulatainak finomsága már-már nőies, ahogyan hosszú, hímzett ruhája a szakállas Dionysosnak is női jelleget kölcsönöz.

Birkás Éva 2004 – Kulin Veronika 2016
 

Bibliográfia

Kerényi 1977; Simon E. 1969, 233–253.; Burkert 2011, 249–257; 432–439.; Eliade 1994, 310–321.; Homann-Wedeking: Dioniso, in EAA III (1960); Veneri–Gaspari: Dionysos, in LIMC III (1986)