Lexikon

6 / 5

Temetkezési szokások

Az általános ókori felfogás szerint a holtak eltemetése az ittmaradottak legelemibb kötelessége. A temetés biztosítja a halott végső nyugalmát (ld. a Patroklos árnya és Achilleus közti beszélgetést: HomérosIlias 23.65–76). A végtisztesség megtagadása az emberre mérhető legsúlyosabb büntetés (vö. SophoklésAntigoné). A temetetlen holtak bosszút állhatnak az élőkön, beavatkozhatnak az életükbe. Az ókori kultúrák általános jellemzője, hogy élesen és csupán néhány kivételt megengedve különböztetik meg egymástól az élők és a holtak lakóhelyét (polis – nekropolis: a holtak városa). Ez ellentétes napjaink gyakorlatával, hiszen a temetők (a korai kereszténységben megszülető hagyományt folytatva) a városok belső területein, a mártírok relikviáit őrző templomok közelében alakultak ki.

A klasszikus kultúrákban a holtak eltemetésének két alaptípusa volt jellemző: a hantolás és a hamvasztás. A temetkezési szokások átalakulása, az egyikről a másikra való áttérés általában öntörvényű folyamat, csak ritkán kapcsolható össze párhuzamosan zajló történelmi eseményekkel. (A római császárkorban például a hantolás szokása birodalomszerte a kereszténység elterjedésével kb. egyidőben váltotta fel a hamvasztást – a két jelenség között azonban mégsem mutatható ki közvetlen kapcsolat.) Mindkét temetési módnak számos változata alakult ki, amelyek – bár hasonló mozzanatokból tevődnek össze – jól jellemzik saját kultúrájukat. Az Iliasban például a halott Patroklost felravatalozták, megsiratták, majd utolsó útjára kísérték. A halotti ajándékokkal elhalmozott holttestet máglyán elhamvasztották, a hamvakat pedig urnába gyűjtötték. A sír fölé halmot emeltek, majd a halott tiszteletére játékokat rendeztek (Ilias 23. ének, főleg 108–257).

A peloponnésosi háború első évében elesett athéni katonák végtisztességének megadásakor viszont a temetés mozzanatai egészen más rendben következtek egymásra: Az athéniek az állami temetési szertartás során "... sátrat állítanak fel, s ebben három nappal a temetés előtt elhelyezik az elhunytak csontjait, és mindenki, aki akarja, idehozhatja a hozzátartozójának szánt kegyes adományát. Mikor a temetés napja elérkezik, szekereken viszik ki a ciprusfából készült koporsókat, annyit, ahány törzs van, s mindegyik elhunyt csontjai saját törzse koporsójában vannak elhelyezve. Visznek egy befedett üres ravatalt is az eltűntek számára, akiket a holttestek összeszedésekor nem találtak meg. A temetési menetben részt vehet, aki csak akar, polgár és idegen egyaránt, s megjelennek, hangosan gyászolva, az elhunytakhoz tartozó asszonyok is. A holtakat a legszebb külvárosban található állami síremlék alatt helyezik el – mindig is ide szokták eltemetni a háború áldozatait, kivéve a Marathónnál elesetteket, akiknek hősiességét oly rendkívülinek találták, hogy ott helyben emeltek számukra síremléket... Miután a holtakat elföldelték, egy férfi, akit a polgárság jelölt ki..., az elhunytak tiszteletére hozzájuk méltó emlékbeszédet tart, majd hazatérnek." (Thukydidés, A peloponnészoszi háború, 2.34–35, Muraközy Gyula fordítása, Budapest, 1985)

A két temetési szertartás eltérő rendje jól mutatja a hősi kor és az athéni demokrácia felfogása közötti különbséget: az első a „halott hős” alakját állította középpontjába (pl. a holttestet ravatalozzák fel), a másik viszont a közösségért vállalt „hősi halál” motívumát (pl. az egyes törzsek halottait közös koporsóban ravatalozzák fel).(1)

A halottat gyakran tárgyakkal együtt temették el. A sírmellékletek bősége távolról sem a kor gazdagságát, hanem, amint ma is, a túlvilágról való képzeteket tükrözi (az athéni demokrácia gazdasági fénykorában például jellemző volt, hogy csupán egy-két lékythos, a halotti szertartásnál használt olajat tartalmazó edény került a sírba. Bizonyos tárgytípusokat kizárólag a temetők világában használtak (óon, lékythos). Más darabokról megállapítható, hogy eleve sírbatételre készültek (Etruszk edénytartó állvány). Az is gyakori, hogy az életben használt tárgyaknak van a sírokba szánt, hétköznapi használatra nem is alkalmas változata (ezüstözött agyagból készül faliszk női fej és cseppentő, kicsinyített edények).

Ilias 23.65–76 (kihagyásokkal):
(Az alvó Achilleushoz)  "...a szerencsétlen Patroklosz lelke közelgett, éppenolyan volt, mint mikor élt, két szép szeme, hangja és nagy termete is; testét ugyanoly ruha födte; és odaállt a fejéhez, s hozzá íly szavakat szólt: ... Hantolj el mielőbb, jussak Hádész kapuján túl. Árnyai így a kiszenvedteknek, elűznek a lelkek, s nem hagyják, hogy túl a folyón közibük keveredjem; nagykapujú Hádész körül így vaktába bolyongok. Add a kezed, kérlek szomorúan: hisz soha onnan nem jövök el hozzád, ha a máglya tüzét megadod már."

Nagy Árpád Miklós, 2004

  1. Lásd erről részletesen N. Loraux, in: G. Gnoli – J-P. Vernant, szerk., La mort, les morts dans les sociétés anciennes, Cambridge et alibi 1982, 27–43.