Lexikon

3 / 2

Romulus

Róma mitikus alapítója és első királya, a görögök által elpusztított Trójából Itáliába menekülő, s ott Lavinium városát megalapító Aeneas – Aphrodité/Venus fia – leszármazottja.

A rómaiak által az etruszkoktól (föltehetően a Kr. e. 6. században) „megörökölt” Aeneas-legenda és a Róma városnévvel kapcsolatba hozható, először Kr. e. 4. századi forrásokban szereplő Romulus-történet összefűzése logikus mozzanata volt a római kulturális emlékezet formálódásának: a görögöket egyszerre példaképnek és riválisnak tekintő rómaiak Aeneas alakjában homérosi hőst tisztelhettek a római nép ősatyjaként (ennek Augustus-kori kidolgozása Vergilius Aeneis c. eposza; a legenda homérosi előfeltételeihez ld. Ilias 20.158–350), aki ugyanakkor a letűnt trójai hatalom örököse, a pánhellén sereg által okozott katasztrófa híres túlélője volt.

A császárkorban alkotó Plutarchos Romulus-életrajza izgalmas tárháza az első római királyra vonatkozó mítoszoknak és fabulációknak. Az Augustus-kori Titus Livius – mint hivatásos római történetíró – jóval mértéktartóbb: noha a római királykor kezdeteit tekintve ő sem lép föl a hitelesség igényével, mégis igyekszik egységesíteni a Romulusról szóló hagyományokat. Elbeszélése szerint az Aeneas fia, Ascanius alapította Alba Longa városának 13. királyát, Numitort bátyja, a kegyetlen Amulius száműzetésbe küldte, a trónra maga ült, Numitor lányát, Rhea Silviát (más néven Ilia) pedig Vesta-szűzzé avatta, nehogy gyermekei születhessenek. Rhea Silvia azonban Mars hadistentől mégis teherbe esett, így született az ikerpár: Romulus és Remus. A gyermekeket Amulius parancsára kitették az áradó Tiberisbe, ám a teknő a sekély vízben fennakadt a parton, így a csecsemők egy nőstényfarkas gondoskodásának köszönhetően csodás módon mégis megmenekültek. Később egy Faustulus nevű pásztor és felesége, Acca Larentia nevelte fel őket. Fölcseperedésük után kalandos körülmények között megölték Amuliust, Numitort visszasegítették Alba Longa trónjára, maguk pedig új város alapítását határozták el. A kérdésről, hogy melyikük legyen a városalapító, madárjóslással döntöttek, amelynek eredménye Romulusnak kedvezett. Romulus megalapította Róma városát, a falakat kicsinylése jeléül átugró Remust megölte.

A városalapítás Varro által meghatározott fiktív időpontja (Kr. e. 753) lett a római időszámítás alapja. Livius – a többi forráshoz hasonlóan és az ókori szokásoknak megfelelően – az alapító király nevéhez köti számos fontos római szokás és intézmény meghonosítását.  Hozzá kötődik egyebek mellett a Lupercalia és a Consualia ünnepének bevezetése, a senatus megalapítása, továbbá a curulisi szék, a bíborszegélyű toga, ill. a 12 lictorból álló királyi testőrség meghonosítása (ez utóbbiak etruszk eredetű hatalmi jelképek), s ő az Euander révén megismert Hercules-kultusz alapítója is. Az önerőből istenné lett Héraklés/Hercules alakja azért fontos ebben az összefüggésben, mert, mint Livius megjegyzi, Romulus maga is „pártolója volt a virtus szülte halhatatlanságnak, amely felé őt is vezette a végzet”, ti. halála apoteózissal járt együtt: Quirinus istent a hagyomány a megistenült Romulusszal azonosítja.

Romulus a város férfilakosságát menedékhely (asylum) nyitásával toborozta, s ő szervezte meg a szabin nők nevezetes elrablását. Ez utóbbit a szabin városokkal folytatott dicsőséges, ám fordulatokban gazdag háborúk követték. Ekkor aratta Róma – Mars fiának városa – első katonai győzelmeit. A Titus Tatius szabin királlyal kötött béke eredménye a két nép egyesítése, valamint 3 tribusra és 30 curiára való fölosztása volt. Romulust a hagyomány szerint rövid interregnum után Numa Pompilius követte a trónon.

A római utókor ellentmondásosan viszonyult Romulushoz. Míg a polgárháborúk idején a testvérgyilkosság „eredendő bűne” került előtérbe, Augustus propagandája a hagyományteremtő mozzanatokat, a katonai erényeket és természetesen a megistenülő uralkodó alakját emelte ki a történetből. Aeneas mint Venus fia és Romulus mint Mars fia az új valláspolitikában központi szerephez jutó római istenek leszármazottjaiként is fontos szereplői lettek a formálódó közösségi-dinasztikus narratívának.

Tamás Ábel 2016

Romulus ikonográfiája
Az irodalmi hagyományhoz hasonlóan Romulus (és Remus) a képzőművészetben is a Kr. e. 4. században jelenik meg. A legkorábbi fennmaradt ábrázolások (római-campaniai pénzérmék) témája, az ikreket tápláló anyafarkas (Lupa Romana) korán Róma szimbólumává vált. Ókori beszámolók (Cicero, Livius, idősebb Plinius) több, Rómában felállított ilyen szoborról is tájékoztatnak. (Sokáig a Cicero által említett, Kr. e. 65-ben villámsújtotta szoptató anyafarkas-szoborral azonosították a Capitoliumi Múzeumban őrzött bronzfarkast, amelyet korábban etruszk mester munkájának tartottak, ma a középkorra datálják.) Ikreket szoptató farkasszobrokat a provinciákban is gyakran felállítottak, és a kitett csecsemők ábrázolása (olykor a farkas nélkül, vagy más szereplőkkel együtt) később sem ment ki a divatból: oltárokon, sírköveken, szarkofágokon, templomokat díszítő domborműveken, császárok pénzérméin és gemmákon újra és újra feltűnnek.

Romulus aztán Augustus korában és a korai császárkorban ért népszerűsége csúcsára: mint a város újjáalapításának és újraegyesítésének jelképe a kor egyik legkedveltebb figurája lett, különösen mint Romulus Tropaiophoros, vagyis a legyőzött ellenség fegyvereit hordó Romulus. Plutarchos meséli el részletesen (Romulus 16) azt a történetet, amely a diadaljellel felvonuló Romulus ikonográfiai típusát hivatott magyarázni. A caeninae-beliek királya volt Acro, akit Romulus párviadalban legyőzött, és fogadalmához hűen a megszerzett fegyvereket Iuppiter Feretriusnak ajánlotta föl. Az elbeszélés szerint az ekkor tartott felvonulás volt az első triumphus (diadalmenet). Számos szobor készült erre a mintára, amellyel császárkori pénzérméket is igen sűrűn díszítettek. Ezeken Romulus szemből vagy profilból római katonai felszerelésben, egyik irányba ellépve látható, egyik kezében a vállához támasztott tropaeummal, másik kezében lándzsát tartva. A típus Mars isten ábrázolásaival mutat rokonságot, azzal a különbséggel, hogy Romulusszal ellentétben a diadaljelet hordó Mars szakállas és meztelen szokott lenni.

Kulin Veronika 2016

Bibliográfia

Rung, in Ókor 13/1 (2014); Beudlin: Romulus, DNP X (2001); Carter: Romulus, Romos, Remus, LGRM IV (1909–1915); Small: Romulus et Remus, LIMC VII (1994)