Lexikon

6 / 5

Aischylos

(Kr. e. 525–456) Az első görög tragédiaköltő, akinek maradtak fenn darabjai. Élete, melyről igen kevés adat maradt fenn, az athéni demokrácia megszilárdulásának és virágzásának idejére esik. Az antik életrajz szerint földbirtokos arisztokrata családba született (Kr. e. 525, Eleusis), a perzsa háborúk nagy csatáiban harcolt (Marathónnál, Salamisnál és Plataiainál is). Először Kr. e. 499-ben vett részt tragédiaversenyen, de első győzelmére még 15 évet kellett várnia. Életében összesen 13-szor nyert első díjat, de darabjai halála után is színpadra kerültek, és nem egyszer győzedelmeskedtek a versenyen. Többször járt Szicíliában, először I. Hierón syrakusai tyrannos meghívására (Kr. e. 473-ban). A halál Szicíliában (Gela városában) érte Kr. e. 456-ban. Két fia is tragédiaköltő lett.

A „tragédia atyjának” is nevezik: ma elsősorban az ő művei alapján lehet képet alkotni a tragédia műfajának kezdeteiről. Aristotelés arról tudósít (Poétika 49a), hogy Aischylos volt az, aki a korábban csak karból és egyetlen színészből álló drámaelőadást még egy szereplő színpadra állításával kiegészítette. Ezáltal vált a párbeszéd a tragédia meghatározó elemévé, amelyben ellentétek bontakozhattak ki, és összetettebb történések is bemutathatóvá váltak. Az ő újításának tartják a tartalmilag összefüggő trilógiát, ill. tetralógiát is. Bár Aristotelés szerint elődeihez képest csökkentette a kórus szerepét, a későbbi szerzők tragédiáihoz viszonyítva nála a kar mindig igen jelentős szerepet kap: nemcsak a narrátor vagy a cselekmény kommentálójának szerepét játssza, hanem közvetlenül érintett az események alakulásában.

90 drámájából 7 olvasható ma is, ebből három összefüggő trilógiát alkot (Oresteia). Legkorábbi ránk maradt darabja már érett alkotó éveire esik. A Perzsák, amelyben a görögök salamisi győzelmét az ellenfél oldaláról (a perzsa anyakirálynő és a perzsa vének kara szemszögéből) mutatja be, Kr. e. 472-ben került színpadra. Xerxés bukása az elvakultságot elkerülhetetlenül utolérő isteni büntetés példájaként jelenik meg. Ez az egyetlen ránk maradt görög dráma, amelynek nem a mitikus múlt, hanem kortárs események képezik a tárgyát, de drámáiban a háború témája újra és újra előbukkan, és sok korabeli politikai eseményre való reflexió többi fennmaradt darabjában is tetten érhető. A polisközösség vezetőjének felelőssége nagy hangsúlyt kap a Heten Thébai ellen (Kr. e. 467) című drámában, amely a Labdakidák sorsát feldolgozó trilógia egyik darabja volt. A három tragédia az átokvert család három nemzedékének történetét követte végig, egészen kipusztulásáig: a fennmaradt darab, a Heten Thébai ellen az egymás kezétől eleső testvérpár (Eteoklés és Polyneikés) tragikus sorsát állította színpadra. Szintén elveszett annak a trilógiának a másik két darabja, mely a Danaidák történetéről szólt, s csak az elsőt, az Oltalomkeresőket vehetjük ma is kezünkbe. Az unokatestvéreikkel kötendő házasság elől menekülő Danaos-lányokat Argos – a nép döntése alapján – befogadja, ezzel háborút vonva magukra az üldöző Aigyptos-fiakkal. A teljes egészében fennmaradt trilógia, az Oresteia az Átreidák családján végighúzódó bosszúláncolatot önti drámai formába. Az Agamemnón Klytaiméstra bosszújáról, az Áldozatvivők Orestés és Élektra bosszújáról szól, a bűnhődések sora végül az Eumenisekben szakad meg: az athéni bíróság az a apajogot támogató Pallas Athéné szavazatával felmenti az anyagyilkos Orestést. Az ókoriak által egyhangúlag Aischylosnak tulajdonított Leláncolt Prométheus szerzőségét főként stílusbeli és metrikai sajátosságai miatt vitatják. Az emberiséget „túlságosan szerető” Prométheus szavai Zeust kíméletlen zsarnokként ábrázolják. Aischylos szatírdrámáit a műfaj lesikerültebb darabjainak tartották, ezekből azonban csupán néhány töredék maradt fenn.

Bár cselekményvezetés szempontjából darabjai egyszerűnek mondhatók (sőt a színpadi történéseket tekintve olykor csaknem eseménytelenek), a szereplők érzelmi állapota és erkölcsi döntéseik súlya igen erőteljes nyelvi kifejezést kap. Nagyszabású hősei, sűrű képi nyelvezete, hatásos színpadtechnikai és rendezői megoldásai mind hozzájárultak ahhoz, hogy a Kr. e. 5. században rendkívüli népszerűségnek örvendett. Darabjai a halála után még 15-ször nyertek első díjat. Népszerűségéből csak a Kr. e. 4. században veszített, amikor már Euripidés számított a „legnagyobb tragikusnak”.

Kulin Veronika

Bibliográfia

Aiszkhülosz drámái, Szepessy Tibor utószava; Ritoók–Sarkady–Szilágyi 1984; Saïd 2005; Zimmermann: Aischylos, in DNP I (1996)