Lexikon

278 / 277

Sophoklés

A klasszikus görög tragédiaköltészet nagy triászának egyik (időrendben a második) alakja. Kr. e. 497-ben született, gyermekévei és ifjúkora a perzsák felett aratott nagy győzelmek (lásd perzsa háborúk) idejére esik. Élete során több politikai és katonai hivatalt vállalt. Periklés idejében kincstárnoki hivatalt viselt (a hellénotamiai egyike volt). A hagyomány szerint egyik legnépszerűbb tragédiája, az Antigoné miatti sikernek köszönhette stratégosi kinevezését a samosi háborúban (Kr. e. 440-ben). Igen magas kort élt meg: Kr. e. 406-ban, 91 évesen halt meg, így nemcsak a perzsa háborúk dicsőséges korszakának, hanem a peloponnésosi háború gyászos eseményeinek és hazája hanyatlásának is tanúja volt. Fia, Iophón és unokája, Sophoklés is drámaírók lettek.

Hatalmas életművéből (több mint 110 darabot írt), hét tragédia és egy szatírdráma (Nyomszimatolók) maradt az utókorra, melyek nagy részének datálása bizonytalan. Első győzelmét Kr. e. 468-ban (Aischylosszal szemben) aratta. Életében is sikeres és népszerű volt: legalább tizennyolcszor nyert első díjat a tragikus versenyeken, második díjnál rosszabbat sosem kapott, tehát egyszer sem bukott meg. Aristotelés szerint (Poétika 49a) több újítást vezetett be a tragikus színjátszásban: ő léptette fel először a harmadik színészt, és bevezette a díszletezést. A kar létszámát 12-ről 15-re emelte, ő maga pedig nem lépett fel darabjai előadásán.

Átérezte korának feszültségektől és ellentmondásoktól terhes, változó világát; a demokráciának, melynek értékeit nem kérdőjelezte meg, megoldatlan kérdéseit is láttatta. Több drámájában foglalkozik az egyén és a közösség problémájával. Az Aias (valószínűleg a legkorábbi darabja) magányos főhőse egy olyan közösséggel kerül szembe, mely maga is önző, és a közösségi érdek kizárólagosságát vallja. A feloldhatatlannak tűnő ellentétet Odysseus simítja el: halálos ellenségének megalázottságát és halálát látva, az emberiesség jegyében éppúgy képes a megbocsátásra, mint a meghátrálásra. A Philoktétés (Kr. e. 408) konfliktusa csak isteni beavatkozással oldódik meg. A saját haszna szerint kirekesztő majd visszafogadni akaró közösség, és a magányosságában makaccsá vált hős összeütközését nem oldja meg az emberi jó szándék, bármilyen őszinte is az. Sophoklés ma is egyik legismertebb műve az Antigoné (valószínűleg Kr. e. 442-ben mutatták be). A józanul gondolkodó, az életet racionális elvek alapján élő és értékelő Kreón és a csak saját belső parancsai és az íratlan isteni törvény szerint gondolkodó és cselekvő Antigoné összeütközése, és ez utóbbi erkölcsi győzelme nemcsak a korabeli athéni közönség számára hordozott jól értelmezhető mondanivalót. Nem ilyen tudatos és önálló a Trachisi nők (Kr.e. 468–435 között) hősnője, Déianeira, akit éppen önérzetének hiánya teszi képessé élete nagy terhének elviselésére, ugyanakkor naivitása a végső pusztulásba sodorja. Az Aristotelés által mintaszerűnek tartott drámája, az Oidipus király (Kr. e. 430 és 420 között) a valóság megismerésének, az önmegismerés gyötrelmes folyamatának lélektanilag hiteles ábrázolása. Az Élektra (Kr. e. 420 és 410 között) témáját, az apja haláláért bosszút álló Orestés történetét mindhárom nagy tragikus feldolgozásában ismerjük. (Aischylos: Áldozatvivők, Euripidés: Élektra). A bosszúdráma sophoklési változatának középpontjában Élektra magára maradása, reménytelen helyzete, és az abból való váratlan és hihetetlen megmenekülése áll. Legutolsó éveiből származik a száműzött, öreg Oidipusról szóló drámája, az Oidipus Kolónosban (halála után, Kr. e. 401-ben mutatták be). Az önző közösség alternatívájaként itt a minden körülmények között menedéket nyújtó és óvó közösség jelenik meg, a Théseus által kormányzott Athén.

Kulin Veronika