Lexikon

105 / 104

Nagy Sándor

III. Alexandros, makedón király (élt Kr. e. 356–323; uralkodott Kr. e. 336–323). Apja, II. Philippos politikáját folytatva, a görög polisokkal szövetségben hadjáratot indított a Perzsa Birodalom ellen, és Kr. e. 334 és 323 között az egész Közel-Keletet Kis-Ázsiától Szírián és Fönícián keresztül délen Egyiptomig, keleten India határaiig meghódította. Így az ókori világ egyik legnagyobb kiterjedésű birodalmát hozta létre.

Ifjúkor és trónralépés

III. Alexandros Kr. e. 356-ban született II. Philippos makedón király és az épeirosi molossos királyi dinasztiából származó Olympias fiaként. Philippos kezdettől fogva Alexandrost szánta utódjának. Nagy gondot fordított nevelésére, 343-tól három évre Aristotelést bízta meg nevelésével. A chairóneiai csatában pedig, ahol Philippos döntő győzelmet aratott a görög városok Athén és Thébai vezette szövetsége fölött, Alexandros vezette a makedón bal szárnyon a lovasság támadását, és ezáltal döntő szerepet játszott a győzelemben. A Philippos és Alexandros közötti viszony 336-ban romlott meg, amikor Philippos feleségül vette a makedón előkelő családból származó Kleopatrát. Olympias és Alexandros ekkor Épeirosba távozott. A Philipposhoz fűződő viszonyuk azonban hamarosan rendeződött, és Alexandros visszatérhetett Makedóniába. 336 nyarán Aigaiban Philippos merénylet áldozata lett. A forrásaink alapján nem állapítható meg egyértelműen, hogy a rögtön elfogott és kivégzett merénylő, Pausanias, saját elhatározásából vagy mások felbujtására cselekedett-e. Az a nézet, hogy a merénylet mögött Olympias és Alexandros állt volna, nem igazolható.

A hadjárat

II. Philippos halála után (336) felkelések törtek ki a makedón uralom ellen a birodalom több részén (Thrákia, Épeiros, Görögország). A felkeléseket Alexandros gyorsan és az eszközökben nem válogatva leverte: Thébai városát porig rombolta, hogy példát statuáljon a többi görög polis előtt. Hátországát stabilizálva Alexandros folytatta az apja által megkezdett hadjáratot a Perzsa Birodalom ellen. Serege a hadjárat kezdetén mintegy 40 ezer katonából állt, amely létszámát tekintve ugyan kisebb volt a perzsák által mozgósítható haderőnek, de elsősorban a hosszú lándzsákkal (sarissa) felszerelt gyalogságnak és a gyakran Alexandros által személyesen vezetett nehézfegyverzetű lovasságnak köszönhetően magasabb harcértéket képviselt. Alexandros kiemelkedő hadvezéri képességei és a főtiszti posztokat betöltő társainak hozzáértése szintén jelentős tényező volt a hadjárat sikerében. Az első nagyobb ütközetre 334-ben került sor a Dardanellák közelében, a Granikos-folyónál, ahol a makedónok győzelmet arattak a kis-ázsiai perzsa satrapák seregei fölött, bár Alexandros kishíján holtan maradt a csatamezőn. Ezután Alexandros a nyugat-kisázsiai partvidéken vonult dél felé, ahol egyedül Halikarnassosnál ütközött komolyabb ellenállásba. Lykia és Pamphylia után elhagyva Kis-Ázsiát a föníciai partvidék felé fordult. Itt ütközött meg 333-ban első alkalommal III. Dareios seregével, amelyre súlyos vereséget mért (issosi csata).

Ezzel Alexandros előtt megnyílt az út a föníciai partvidéken át Egyiptom felé. Itt egyedül Tyros városa fejtett ki komolyabb ellenállást, így csak hosszas ostrom árán tudta bevenni. Egyiptom perzsa satrapája lényegében harc nélkül engedte át területét. 331 tavaszán Alexandros Fönícián keresztül Mezopotámia felé indult, ahol Dareios nagy erőket összpontosított a makedón invázió megállítására. A gaugamélai csatában (331. október 1.) a király nagy győzelmet aratott, és ezzel akadálytalanul haladhatott tovább a Perzsa Birodalom központi területe felé: harc nélkül elfoglalta Babylónt, Susát és Persepolist, amelyet felgyújtott, demonstrálva az Achaimenida Birodalom fölötti győzelmét. III. Dareios elmenekült a csatamezőről, majd 330 nyarán saját emberei, a Gaugamélánál sikeresen harcoló Béssos és Nabarzanés foglyul ejtették és kivégezték. Ezután a Perzsa Birodalom keleti satrapiái, Aria, Drangiané, Sogdiané és Baktria felkelést robbantottak ki: elképzelhető, hogy pusztán ez késztette arra Alexandrost, hogy tovább vonuljon a birodalom keleti részébe. Itt 327-ig heves harcok árán sikerült csak elfogadtatnia a hatalmát. A keleti satrapiák pacifikálása után Alexandros nekiláthatott a régóta tervezett indiai hadjáratnak. Kezdetben az Indus völgyének néhány uralkodója behódolt Alexandrosnak, akire az Indus egyik mellékfolyóján, a Hydaspésen átkelve 326 júliusában az egész hadjárat egyik leghevesebb ütközete várt egy helyi fejedelem, Póros ellen. A makedónok nagy veszteségek árán győzelmet arattak, de a a hosszú hadjárattól és az indiai harcoktól kimerült hadsereg fellázadt Alexandros ellen, és azt követelte, hogy térjenek haza. Alexandrosnak engednie kellett. A hazatérés az Indus völgyén, majd a Gedrósiai sivatagon keresztül az Indiai-óceán partjára rengeteg áldozatot követelt.

Alexandros élete utolsó két évét Babylónban töltötte, ahol egyrészt uralma stabilizásával volt elfoglalva. Ezt a célt szolgálta a susai menyegző, amelynek keretében a király és udvarának mintegy 90 tagja előkelő perzsa nőket vettek feleségül, ill. az, hogy Alexandros legális házasságként ismerte el tízezer katonájának perzsa nőkhöz fűződő kapcsolatát, megnövelve ezzel a hadsereg utánpótlási bázisát. Másrészt Alexandros előkészületeket tett egy újabb hadjáratra nyugat felé, az észak-afrikai partok mentén. Ennek a megvalósításához már nem foghatott hozzá, mert 323. június 10-én máig tisztázatlan körülmények között meghalt.

A makedón hadsereg

A Perzsa Birodalom elleni hadjárat sikerében kulcsszerepet játszott a makedón hadsereg, amely a korábbi görög városok csapatait és a perzsa sereget is felülmúlta harcérték szempontjából. Alexandros seregének összlétszáma a hadjárat kezdetekor 40 ezer fő körül volt. Ebből a legtöbben a gyalogsághoz tartoztak. A gyalogság fő erejét a Makedóniából származó „gyalogos társak“ (pezhetairoi) alkották, akik hat, földrajzi alapon szervezett „ezredbe“ (taxis) voltak beosztva. Legfontosabb fegyverük a 4-6 méter hosszú lándzsa (sarissa) volt. Mivel ezt csak két kézzel lehetett tartani, a klasszikus kori görög hoplitákra jellemző nagy kerek pajzs (hoplon) helyett csak egy kis, nyakba akasztható pajzsot hordtak, és vértezetük is lényegesen könnyebb volt klasszikus kori elődjeiknél. A gyalogosok zárt, egyenes arcvonalú alakzatban (phalanxban) álltak fel a csatamezőn, amelynek a mélysége az adott harci helyzet függvényében különböző lehetett.

A gyalogos társakhoz hasonló fegyverzetet viseltek, de  rugalmasabb csapattestet képeztek az ún. hypaspistések. Alexandros seregében szolgált mintegy 7000 nehézfegyverzetű hoplita a korinthosi szövetség tagvárosaiból. A hadjárat kezdetekor kb. 7000 görög zsoldos harcolt a makedón seregben; a gaugamélai csata után, amikor Alexandros szinte korlátlan anyagi erőforrásokra tett szert, számuk rendkívüli módon, csaknem 60000 főre nőtt. A Balkán-félszigeti szövetséges népek és a krétai városok is küldtek csapatokat a seregbe: ez utóbbiak ekkor és a későbbiek folyamán is íjászként voltak ismertek.

A II. Philippos által újjászervezett sereget a korábbi időszak görög seregeitől megkülönböztette még a lovasság megnövekedett súlya. Alsó-Makedónia és különösen Thessalia széles síkságai ugyanis a görög polisoknál sokkal kiterjedtebb lótenyésztést tettek lehetővé. A lovasság legfontosabb erejét a mintegy 1200 főből álló társak (hetairoi) alkották. Ennek a része volt az Alexandros által vezetett „királyi osztag“ (ilé basiliké). Ugyanekkora volt a szintén jelentős thessal lovasság. A lovassághoz tartoztak még további, görög városokból és Thrakiából toborzott egységek, valamint a mintegy 600 főből álló felderítők (prodromoi). A makedón hadsereghez jelentős számú mérnök és mesterember is tartozott, akiknek elsősorban az ostromgépek elkészítése és működtetése volt a feladatuk. A leghíresebb bevetésükre a föníciai Tyros több hónapos ostrománál került sor. A makedón flotta ezzel szemben nem képezett jelentős erőt, mindössze 160 hajóból állt. Ez a sokféle fegyvernemből és csapattestből álló hadsereg széles taktikai repertoárt tett lehetővé, ugyanakkor az irányítása rendkívül nehéz és összetett feladat elé állította a hadvezért. A kisebb kudarcok ellenére alapvetően sikeresen vezetett hosszú hadjárat alapján elmondható, hogy Alexandros ezen a területen bizonyult a legsikeresebbnek.

Alexandros és a perzsák

Alexandros viszonya az ellenséges, ill. meghódított Perzsa Birodalomhoz sokféleképpen alakult a hadjárat folyamán. Alexandros a hivatalos indoklás szerint a hadjáratot bosszúból vezette a perzsák által 480-ban végzett görögországi pusztításért, valódi célja azonban a területfoglalás volt. Szinte biztosra vehető, hogy Alexandros a hadjárat kezdetén még nem tervezte az egész Perzsa Birodalom elfoglalását: ma azonban már nem rekonstruálható teljes bizonyossággal, mikor és miért született meg ez a terv. A Perzsa Birodalom elleni agresszió nem jelentette azt, hogy Alexandros ellenséges lett volna a perzsa vezető réteg egészével szemben. Dareios rokonaival, akiket az issosi csata után ejtett foglyul, rendkívül barátságosan bánt, a gaugamélai csata után pedig bosszút állt a Dareiost megölető Béssoson. A nagykirály fölötti döntő győzelem után egyre nagyobb mértékben támaszkodott a perzsa elitre a birodalom igazgatásában: több satrapia élére perzsa előkelőt helyezett, vagy meghagyta a hódítás előtt még Dareios által kinevezett helytartót.

A perzsa elit bevonása a birodalom igazgatásába együtt járt a perzsa udvari ceremóniák bizonyos elemeinek átvételével. Az uralkodó üdvözlése mély meghajlással (proskynésis) heves ellenkezést váltott ki a makedón elit egyes tagjaiból. Alexandros nem habozott kemény kézzel leverni tiltakozásukat. Alexandros házassága Rhóxanéval, egy baktriai előkelő lányával szintén az uralkodó és meghódított birodalom közötti szoros kapcsolatot jelképezte. Ilyen kapcsolatok nemcsak a birodalmi hierarchia legfelső szintjén jöttek létre. A susai menyegző során a makedón katonák és a helyi nők közötti kapcsolatokat legalizálták. Alexandrost ezekben a lépésekben nem az a korábban neki tulajdonított törekvés vezette, hogy a görög/makedón és a keleti kultúra szintézisét hozza létre, hanem az a felismerés, hogy csak a makedón, ill. görög elitre és hadseregre támaszkodva nem lehetséges a hatalmas birodalom igazgatása.

A birodalom igazgatása

Alexandros hatalmas birodalma az uralkodóhoz fűződő viszony alapján különböző helyzetű területekből állt, és ebben élesen különbözött a jogi és közigazgatási szempontból homogén modern területi államoktól. Az Észak-Görögországban elhelyezkedő makedón törzsterület természetszerűleg az udvar szoros ellenőrzése alatt állt. A királysággal földrajzilag határos és lovassága révén a hadseregben is fontos szerepet játszó Thessalia névleg önálló szövetségi állam volt. A Thessaliától délebbre fekvő polisok jelentős része a II. Philippos által alapított korinthosi szövetség tagja volt, amelynek a makedón király volt a teljhatalmú főparancsnoka (stratégos autokratór). A szövetség tagvárosai megőrizték önállóságukat, de részt kellett venniük a Philippos által megkezdett és Alexandros által folytatott Perzsia-ellenes hadjáratban. A kis-ázsiai görög polisokat Alexandros felszabadította és demokratikus rezsimek létrejöttét segítette elő. A Perzsa Birodalom többi területén Alexandros megőrizte az Achaimenidák által létrehozott közigazgatási egységeket, a satrapiákat, sőt, nem egy esetben annak vezetőit is meghagyta tisztségükben.

Antik és modern Alexandros-képek

Alexandros mint történeti személyiség rekonstrukciója komoly nehézségekbe ütközik. Ennek első oka abban rejlik, hogy az elérhető források évszázadokkal a király halála után születtek: a legkorábbi teljesen fennmaradt források, Plutarchos Nagy Sándor-életrajza és Arrhianos Alexandros hadjárata (Anabasis Alexandrou) c. műve egyaránt a Kr. u. 2. század elején keletkezett, amikor Alexandros már legendás személyiséggé nőtt: már életében több helyen kultikus tiszteletben részesült, később pedig élete irodalmi alkotások témájává vált (ún. Alexandros-regény). Alexandrostól vagy közvetlen környezetéből pedig csak nagyon kevés forrás maradt fenn feliratokon. Alexandros pályafutása ezen kívül kapcsolatban áll több, a modern világ számára  nagy jelentőséggel bíró problémakörrel, pl. az Európa és a Kelet közötti kapcsolat, az egyeduralom, ill. a kiemelkedő történelmi személyiségek és az erőszak alkalmazásának kérdéseivel. Ennek megfelelően nagyon különböző álláspontok léteznek a kutatásban Alexandros megítélésével kapcsolatban.

A modern kutatásban számos eltérő nézet fogalmazódott meg Alexandros hadjáratának céljával és történelmi szerepével kapcsolatban. A modern hellénizmus-, ill. Alexandros-kutatás első és legnagyobb hatású alakja, Gustav Droysen szerint Alexandros a Gondviselés akaratát beteljesítve létrehozta a hellénisztikus világot. Mivel Droysen szerint e korszak világtörténeti jelentősége abban állt, hogy előkészítette a terepet a kereszténység megszületéséhez és elterjedéséhez, ezért számára Alexandros is egyértelműen pozitív fényben tűnik fel. Elsősorban a 20. század első felében mások, mint pl. W. W. Tarn, felvilágosult hódítót láttak benne, aki a görögség és a keleti népek egyesítésére törekedett.

Az elmúlt évtizedek kutatása, nem utolsósorban a 20. századi totalitárius diktatúrák traumájának hatására, Alexandros személyiségének és történeti szerepének negatív vonásait kezdte hangsúlyozni. Ennek az irányzatnak kiemelkedő alakja volt E. Badian, aki a fent említett kutatókkal szemben a pragmatikus hatalmi és anyagi motívumokkal magyarázta Alexandros viselkedését, és tagadta bármiféle ezen túl mutató cél meglétét, és a király elleni összeesküvéssel gyanúsított Philótas, Parmenión és Kleitos valamint az indiai hadjárat után eltávolított, ill. kivégeztetett satrapák kapcsán véres rémuralomként jellemezte Alexandros uralkodását. A. B. Bosworth ezen kívül azt hangsúlyozta, hogy a hadjárat a makedón törzsterület hosszan tartó demográfiai hanyatlásához vezetett, hiszen a makedón seregben a harcképes korú férfi lakosság jelentős része távozott el hazájából örökre. Ezt a csapást a makedón királyság és hadsereg az egész hellénisztikus kor folyamán nem heverte ki. Vitán felül áll továbbá, bár aligha róható fel Alexandrosnak, hogy halála után birodalma nem bizonyult tartósnak, hanem szinte azonnal felbomlott, amivel kezdetét vette a diadochosok pusztító háborúinak mintegy négy évtizeden át tartó korszaka.

Kató Péter 2018

Bibliográfia

Droysen 1836–1843; Bosworth 2002; Bosworth, in JHS 81 (1961); Badian, in JHS 81 (1961); Briant 1974; Kertész 1991; Kertész 2002; Tarn 1948; Wiemer 2005