Lexikon

19 / 279

Aeneas

Aphrodité és a trójai Anchisés fia; felesége Kreusa, fia Askanios. A trójai háború túlélője, a város bukása után a trójaiak vezére; az Augustus-korra kiformálódó római eredet-mitológiában a rómaiak ősatyja.

Leginkább Vergilius Aeneisének főszereplőjeként ismert, mitológiai „karrierje” azonban sokkal korábban kezdődik: Aineias az Iliasban többször is feltűnik. A 6. énekben Hektórral együtt buzdítja a várost védő trójaiakat, s Helenos az egyik legkiválóbb harcosnak nevezi. Két jelentős párharcában – Diomédésszel (5. ének) és Achilleusszal (20. ének) szemben – azonban alulmarad, s csak Aphrodité és Poseidón segítségének köszönhetően menekül meg. Bár mellékszereplő, mégis különleges személy:  Poseidón azért menti meg, mert „neki sorsa, hogy élve maradjon, hogy ne legyen mag nélküli és nyom nélküli eztán Dardanos ága...” , s Zeus „Aineias erejét teszi végül a trószok urává” (20.302–307; Devecseri Gábor fordításai). Homéros azonban nem beszél arról, hogy Aineias elhagyná Tróját és új hazába vezetné a túlélőket.

Az elveszett Iliupersis című ciklikus eposz számolt be arról, hogy Aineias családjával együtt még annak eleste előtt elhagyta a várost, s a Kr. e. 5. századi görög történetíró, Hellanikos (fr. 31) tesz először említést arról, hogy Aineias és követői még az ostrom idején a közeli Ida-hegyre menekültek, a város elfoglalása után pedig megállapodtak a görögökkel a szabad elvonulásról mindazon kincsekkel együtt, melyeket Trójából kimenekítettek. Aineias legidősebb fia, Askanios a phrygiai Askania-tó közelében telepedett le, később pedig visszatért Trójába; Aineias viszont a többi fiával, atyjával és az istenszobrokkal együtt hajóra szállt, és a Chalkidiké-félszigeten, a későbbi Aineia városától délre kötött ki.

Az Aeneas Itáliába költözéséről szóló mítosz kialakulásáról rendkívül bizonytalanok az ismereteink. Nem tisztázott, hogy az etruszkokon vagy Latiumon keresztül jutott el Aineias mítosza Rómába, és hogy a Rómával való kapcsolat kidolgozása görög történetírók, vagy a rómaiak számlájára írandó. A szicíliai görögség mindenesetre, és – talán rajtuk keresztül – különösen az etruszkok jól ismerték Aineias történetét, arra azonban semmi bizonyítékunk nincsen, hogy városalapító hérósként tisztelték volna. Bár vannak arra utaló adatok, hogy már 5. századi görög történetíróknál (Odysseusszal együtt) Róma alapítójaként szerepelt, Róma és Aineias  (illetve már latinul: Aeneas) kapcsolata igazán csak a Kr. e. 3. században került az érdeklődés középpontjába, s kezdetben nem is elsősorban a rómaiak hangsúlyozták e rokonságot. Róma egyre növekvő hatalma felkeltette a szicíliai görög történetírók, például Timaios figyelmét, akik elkezdték kutatni a város eredetét. Ugyanakkor Róma diplomáciai kapcsolataiban is fontossá vált a trójai eredet kérdése: Pyrrhos  Achilleus leszármazottjaként lépett hadba Róma mint trójai kolónia ellen (Kr. e. 280), Segesta városa pedig a közös trójai eredetre hivatkozva állt végül Róma mellé az első pun háborúban (Kr. e. 263). E mitologizáló diplomáciai gyakorlatra emlékeztet később a pun háborúk indoklása is Vergilius Aeneisében: az Itáliába tartó Aeneas által elhagyott Dido átka kötelezi a karthágóiakat, hogy ellenségnek tekintsék a trójaiakat és utódaikat.

Maguk a rómaiak a 3. század második felében kezdték el a trójai eredet részleteinek tisztázását. Fabius Pictor, az egyik első (még görögül író) római történetíró (Kr. e. 3. század vége) mára elveszett művét Aeneas itáliai partraszállásával kezdte, de Róma alapítását már Romulusnak tulajdonította, feloldva ezzel a trójai háború és a város alapítása között eltelt idő keltette kronológiai problémát. Az archaikus római eposzok – Naevius Bellum Poenicuma (A pun háború) és Ennius Annalese (Évkönyvek) – egyaránt a városalapító nagyapjaként említik Aeneast. Ebben az időszakban azonban még nem annyira Aeneas maga volt a fontos a rómaiak számára, hanem a trójai eredet általában. Változást a Kr. e. 2. század második fele hozott. A gens Iulia (a Julius-nemzetség) egyre erőteljesebben kezdte hangsúlyozni Venustól való származását – az istennőhöz pedig fián, Aeneason keresztül vezetett az út. Az Aeneas-mítosz római fejlődésének e második szakaszában tehát a trójai származás és benne Aeneas személye külpolitikaiból belpolitikai tényezővé, egy nemzetség politikai tőkéjévé válik.

Az utolsó jelentős, a Kr. e. 1. század végén lezajlott változást a mítosz antik történetében Vergilius Aeneise alapján foglalhatjuk össze a legtömörebben. Eszerint Aeneas – akinek legfőbb jellemzője a pietas, vagyis a családdal, a közösséggel, az istenekkel szembeni kötelességek hű teljesítése – már nem csupán egy nemzetség, hanem hangsúlyozottan az egész római nép ősatyja. A mítosznak ebben a változatában a hős élete nem egyszerű halállal végződik: Aeneas három évvel az itáliai őslakosok ellen vívott háború lezárulta után istenné válik, s Indiges néven kezdik tisztelni. Az augustusi ideológiában (és egy erre alapozott Aeneis-olvasat szerint) Aeneas és az örökbefogadás útján a gens Julia tagjává váló Augustus kapcsolatában a genealógia már nem kizárólagos szempont: a háborút túlélő trójaiakat új hazába vezető hérós a polgárháborút túlélő rómaiak számára új hazát teremtő princeps előképévé is válik.

Kozák Dániel 2016

Aeneas ikonográfiája
Aineiasnak a görög mitikus képzeletben betöltött jelentős szerepét mutatja az a számos vázakép (az archaikus kortól kezdve), amelyek különböző jelenetekben (párharcban, Tróilos segítőjeként, vagy éppen Alexandros társaként Helené elrablásakor), sokszor felirattal ellátva trójai harcosként ábrázolják. Legnépszerűbb megjelenítése azonban a Trójából való menekülés pillanatát ragadja meg. Kr. e. 6. századi feketealakos vázák egész során látható az apját hátán cipelő, felfegyverzett hős (olykor kisgyermekkel vagy feleségével is), s ugyanez a téma az etruszk és római képzőművészetben is (főként római gemmákon és császárkori pénzérméken) igen sűrűn előfordul, azzal a különbséggel, hogy Aineias apját nem a hátán, hanem egyik vállán hordja.

Aeneas mint a római pietas megtestesítője és a római nép őse az Augustus-kori propaganda majd a korai császárkori művészet egyik kedvelt figurája lett, mind a trójai mondakör ábrázolásain (Tabulae Iliacae), mind itáliai környezetben (pl. a laviniumi kocával, vagy éppen annak feláldozása közben az Ara Pacison), s természetesen az apját és fiát magával vivő trójai hősként. Aeneas mint utazó és az Alvilágba leszálló hős alakja a sírművészetbe is utat talált: szarkofágokon és reliefeken a halott pietasára utaló alakként is értelmezhető. Vergilius eposza bizonyosan hozzájárult az Aeneas-monda elterjedéséhez, és bár kevés tárgy maradt fenn, írott forrásból (Macrobius, Saturnalia 5.17.5) tudjuk, hogy Dido és Aeneas szerelmét gyakran ábrázolták. Az Aeneisből ismert vadászjelenet egy Antoninus-kori római szarkofágon és egy kései (talán 6. századi) halikarnassosi mozaikon is előkerült. Az illusztrált Vergilius-kéziratokat (a legkorábbi példány egy Kr. u. 5. századi itáliai darab, a Vergilius Latinus) a teljes Aeneishez kötődő képekkel díszítették.

Kulin Veronika 2016
 

Bibliográfia

Galinsky 1969; Bremmer–Horsfall1987, 12–24; Ferenczi 2010; Heckel: Aineias, in DNP I (1996); Canciani: Aineias, in LIMC I (1981)