Lyukakkal (trypémata) ellátott, duplanáddal megszólaltatott, a mai oboához hasonló kettős (két ágú) síp, a legfontosabb ógörög fúvós hangszer a Kr. e. 7. századtól. Két különálló, de egyforma hosszúságú, henger alakú, általában 8–10 mm átmérőjű sípból állt (bombykes), amelyek nádból, fémből, fából vagy elefántcsontból készültek. A két szár V-alakban ágazott ki az összekötőrészből (holmos). A fúvórészben (zeugos) egyszerű rezgőcsap volt. Az aulosjátékos szája fölött futó, tarkóján megkötött bőrszíjat viselt, ami egyrészt a fúvás megkönnyítését, másrészt a fúvás közben eltorzult vonások eltakarását szolgálhatta. Az előadások ábrázolásain gyakran látható állati bőrből készült tok (sybéné): kettős zsákocska a két síp számára és egy rekesz a fúvórésznek. A két cső alkalmazása egyes alkalmakkor csak a hangerősség növelésére szolgált, azonban a heterofónia céljára is jó volt: az egyik síppal mélyen a melódiát, a másikkal magasan a kíséretet szólaltatták meg. Az aulost az alkalmaknak megfelelően öt különböző méretben és hangfekvésben készítették, így összességében három oktávot tettek ki. Aristophanés a síp hangját a „mümü, mümü” hangutánzó kifejezéssel írja le, és a darazsak dongásához hasonlítja (Lovagok 10, Acharnaibeliek 864–866).
A kettős síp használata általános volt az egész Közel-Keleten. Nem egyértelmű, hogy az aulos mikor honosodott meg görög földön. A legkorábbi biztos keltezés a Kr. e. 8. sz. vége; valószínűleg Kis-Ázsia és Szíria közvetítésével került a görög világba. Keleti eredete miatt hangját barbárnak, izgatónak tartották; élesnek, erősnek érezték. Épp ezért illett az eksztatikus kultuszcselekményekhez (Dionysos, Kybelé kultuszában). A mitológiában is ismertek aulosjátékosok: több „első aulétésről” is meséltek (pl. Marsyas, Olympos), a silénosokat pedig gyakran ábrázolták aulost fújva. A művészi aulosjáték (aulétiké) önállósult, Delphoiban, Apollón szentélyében Kr. e. 586-tól aulos-versenyt is rendeztek. Athénben, Spártában és Thébaiban az aulosjáték elsajátítása a nevelés részét képezte. Az 5. században az aulos az attikai drámában a legkedveltebb, majdnem az egyedüli hangszerré vált, ám a század közepétől sokan ellenérzésüket fejezték ki a domináns aulos-zenével szemben. Platón és Aristotelés szerint távol kell tartani az ifjúságot az aulosjátéktól, mivel az káros hatású. A rómaiaknál tibia néven ismét népszerűségre tett szert, de a késő antikvitásban nyomát veszítjük.
Csigi Péter latin szakos hallgató PTE Klasszika-Filológia Tanszék 2004