Lexikon

37 / 279

Az alexandriai filológusok

A görög világban Nagy Sándor uralkodásával meginduló politikai-kulturális átalakulás folyamatába illeszkedett a makedón uralkodó által Egyiptomban alapított Alexandria szellemi központtá válása. A Hellastól földrajzilag, a görög kultúra archaikus és klasszikus korszakától pedig időben egyre távolabb élő görögök számára különösen fontos volt kulturális örökségük megőrzése, rendszerezése és értelmezése. E munkához elsőként az alexandriai Museion, illetve annak könyvtára biztosított intézményi kereteket. A könyvtár fénykorában 500.000 kötettel rendelkezett. Vezetői egyben tudós filológusok voltak, akik közül hármat szokás kiemelni: az ephesosi Zénodotost (Kr. e. 325–260), a byzantioni Aristophanést (257–180) és a samothrakéi Aristarchost (217–145).

Az alexandriai filológusok alapvető tevékenysége a görög irodalmi szövegek kritikai vizsgálata volt. El kellett dönteniük, hogy egy-egy mű különböző kéziratainak  eltérő szövegváltozatai közül melyik a helyes. Előnyben részesítették a régi, ezáltal az eredetihez közelebb álló kéziratokat, illetve a kétes hitelesség jelének tekintették, ha egy részlet nem illik az adott kontextusba (aprepeia). Munkájuk során speciális jelöléseket alkalmaztak: például ha egy verssort törlendőnek ítéltek, akkor azt egy elé írt vízszintes vonallal (obelos) jelölték meg. Ez a munka jelentette a tudományos igényű szövegkritika kezdetét. Az alexandriai filológusok (újkori társaik kritikai kiadásait megelőlegezve) közzétették vizsgálódásaik eredményét, a helyesnek vélt és az említett kritikai jelekkel ellátott szöveget (diorthósis). A három említett tudós mindegyike kiadta a homérosi eposzokat (Zénodotos osztotta fel 24-24 énekre azok szövegét). Zénodotos ezen kívül Hésiodos és egyes lírikusok, byzantioni Aristophanés szintén lírikusok, illetve Platón; Aristarchos pedig a komédiaszerző Aristophanés és Hérodotos műveinek kiadását készítette el.

Az irodalmi műveket ugyanakkor magyarázatokkal is el kellett látni. Zénodotos az irodalmi szövegekben használt ritka, furcsa szavakat és jelentésüket gyűjtötte össze Glóssai című munkájában; byzantioni Aristophanés a görög tragédiák cselekményének rövid összefoglalásait (hypothesis) adta ki. Aristarchos volt az első, akiről biztosan tudjuk, hogy Homéros-kommentárokat (hypomnémata) írt, s ugyanő állította össze az első kommentárt prózai szöveghez, Hérodotos történeti munkájához. Végül, az alexandriai filológusok tevékenysége olyan szakmunkákra is kiterjedt, amelyek már elszakadva az egyes szövegektől általános vagy elméleti kérdéseket tárgyaltak. Ilyen volt például Aristophanés közmondásgyűjteménye, illetve a Rhodoson dolgozó Dionysios Thrax (Aristarchos tanítványa) neve alatt fennmaradt első görög nyelvtankönyv. (Nyelvtan – grammatiké – alatt Dionysios olyan kérdéseket is tárgyalt, melyeket ma inkább az irodalomtudomány illetékességi körébe sorolnánk).

Rendkívül szoros volt ugyanakkor a kapcsolat az alexandriai filológia és a kor költészete között is. Kallimachos (Kr.e. 310 k.–235 k.), a korai hellénizmus egyik legjelentősebb költője alkotta meg az alexandriai könyvtár katalógusát (Pinakes címmel), mely kronologikus és tematikus rendben tárgyalta az egyes műveket, információkkal szolgálva azok szerzőjéről is. A rhodosi Apollónios (293?–230?), Zénodotos utóda a könyvtár élén az Argonautika című eposz költőjeként is jelentőset alkotott. Az alexandriai költészet mintaolvasója bizonyos értelemben maga is filológus: felismeri a más szövegekre tett rejtett utalásokat, érti a furcsa vagy speciális értelemben használt kifejezéseket, a talányos megfogalmazásokat. Az alexandriai filológia sokkal több volt tehát, mint a múltat pusztán konzerválni igyekvő kulturális tevékenység; a görög kulturális örökség módszeres felhasználásával annak folytatójává és megújítójává is vált.

Kozák Dániel 2016
 

Bibliográfia

Ritoók, in Havas–Tegyey 1998; Sobotta–Wilson: Philologie, in DNP IX (2000)