Lexikon

20 / 279

Agamemnón

A trójai háborúban a görög seregek fővezére, Atreus és Aeropé fia, Menelaos testvére. A mitikus elbeszélésekben Mykéné, Argos, olykor Spárta királyaként szerepel. Fivérével Léda Tyndareóstól ill. Zeustól született egy-egy leányát vették feleségül, Agamemnón Klytaiméstrát, Menelaos pedig a világ legszebb asszonyát, Helenét. A Menelaost ért jogtalanság (Helené elrablása) megbosszulására indított trójai háborúban ő rendelkezik a legtöbb (száz) hajóból álló flotta felett. Bátor harcos, tekintélyes hadvezér, sokszor önkényes döntéseket hozó uralkodó. Hatalmi jelvénye, az apjától, Atreustól örökölt sképtron (királyi jogar) Zeus ajándéka volt Pelops (Agamemnón nagyapja) számára (Ilias 2.100–108).

Övé a főhatalom, de nem ő a legnagyobb hős – ebből a helyzetből bontakozik ki közte és Achilleus között az a konfliktus, mely az Ilias cselekményének kiindulópontja. A görög sereget sújtó dögvész elhárítása érdekében ágyasát, Chryséist vissza kellett adnia apjának (az Apollón-pap Chrysésnek). Ellenszolgáltatásképp, és hogy megmutassa, ki is a „seregek fejedelme”, hatalmi szóval elveszi Achilleustól rabnőjét, Bríséist. Achilleust ez a méltatlan bánásmód arra indítja, hogy távol maradjon a harcoktól, sőt hogy anyja révén Zeusnál a trójaiak felülkerekedését eszközölje ki. A szorult helyzetben tehetetlen Agamemnón hiába próbálja bőséges ajándékkal kiengesztelni, Achilleust csak barátjának, Patroklosnak halála mozdítja ki makacs sértődöttségéből.

Agamemnón hazatéréséről és tragikus haláláról már az Odysseia is tájékoztatást ad: az eposzban gyakran merül fel a hűtlen feleségéhez hazatérő hős alakja mint Odysseus történetének lehetséges mintája és ellenpontja (már az 1. énekben, 35–36.). Valószínű, hogy Stésichoros Nostoi és Oresteia címen ismert (elveszett) műveinek Agamemnón hazaútja és meggyilkolása is részét képezhette. Az utóbbi költemény Aischylos hasonló címet viselő tragédia-trilógiájának (Agamemnón, Áldozatvivők, Eumenisek) is forrása lehetett. A görög fővezér Trója bevétele után Kassandrával, a jóstehetségű trójai királylánnyal az oldalán indul útnak Mykéné felé, ahol felesége, Klytaiméstra (Tyndareós lánya, Helené nővére) várja, hogy a tíz éve távol levő urát szeretőjével, Aigisthosszal (Agamemnón unokatestvére) összefogva megölje.

Klytaiméstra, akit Euripidés szerint (Iphigeneia Aulisban 1150) annak idején Agamemnón előző férjétől, Tantalostól erőszakkal ragadott el, négy (vagy öt) gyermekkel ajándékozta meg, akiknek neveit a görög szerzők különbözőképp őrizték meg. Ismerünk öt leánynevet: Chrysothemis, Laodiké (a tragikusoknál Élektra) Iphianassa (a tragikusoknál Iphigeneia); és egy fiút: Orestést. Egyes változatok szerint Klytaiméstra bosszúból végzett férjével, melynek eredete a trójai háború előtti időkbe vezet vissza, Aulisba, ahol a harci vágytól égő görög sereg szélcsend miatt vesztegelni kényszerült. Agamemnón annak érdekében, hogy a görög sereg kihajózhasson Aulisból Trója felé, hajlandó volt legidősebb lányát, Iphigeneiát Artemisnek feláldozni. Aischylos drámájában Agamemnónt saját palotájában éri utol a halál: fürdőmedencéjéből lép ki, mikor lesújt rá a gyilkos fegyver. (Más változat szerint Aigisthos házában vendégeskedett, amikor megölték).

Mint hérósnak, Agamemnónnak is volt kultusza. Chairóneiában sképtronjának járt mindennapos ételáldozat, Mykénében sírját tartották számon, és a várostól nem messze szentélye is volt. Spártában (amely egyes mítoszváltozatokban szintén uralkodói székhelyeként szerepel), Zeust „Agamemnón” melléknévvel tisztelték. Heinrich Schliemann, aki a 19. század 70-es éveiben Mykéné maradványait is kiásta, az ott feltárt sírok egyikében talált arany halotti maszkot Agamemnón maszkjának nevezte el, amelyet azóta is ezen a néven ismer a világ (holott a trójai háború feltételezett időpontjánál jó néhány évszázaddal régebbi). Hadvezéri-királyi alakja nem volt népszerű a görög és római ikonográfiában. A többi homérosi hőshöz képest vázaképeken ritkán szerepel. Etruszk emlékeken (vázák, tükrök, hamvvedrek) Achmemrum néven fordul elő, főként Télephos történetének egyik szereplőjeként.

Kulin Veronika

Bibliográfia

Kerényi 1977; Gantz 1993; Griffin 1980; Aufforth: Agamemnon, in DNP I (1996); Furtwängler: Agamemnon, in LGRM I (1884–86); Touchefeu–Krauskopf: Agamemnon, LIMC I (1981)