Gör. tropaion, lat. tropaeum, trófea, győzelmi jel. A görög szó a trepó (‘megfordít’, ‘megfutamít’ jelentésű) igéből származik. A phalanxokban vívott harcmodorban alakult ki az a szokás, hogy a győztes, miután megfutamította az ellenséget, győzelmi jelet állított fel a harcmezőn. A cél ugyanis a hopliták csatájában az volt, hogy a lehető leggyorsabban és lehetőleg végérvényesen döntő csapást mérjenek az ellenségre. Ez a gyilkos hév merőben idegen volt a halogató, kitérő taktikát követő más népekétől. Az összecsapásban a phalanx akár embereinek felét is elveszíthette. A veszteségek azonban ennél is nagyobbak lettek volna, ha a győztes kihasználta volna győzelmét. Ez azonban nem volt szokás: a menekülő hopliták üldözését nem tartották fontosnak. A győztes görög sereg úgy gondolta, hogy ha a legyőzött ellenség néhány nappal később, újjászerveződve ismét próbálkoznék, bizonyára újra vereséget mér majd rá. Következésképp többnyire beérték azzal, hogy fegyverszünetet kötöttek, amelynek tartama alatt kicserélhették a halottaikat. Ennek garanciájául a győztesek egyszerű jelet, tropaiont emeltek a csatatéren győzelmük kihirdetésére, majd diadalmasan hazatértek.
A tropaion eredeti értelmében tehát közvetlenül a csata eldőlte után, a csatatéren, a tropé (azaz az ellenség 'megfutamításának') helyén a zsákmányból állított jel, amely veszendő anyagból készült: általában fatönkre vagy cölöpre hányt fegyverzet volt. A tropaion-állítás azoknak a hoplita-harcból származó szokásoknak az egyike, amelyek a harcot bizonyos jogi keretek közé szorították. Aki a tropé helyén akadálytalanul tropaiont tudott emelni, éppen ezzel bizonyította döntő győzelmét. A tropaion-állítással a győztes azt jelezte, hogy a vesztes fél fegyverszünet oltalmában szedheti össze halottait. A tropaion eredeti formájában és feladatában tehát éppen a győztest korlátozza: jelzi, hogy vége a küzdelemnek. A tropaion ezután sérthetetlennek számított, nem volt szabad elmozdítani; a görögök a tropaiont Zeus Tropaiosnak szentelték, az ő védelme alá helyezték.
A szó nem szerepel a homérosi eposzokban, sem az archaikus kori lírában – klasszikus kori írók valójában egy későbbi gyakorlatot helyeznek mitikus környezetbe. Szép példája ennek Eteoklés imája Aischylos Heten Thébai ellen c. drámájából (252–258.):
„Míg én igérem a vidék-, a városőr-, a piacon vigyázó isteneknek, a Dirké-forrásnak, Isménos vizének is: ha jóra végezünk, s a város fennmarad, az istenek oltárain juhvér folyik, győzelmi oszlop áll, s az ellen dárda-nyűtt ruháival koszoruzom szentélyüket.”
Az első ismert tropaionok a perzsa háború győztes csataterein álltak. A csata után állított tropaion helyén Marathónnál és Salamisnál márványból maradandó győzelmi emlékművet emeltek. A marathóni emlékmű – M. Korres rekonstrukciója szerint – egy oszlopon álló monumentális Niké-alak lehetett. A tropaion-állítás emlékét Görögországban helynevek is őrzik: Salamis szigetének azt a hegyfokát, ahol a tropaion állt, évszázadokkal később is Tropaiának nevezték; Arkadiában pedig még ma is így hívnak egy falut, egy hajdan ott állított győzelmi jel emlékére. A salamisi tropaion mellett egészen a római császárkorig folyamatos maradt Zeus Tropaios kultusza, és az athéni ifjak (ephébosok) szokás szerint évente ellátogattak az emlékműhöz, ahol áldozatot mutattak be Zeus Tropaiosnak.
A tropaiont állító, díszítő vagy tartó ember-, ill. Niké-alak megjelenik már a klasszikus kori görög művészetben is, de igazán kedvelt témává a római korban válik. Az actiumi csata idején fontos témája a hivatalos művészetnek a Victoriát és harcost tropaionnal ábrázoló domborművek sorozata (lásd Hölscher 1984). A klasszikus kor utáni szóhasználatban általánosan győzelmi emlékmű lesz a jelentése (pl. Tropaea Augusti, az Alpok meghódításának emlékére, Gallia és Itália határán). Szokás lesz az is, hogy ajándékul szentelt fegyvereket és győzelmi emlékműveket a csatatértől távol is tropaionnak neveznek; ezt a jelentést őrzi részben a szó mai használatában is (trófea).
Bélyácz Katalin, 2005