A latin genius szó a gignere ‘nemzeni, szülni’ igéével megegyező tőből származik, s a férfi nemzőképességére utal (vö. virtus). Archaikus római felfogás szerint az ember két részből áll: a látható és érzékelhető személyből, valamint a benne lakozó láthatatlan életerőből, amely az ember valódi lényegét jelenti. A római gondolkodás szerint a genius egyfajta védőszellem („őrangyal”), aki az embert születésétől kezdve élete végéig védelmezi. A Kr. u. 3. századi grammatikus, Censorinus szerint „a nemzésről nevezik geniusnak, vagy azért, mert ő gondoskodik arról, hogy nemzésünk megtörténjen, vagy mert együtt születik velünk, vagy már fogantatásunktól védelmébe vesz minket és oltalmaz.” (A születésnap 3.1–3. Forisek P. fordítása).
Geniusnak csak a férfi lelkét nevezték, a nők geniusának iuno volt a neve (köznév formában: Tibullus 3.12.1; Seneca, Levelek 110.1). Az elnevezés a nők anyaszerepére utal, etimológiailag a iuvenis ‘ifjú, fiatal’ szóval áll rokonságban. Minden férfinak és nőnek, felnőttnek és gyermeknek, szabadnak és rabszolgának volt geniusa, illetve iunója. Később a családi kultuszban ezek közül a pater familias (családapa) geniusa töltötte be a legfontosabb szerepet, az ő geniusa jelképezte a család, illetve a nemzetség továbbélését, halálakor utódának geniusa vette át ezt a szerepet. A pater familias geniusát és a mater familias (családanya) iunóját egy-egy kígyó jelképezte a családi szentélyben (lararium), amelyeknek áldozatot mutattak be a családfő születésnapján és a fontosabb ünnepnapokon (bort, illetve kalácsot áldoztak neki). Mivel a genius legfőbb ünnepe a születésnap volt, ezért később átvitt értelemben a születésnapot is egyszerűen geniusnak nevezték.
A köztársaságkor végén és a császárkorban jelentősen módosult a genius képzete. Róma hellénizálódásával görög elemek is megjelennek a genius-kultuszban: összekapcsolják a görög daimón fogalommal, ill. két geniust különböztetnek meg: egy jót és egy rosszat). A másik fontos változás, hogy míg eredetileg a genius kizárólag személyhez kötődött, addig a későbbiekben általános fogalommá vált, és a jelentéstartalma is kitágult. Így már egyes közösségeknek és helyeknek is volt geniusuk: például beszéltek a római nép geniusáról (genius populi Romani, Livius 21.62), sőt épületek geniusáról is (Pompeiiból és Herculaneumból ismerünk több freskót és domborművet genius huius loci ‘e hely geniusa’ felirattal). A császár geniusa (pl. genius Augusti) a császár uralkodási képességét, karizmáját testesítette meg. A császárkorban a genius szerepe már összemosódott a jótevő házi istenek (lares) szerepével (Censorinus, A születésnap 3.2).
Forisek Péter 2004
Geniusnak csak a férfi lelkét nevezték, a nők geniusának iuno volt a neve (köznév formában: Tibullus 3.12.1; Seneca, Levelek 110.1). Az elnevezés a nők anyaszerepére utal, etimológiailag a iuvenis ‘ifjú, fiatal’ szóval áll rokonságban. Minden férfinak és nőnek, felnőttnek és gyermeknek, szabadnak és rabszolgának volt geniusa, illetve iunója. Később a családi kultuszban ezek közül a pater familias (családapa) geniusa töltötte be a legfontosabb szerepet, az ő geniusa jelképezte a család, illetve a nemzetség továbbélését, halálakor utódának geniusa vette át ezt a szerepet. A pater familias geniusát és a mater familias (családanya) iunóját egy-egy kígyó jelképezte a családi szentélyben (lararium), amelyeknek áldozatot mutattak be a családfő születésnapján és a fontosabb ünnepnapokon (bort, illetve kalácsot áldoztak neki). Mivel a genius legfőbb ünnepe a születésnap volt, ezért később átvitt értelemben a születésnapot is egyszerűen geniusnak nevezték.
A köztársaságkor végén és a császárkorban jelentősen módosult a genius képzete. Róma hellénizálódásával görög elemek is megjelennek a genius-kultuszban: összekapcsolják a görög daimón fogalommal, ill. két geniust különböztetnek meg: egy jót és egy rosszat). A másik fontos változás, hogy míg eredetileg a genius kizárólag személyhez kötődött, addig a későbbiekben általános fogalommá vált, és a jelentéstartalma is kitágult. Így már egyes közösségeknek és helyeknek is volt geniusuk: például beszéltek a római nép geniusáról (genius populi Romani, Livius 21.62), sőt épületek geniusáról is (Pompeiiból és Herculaneumból ismerünk több freskót és domborművet genius huius loci ‘e hely geniusa’ felirattal). A császár geniusa (pl. genius Augusti) a császár uralkodási képességét, karizmáját testesítette meg. A császárkorban a genius szerepe már összemosódott a jótevő házi istenek (lares) szerepével (Censorinus, A születésnap 3.2).
Forisek Péter 2004