Római időszámítás
A római naptár fejlődésében három szakaszt különíthetünk el:
• az első, az ún. lunáris, vagyis kizárólag a holdfázisokra épülő naptárat a hagyomány szerint Romulus, Róma alapítója és első királya alkotta meg;
• az ún. luniszolárist, amely a holdfázisok mellett már a nap éves pályáját is figyelembe veszi, s amelyet a rómaiak egészen Iulius Caesar koráig használtak, Numa Pompilius király nevéhez kötik;
• a szoláris naptárat pedig Iulius Caesar vezette be, amelyet az ő nevéről Iulianus naptárnak neveztek el.
Ez utóbbit használjuk mind a mai napig; a történelem folyamán csupán egyetlen nagyobb korrekciót hajtottak végre rajta, XIII. Gergely pápa utasítására, 1582-ben.
A lunáris naptár
A legősibb naptár körülbelül 360 napos éve két részre oszlott: egy, a földművelésre és a háborúzásra alkalmas 304 napos egységre, ill. egy névtelen időszakra, amely a téli holt szezont foglalta magában (ez valamivel több, mint 50 napból állt). A 304 napos egység 10 eltérő hosszúságú hónapból állt, sorrendben: Martius, Aprilis, Maius, Iunius, Quintilis, Sextilis, September, October, November, December. A hat utolsó hónapnév számnevekből képzett alakja is egyértelműen azt mutatja, hogy az archaikus naptárban március volt az év kezdete.
A luniszoláris naptár
A római hagyomány szerint Numa Pompilius vezette be a 12 hónapból álló holdévet, amely 354 vagy 355 napos volt (a valódi lunáris év szinódikus holdhónapokkal számolva 354 napos). Bizonyos időszakonként kiegészítő időszak hozzátoldásával (intercalatio) próbálták a nap járásához igazítani. (A 354 napos hagyomány szerint évente 11 napot toldottak az évhez, míg a 355 napos szerint – egy négy éves ciklussal számolva – a ciklus évei 355, 377, 355, valamint 378 naposak voltak). A bizonytalanság oka az, hogy a pontifexek (főpapok) rendszertelenül alkalmazták az intercalatiót: a betoldásnál főleg politikai okok döntöttek, hiszen az év megnyújtásával egy-egy magistratus hivatali idejét tetszésük szerint meghosszabbíthatták.
A szökőhónapot (Intercalaris vagy Mercedonius) február 23-a után toldották az évhez. A Numa-féle naptár ugyanis két újabb hónappal egészült ki. A napok átrendezésével a korábbi névtelen időszakból két újabb hónap jött létre: Ianuarius és Februarius. Ezzel együtt változott a naptár szerkezete is, valószínűleg január már ekkor az év első hónapja lett (bár a hivatalos naptárban csak Kr. e. 153-ban helyezték át az év kezdetét január 1-re, ettől az évtől a consulok ezen a napon léptek hivatalba), de a február hónap végi ünnepnapok (Lupercalia) tisztító áldozatai világosan jelzik, hogy a hónap a korábbi év végi időszakból alakult ki.
Azt nem tudjuk pontosan, hogy mikor történt ennek a naptárnak a kialakítása, az azonban bizonyos, hogy Kr. e. 509, a capitoliumi Iuppiter-templom felavatása előtt, ugyanis a 12 hónapos naptárban egyetlen Iuppiter Capitolinus ünnep sem szerepel. Az intercalatio önkényes alkalmazása miatt a Kr. e. 2–1. században súlyos időszámítási anomáliák fordultak elő: Kr. e. 190-ben 119, Kr. e. 168-ban pedig 74 nappal járt az év a csillagászati év előtt, Iulius Caesar és Pompeius polgárháborúja idején pedig az év az évszakokhoz képest 90 napot késett.
A szoláris naptár
• az ún. luniszolárist, amely a holdfázisok mellett már a nap éves pályáját is figyelembe veszi, s amelyet a rómaiak egészen Iulius Caesar koráig használtak, Numa Pompilius király nevéhez kötik;
• a szoláris naptárat pedig Iulius Caesar vezette be, amelyet az ő nevéről Iulianus naptárnak neveztek el.
Ez utóbbit használjuk mind a mai napig; a történelem folyamán csupán egyetlen nagyobb korrekciót hajtottak végre rajta, XIII. Gergely pápa utasítására, 1582-ben.
A lunáris naptár
A legősibb naptár körülbelül 360 napos éve két részre oszlott: egy, a földművelésre és a háborúzásra alkalmas 304 napos egységre, ill. egy névtelen időszakra, amely a téli holt szezont foglalta magában (ez valamivel több, mint 50 napból állt). A 304 napos egység 10 eltérő hosszúságú hónapból állt, sorrendben: Martius, Aprilis, Maius, Iunius, Quintilis, Sextilis, September, October, November, December. A hat utolsó hónapnév számnevekből képzett alakja is egyértelműen azt mutatja, hogy az archaikus naptárban március volt az év kezdete.
A luniszoláris naptár
A római hagyomány szerint Numa Pompilius vezette be a 12 hónapból álló holdévet, amely 354 vagy 355 napos volt (a valódi lunáris év szinódikus holdhónapokkal számolva 354 napos). Bizonyos időszakonként kiegészítő időszak hozzátoldásával (intercalatio) próbálták a nap járásához igazítani. (A 354 napos hagyomány szerint évente 11 napot toldottak az évhez, míg a 355 napos szerint – egy négy éves ciklussal számolva – a ciklus évei 355, 377, 355, valamint 378 naposak voltak). A bizonytalanság oka az, hogy a pontifexek (főpapok) rendszertelenül alkalmazták az intercalatiót: a betoldásnál főleg politikai okok döntöttek, hiszen az év megnyújtásával egy-egy magistratus hivatali idejét tetszésük szerint meghosszabbíthatták.
A szökőhónapot (Intercalaris vagy Mercedonius) február 23-a után toldották az évhez. A Numa-féle naptár ugyanis két újabb hónappal egészült ki. A napok átrendezésével a korábbi névtelen időszakból két újabb hónap jött létre: Ianuarius és Februarius. Ezzel együtt változott a naptár szerkezete is, valószínűleg január már ekkor az év első hónapja lett (bár a hivatalos naptárban csak Kr. e. 153-ban helyezték át az év kezdetét január 1-re, ettől az évtől a consulok ezen a napon léptek hivatalba), de a február hónap végi ünnepnapok (Lupercalia) tisztító áldozatai világosan jelzik, hogy a hónap a korábbi év végi időszakból alakult ki.
Azt nem tudjuk pontosan, hogy mikor történt ennek a naptárnak a kialakítása, az azonban bizonyos, hogy Kr. e. 509, a capitoliumi Iuppiter-templom felavatása előtt, ugyanis a 12 hónapos naptárban egyetlen Iuppiter Capitolinus ünnep sem szerepel. Az intercalatio önkényes alkalmazása miatt a Kr. e. 2–1. században súlyos időszámítási anomáliák fordultak elő: Kr. e. 190-ben 119, Kr. e. 168-ban pedig 74 nappal járt az év a csillagászati év előtt, Iulius Caesar és Pompeius polgárháborúja idején pedig az év az évszakokhoz képest 90 napot késett.
A szoláris naptár
Kr. e. 46-ban Caesar utasítására Sósigenés egyiptomi csillagász előbb februárban egy 23, majd november végén egy 67 napból álló szökőhónapot toldott az évhez (amely így 445 napból állt), majd teljesen átalakította a római időszámítási rendszert. A luniszoláris évet elhagyva tisztán szoláris évet vezetett be, ezzel kialakította a ma is használatos négyéves ciklust, vagyis három 365 napos évet egy 366 napos szökőév követett. A reform még arra is ügyelt, hogy a többletnapok a hónapok végére kerüljenek, így ugyanis az ünnepnapok megmaradtak eredeti, megszokott helyükön. A szökőnapot továbbra is korábbi helyére, vagyis a Terminalia ünnepét követő napra (február 23.) iktatták be. Caesar azonban nem döntött arról, hogy mikor iktassák be az első szökőévet, erről csak Augustus rendelkezett, így Kr. u. 4 és az azt követő valamennyi 4. év lett szökőév. A hónapok elnevezésében is történt két maradandó változás, előbb Kr. e. 44-ben a Quintilist Iulius Caesarról Iuliusnak, majd Kr. e. 8-ban szenátusi határozattal a Sextilist Augustus császárról Augustusnak nevezték el.
Határnapok
Határnapok
A hónapoknak voltak határnapjaik is. A Kalendae a hónap első napja volt, az elnevezés a latin calare ‘kihirdetni, kikiáltani’ igéből származik, s arra utal, hogy a pontifexek a holdsarló megjelenésekor hirdették ki az új hónap első napját. Az Idus a holdtölte volt, amely a Iulianus naptárban március, május, július és október hónapokban a 15., a többi hónapban pedig a 13. napra esett. A harmadik határnap a Nonae volt, amely, mint neve is mutatja, a 9. nap volt az Idustól visszafelé számolva, vagyis azokban a hónapokban, amikor az Idus a 15. napra esett, akkor a hónap 7., amikor pedig a 13. napra, akkor a hónap 5. napja volt.
Fasti
Fasti
Az írott római naptárat fastinak nevezték, ebben az év napjai mellé feljegyezték, hogy a praetor folytathat-e bírósági tárgyalásokat, illetve szabad-e termelő-, kereskedelmi-, vagy egyéb profán jellegű tevékenységet folytatni: a dies fasti azokat a napokat jelentette, amelyek alkalmasak voltak a profán tevékenységekre, a dies nefasti pedig az ünnepnapokat jelölte. A köztársaság korától kezdve a fastira feljegyezték az adott év főtisztviselőinek (a consulnak és a censornak), a triumphust nyert hadvezéreknek és a pontifex maximusnak a nevét is, amire azért volt szükség, mert Rómában az állami főtisztviselők neve alapján tartották nyilván az éveket.
Ebből a szokásból ered a fasti második alapjelentése, a római főtisztviselők jegyzéke: így a fastik a későbbi korokban a korai római történelem legfontosabb forrásainak számítottak. A consullisták közül három fasti maradt ránk töredékes formában, a fasti Antiates, amely Kr. e. 55 előtt keletkezett (a Kr. e. 84–55 közötti consulok listája), a fasti Capitolini, melyet Augustus császár helyezett el a Forum egyik arcusán Kr. e. 18/17-ben (a Kr. e. 483–12 közötti consulok listája), és a fasti Ostienses, mely a Kr. u. 2. század végén készült (a Kr. e. 49 – Kr. u. 177 közötti consulok listája).
Időszemlélet és az időszámítás kezdőpontja
Az antikvitásban a lineáris és a ciklikus időszemlélet egymás mellett élése volt jellemző: az ókori emberek számára a világ a folyamatos újjászületés, az örök visszatérés állapotában létezett. A kereszténységgel jelent meg az a fajta lineáris időszemlélet, mely az idő múlását egyetlen kezdőponthoz mérte. Ez az „időnyíl” a történelmet két szakaszra osztotta: a Krisztus születése előtti, illetve a Krisztus születése utáni időre. A kereszténység elterjedése előtt nem volt egyetlen olyan meghatározott időpont, amelyhez a történelmi eseményeket mérhették volna. Rómában az egyes éveket a consulpárokkal számolták, listájukat Varro, az Augustus-kori régiségbúvár rendszerezte, és a hét római király uralkodási éveinek összeadásával kiszámította, hogy Romulus Kr. e. 754/753-ban alapította Rómát. Bár az antikvitásban Róma alapítási évére több mint egy tucat variáció volt forgalomban, mégis a Varro-féle datálás terjedt el. Ennek az volt az oka, hogy négy igen tekintélyes szerző, Atticus, Cicero, Verrius Flaccus és Livius is ezt a dátumot fogadta el, másrészt a későbbi keresztény hagyomány is erre építette a maga időszámítását: Dionysius Exiguus apát a varrói rendszerre támaszkodva állapította meg Jézus Krisztus születését.
Forisek Péter 2004
Ebből a szokásból ered a fasti második alapjelentése, a római főtisztviselők jegyzéke: így a fastik a későbbi korokban a korai római történelem legfontosabb forrásainak számítottak. A consullisták közül három fasti maradt ránk töredékes formában, a fasti Antiates, amely Kr. e. 55 előtt keletkezett (a Kr. e. 84–55 közötti consulok listája), a fasti Capitolini, melyet Augustus császár helyezett el a Forum egyik arcusán Kr. e. 18/17-ben (a Kr. e. 483–12 közötti consulok listája), és a fasti Ostienses, mely a Kr. u. 2. század végén készült (a Kr. e. 49 – Kr. u. 177 közötti consulok listája).
Időszemlélet és az időszámítás kezdőpontja
Az antikvitásban a lineáris és a ciklikus időszemlélet egymás mellett élése volt jellemző: az ókori emberek számára a világ a folyamatos újjászületés, az örök visszatérés állapotában létezett. A kereszténységgel jelent meg az a fajta lineáris időszemlélet, mely az idő múlását egyetlen kezdőponthoz mérte. Ez az „időnyíl” a történelmet két szakaszra osztotta: a Krisztus születése előtti, illetve a Krisztus születése utáni időre. A kereszténység elterjedése előtt nem volt egyetlen olyan meghatározott időpont, amelyhez a történelmi eseményeket mérhették volna. Rómában az egyes éveket a consulpárokkal számolták, listájukat Varro, az Augustus-kori régiségbúvár rendszerezte, és a hét római király uralkodási éveinek összeadásával kiszámította, hogy Romulus Kr. e. 754/753-ban alapította Rómát. Bár az antikvitásban Róma alapítási évére több mint egy tucat variáció volt forgalomban, mégis a Varro-féle datálás terjedt el. Ennek az volt az oka, hogy négy igen tekintélyes szerző, Atticus, Cicero, Verrius Flaccus és Livius is ezt a dátumot fogadta el, másrészt a későbbi keresztény hagyomány is erre építette a maga időszámítását: Dionysius Exiguus apát a varrói rendszerre támaszkodva állapította meg Jézus Krisztus születését.
Forisek Péter 2004
Címkék
- csillagászat;
- diadalmenet;
- egyiptomi (kultúra);
- életmód és szokások;
- földművelés;
- háború;
- Iulius Caesar;
- Iuppiter;
- Jézus Krisztus;
- kereszténység;
- korai császárkor (1. század);
- Lupercalia;
- Marcus Tullius Cicero;
- naptár;
- Numa Pompilius;
- polgárháborúk;
- pontifexek;
- Romulus és Remus;
- Róma (város);
- római;
- római királyság kora;
- római köztársaság kor;
- római történelem;
- Titus Livius;
- Varro;