A középső platonizmus
A 20. század eleje óta középső platonizmusnak nevezzük a platonikus hagyomány azon korszakát, amely nagyjából a Kr. e. 1. század első harmadától a Kr. u. 3. század közepéig (Plótinos fellépéséig) tartott. Középplatonikusokként tartjuk számon azokat a filozófusokat, akik e korszakban Platón követőjének vallották önmagukat, és filozófiai álláspontjukat elsősorban Platón írásainak szellemében alakították ki.
A középső platonizmus még annyira sem tekinthető egységes filozófiai „iskolának”, mint majd az újplatonizmus, ám mégiscsak találunk olyan közös pontokat, ha úgy tetszik, tanításokat, amelyek összességében jellemzőek a korszak platonizmusára. Az irányzat egyik fontos megkülönböztető jegye éppen az, hogy képviselői az előző korszak felfogásával szemben – amely Platón írásainak szkeptikus mozzanatait állította előtérbe – Platónnak határozott metafizikai és etikai tanításokat tulajdonítanak, s azokat tárják fel és értelmezik, elsősorban a dialógusok alapján.
A középplatonizmusra jellemző filozófiai álláspontok és értelmezői módszerek kialakítása több filozófus tevékenységének az eredménye volt. A sokáig elfogadott tézissel szemben Askalóni Antiochost feltehetőleg nem sorolhatjuk közéjük, fontos szerep juthatott viszont Eudórosnak, akiről meglehetősen keveset tudunk. Alexandriai Philónnál a Kr. e. 1. században már alapvető középplatonikus tanításokat találunk, de ő inkább Szentírás-, mint Platón-értelmező, így csak megszorításokkal sorolható az irányzathoz. Görög földön az első középplatonikus filozófus, akiről érdemi információval rendelkezünk, a chairóneiai Plutarchos (Kr. u. 46–120); az ő tevékenységének folytatói a 2. századi Athénben Tauros és Attikos. Külön irányzat a középső platonizmuson belül az újpythagoreus mozgalom, amelynek legfontosabb képviselője Numénios. Iskolához nem köthető, de fontos tanokat ránk hagyományozó filozófusok továbbá Apuleius és Alkinoos.
A Platón-értelmezés e korszakban nem intézményi keretek között zajlott: az Akadémia működésére nincs semmiféle bizonyítékunk (a két központ Athén és Alexandria). Egy-egy mester körül kisebb tanítványi körök alakultak ki, mint például Plutarchos körül Chairóneiában, vagy a 2. századi Tauros környezetében (ez utóbbi működéséről Gellius – aki egy ideig maga is Tauros tanítványa volt – számol be az Attikai éjszakákban). Az irányzat képviselői a Mediterráneum különböző városaiban éltek, és olykor igen eltérő nézeteket vallottak, bizonyos kérdésekben egymással is vitákat folytatva. Minden középplatonikus filozófus elfogadta azonban az alábbi alaptételeket:
• a világ az isteni értelem elrendező tevékenysége folytán jött létre;
• a Platón által ideáknak vagy formáknak nevezett, értelemmel felfogható létezők képmásai hozzák létre az anyagban a látható világot;
• az ember boldogsága az istenhez való hasonulásban (homoiósis theó) áll.
A legtöbb középplatonikustól csupán töredékek maradtak fenn. Talán ennek volt a következménye, hogy a filozófiatörténet-írás a 20. század közepéig a középső platonizmust leginkább önálló filozófiai tanítások kidolgozására képtelen filozófusok gyülekezetének tekintette, s az „eklekticizmus” címszó alatt tárgyalta. Csak az utóbbi harminc év kutatásai hívták fel a figyelmet a korszak filozófusainak sajátos szellemi világára és invenciózus szövegértelmező módszereire. Az irányzat képviselői egyedül abban az értelemben tekinthetők „eklektikus” gondolkodóknak, hogy számos fogalmat vettek át más filozófiai iskolák képviselőitől (jellemzően a peripatetikusoktól és a sztoikusoktól) – ez azonban korántsem csak a középplatonizmusra jellemző. Amellett nem valamiféle önkényes és szervetlen átemelésről volt szó, hanem az átvétel a legtöbb esetben egyszerűen abból adódott, hogy e fogalmak egy része a hellénisztikus korban már közkinccsé vált, és az iskolák közötti viták közös alapját képezte. A középplatonikusok nagyon is védelmezték saját filozófiai tradíciójukat más irányzatok befolyásától (lásd pl. Plutarchosnak a sztoikusok ellen írt vitairatait). Emellett egy-egy fogalom vagy tanítás átvételéhez igen erős belső alapot nyújt számukra az az alapvetően platonikus szemléletmód, mely szerint mindannak, ami Aristoteléstől (vagy a sztoikusoktól) átvételre érdemes, valójában Platón a szülőatyja. Így tulajdoníthatja például Plutarchos és Alkinoos Platónnak az aristotelési tíz kategóriát.
A középső platonizmusban válik általánossá Platón műveinek szisztematikus kommentálása. A fennmaradt művek között jellemző műfaj még az értekezés, a platóni típusú filozófiai dialógus (ahogy azt Plutarchosnál látjuk), valamint az iskola legjellemzőbb tanításait tömören összegző tankönyv (Apuleius: Platón és tanítása, Alkinoos: Platón tanítása). A középplatonikus szerzők nem különítenek el korszakokat Platón életművén belül, azaz a dialógusokat doktrinális szempontból egységesnek tekintik. Ugyancsak jellemző rájuk, hogy nincsenek tekintettel a dialógusok dramatikus kereteire: a Platónnál szereplő kijelentéseket (legalábbis ha valamelyik főszereplőtől halljuk őket) egy az egyben Platón kijelentéseiként értelmezik.
A középplatonikus metafizika és kozmológia fő tanításainak a Timaios című Platón-dialógus a kiindulópontja. Eszerint a rendezett világot (ezt jelenti a görög szó: kosmos) az istenség, a Démiurgos hozta létre az eleve meglévő, rendezetlen állapotban lévő anyagból (Platónnál, aki erre az entitásra sohasem használja a későbbiekben elterjedt hylé terminust, a neve chóra vagy hypodoché) úgy, hogy mintaként a formákat tartotta szem előtt. A kozmosz élőlény, tehát lelke van (ez a Világlélek), amely az egész érzékelhető világot áthatja: ennek megnyilvánulása az égitestek szabályos mozgása az égbolton. A Timaios alapján a legtöbb középplatonikus három eredendő princípiummal számol a kozmoszban, ezek: az istenség, az anyag és a formák. A formák egyesek szerint az isteni értelemben, mások szerint azon kívül, az istenségtől függetlenül léteznek. Némelyek a platóni Démiurgos alakjában benne rejlő kettősséget alapul véve különbséget tettek egy transzcendens, pusztán szemlélődő istenség (amelyet az Államban felbukkanó Jó ideájával azonosítottak) és a világot megalkotó, tevékeny istenség (a Démiurgos teremtő aspektusa) között. Ezenkívül több szerzőnél találunk utalásokat egy pythagoreus eredetű, de ebben a formában Platón ún. íratlan tanításaiból származó princípiumtanra, mely két legfőbb princípiummal, az Eggyel és a Meghatározatlan Kettősséggel számol: az Egyből származik mindaz, ami formát ad a dolgoknak (ez egyes szerzők szerint azonos a legfelső istennel), a Kettősség pedig a sokaság vagy határtalanság alapja. A valóság legfelső szintjéről azonban a középső platonikusoktól lényegesen kevesebbet hallunk, mint majd az újplatonikusoktól – úgy tűnik, gondolkodásukban fontosabb szerepet játszott a kozmikus szféra (azaz a Világlélek területe), mint az isteni transzcendencia kérdése. Ebből a szempontból kivételt képez az újpythagoreusok tevékenysége, akik több ponton megelőlegezték Plótinos tanításait. A középplatonikusok a kozmoszon belül éles különbséget tettek a Hold alatti, pusztulásnak alávetett szféra (azaz a Föld régiója) és az efölötti, romolhatatlan égi szféra között. Éppen ezért fontos szerepet tulajdonítottak – Platón Lakomája nyomán – az istenek és az emberek között közvetítő, köztes természetű daimónoknak. Az irányzat képviselői – ahogy ezt Plutarchos szövegeiben látjuk – mélyen tisztelték a hagyományt, így a hagyományos kultuszokat és mítoszokat, amelyeket platonikus átértelmezésben vettek pártfogásukba. Éppen a görög vallásossághoz való kötődése miatt a középplatonikus tanítás valószínűleg nemcsak az újplatonizmus, hanem a gnózis kialakulásában is szerepet játszott.
A középső platonizmus még annyira sem tekinthető egységes filozófiai „iskolának”, mint majd az újplatonizmus, ám mégiscsak találunk olyan közös pontokat, ha úgy tetszik, tanításokat, amelyek összességében jellemzőek a korszak platonizmusára. Az irányzat egyik fontos megkülönböztető jegye éppen az, hogy képviselői az előző korszak felfogásával szemben – amely Platón írásainak szkeptikus mozzanatait állította előtérbe – Platónnak határozott metafizikai és etikai tanításokat tulajdonítanak, s azokat tárják fel és értelmezik, elsősorban a dialógusok alapján.
A középplatonizmusra jellemző filozófiai álláspontok és értelmezői módszerek kialakítása több filozófus tevékenységének az eredménye volt. A sokáig elfogadott tézissel szemben Askalóni Antiochost feltehetőleg nem sorolhatjuk közéjük, fontos szerep juthatott viszont Eudórosnak, akiről meglehetősen keveset tudunk. Alexandriai Philónnál a Kr. e. 1. században már alapvető középplatonikus tanításokat találunk, de ő inkább Szentírás-, mint Platón-értelmező, így csak megszorításokkal sorolható az irányzathoz. Görög földön az első középplatonikus filozófus, akiről érdemi információval rendelkezünk, a chairóneiai Plutarchos (Kr. u. 46–120); az ő tevékenységének folytatói a 2. századi Athénben Tauros és Attikos. Külön irányzat a középső platonizmuson belül az újpythagoreus mozgalom, amelynek legfontosabb képviselője Numénios. Iskolához nem köthető, de fontos tanokat ránk hagyományozó filozófusok továbbá Apuleius és Alkinoos.
A Platón-értelmezés e korszakban nem intézményi keretek között zajlott: az Akadémia működésére nincs semmiféle bizonyítékunk (a két központ Athén és Alexandria). Egy-egy mester körül kisebb tanítványi körök alakultak ki, mint például Plutarchos körül Chairóneiában, vagy a 2. századi Tauros környezetében (ez utóbbi működéséről Gellius – aki egy ideig maga is Tauros tanítványa volt – számol be az Attikai éjszakákban). Az irányzat képviselői a Mediterráneum különböző városaiban éltek, és olykor igen eltérő nézeteket vallottak, bizonyos kérdésekben egymással is vitákat folytatva. Minden középplatonikus filozófus elfogadta azonban az alábbi alaptételeket:
• a világ az isteni értelem elrendező tevékenysége folytán jött létre;
• a Platón által ideáknak vagy formáknak nevezett, értelemmel felfogható létezők képmásai hozzák létre az anyagban a látható világot;
• az ember boldogsága az istenhez való hasonulásban (homoiósis theó) áll.
A legtöbb középplatonikustól csupán töredékek maradtak fenn. Talán ennek volt a következménye, hogy a filozófiatörténet-írás a 20. század közepéig a középső platonizmust leginkább önálló filozófiai tanítások kidolgozására képtelen filozófusok gyülekezetének tekintette, s az „eklekticizmus” címszó alatt tárgyalta. Csak az utóbbi harminc év kutatásai hívták fel a figyelmet a korszak filozófusainak sajátos szellemi világára és invenciózus szövegértelmező módszereire. Az irányzat képviselői egyedül abban az értelemben tekinthetők „eklektikus” gondolkodóknak, hogy számos fogalmat vettek át más filozófiai iskolák képviselőitől (jellemzően a peripatetikusoktól és a sztoikusoktól) – ez azonban korántsem csak a középplatonizmusra jellemző. Amellett nem valamiféle önkényes és szervetlen átemelésről volt szó, hanem az átvétel a legtöbb esetben egyszerűen abból adódott, hogy e fogalmak egy része a hellénisztikus korban már közkinccsé vált, és az iskolák közötti viták közös alapját képezte. A középplatonikusok nagyon is védelmezték saját filozófiai tradíciójukat más irányzatok befolyásától (lásd pl. Plutarchosnak a sztoikusok ellen írt vitairatait). Emellett egy-egy fogalom vagy tanítás átvételéhez igen erős belső alapot nyújt számukra az az alapvetően platonikus szemléletmód, mely szerint mindannak, ami Aristoteléstől (vagy a sztoikusoktól) átvételre érdemes, valójában Platón a szülőatyja. Így tulajdoníthatja például Plutarchos és Alkinoos Platónnak az aristotelési tíz kategóriát.
A középső platonizmusban válik általánossá Platón műveinek szisztematikus kommentálása. A fennmaradt művek között jellemző műfaj még az értekezés, a platóni típusú filozófiai dialógus (ahogy azt Plutarchosnál látjuk), valamint az iskola legjellemzőbb tanításait tömören összegző tankönyv (Apuleius: Platón és tanítása, Alkinoos: Platón tanítása). A középplatonikus szerzők nem különítenek el korszakokat Platón életművén belül, azaz a dialógusokat doktrinális szempontból egységesnek tekintik. Ugyancsak jellemző rájuk, hogy nincsenek tekintettel a dialógusok dramatikus kereteire: a Platónnál szereplő kijelentéseket (legalábbis ha valamelyik főszereplőtől halljuk őket) egy az egyben Platón kijelentéseiként értelmezik.
A középplatonikus metafizika és kozmológia fő tanításainak a Timaios című Platón-dialógus a kiindulópontja. Eszerint a rendezett világot (ezt jelenti a görög szó: kosmos) az istenség, a Démiurgos hozta létre az eleve meglévő, rendezetlen állapotban lévő anyagból (Platónnál, aki erre az entitásra sohasem használja a későbbiekben elterjedt hylé terminust, a neve chóra vagy hypodoché) úgy, hogy mintaként a formákat tartotta szem előtt. A kozmosz élőlény, tehát lelke van (ez a Világlélek), amely az egész érzékelhető világot áthatja: ennek megnyilvánulása az égitestek szabályos mozgása az égbolton. A Timaios alapján a legtöbb középplatonikus három eredendő princípiummal számol a kozmoszban, ezek: az istenség, az anyag és a formák. A formák egyesek szerint az isteni értelemben, mások szerint azon kívül, az istenségtől függetlenül léteznek. Némelyek a platóni Démiurgos alakjában benne rejlő kettősséget alapul véve különbséget tettek egy transzcendens, pusztán szemlélődő istenség (amelyet az Államban felbukkanó Jó ideájával azonosítottak) és a világot megalkotó, tevékeny istenség (a Démiurgos teremtő aspektusa) között. Ezenkívül több szerzőnél találunk utalásokat egy pythagoreus eredetű, de ebben a formában Platón ún. íratlan tanításaiból származó princípiumtanra, mely két legfőbb princípiummal, az Eggyel és a Meghatározatlan Kettősséggel számol: az Egyből származik mindaz, ami formát ad a dolgoknak (ez egyes szerzők szerint azonos a legfelső istennel), a Kettősség pedig a sokaság vagy határtalanság alapja. A valóság legfelső szintjéről azonban a középső platonikusoktól lényegesen kevesebbet hallunk, mint majd az újplatonikusoktól – úgy tűnik, gondolkodásukban fontosabb szerepet játszott a kozmikus szféra (azaz a Világlélek területe), mint az isteni transzcendencia kérdése. Ebből a szempontból kivételt képez az újpythagoreusok tevékenysége, akik több ponton megelőlegezték Plótinos tanításait. A középplatonikusok a kozmoszon belül éles különbséget tettek a Hold alatti, pusztulásnak alávetett szféra (azaz a Föld régiója) és az efölötti, romolhatatlan égi szféra között. Éppen ezért fontos szerepet tulajdonítottak – Platón Lakomája nyomán – az istenek és az emberek között közvetítő, köztes természetű daimónoknak. Az irányzat képviselői – ahogy ezt Plutarchos szövegeiben látjuk – mélyen tisztelték a hagyományt, így a hagyományos kultuszokat és mítoszokat, amelyeket platonikus átértelmezésben vettek pártfogásukba. Éppen a görög vallásossághoz való kötődése miatt a középplatonikus tanítás valószínűleg nemcsak az újplatonizmus, hanem a gnózis kialakulásában is szerepet játszott.
Böröczki Tamás 2016
Címkék
- Akadémia;
- Alexandria;
- Alexandriai Philón;
- Apuleius;
- arché;
- Aristotelés;
- Athén;
- Chairóneia;
- daimón;
- démiurgosz;
- etika;
- értekezés;
- filozófiai dialógus;
- gnószticizmus;
- görög (kultúra);
- görög filozófia;
- görög vallás;
- ideák;
- isten;
- késő köztársaság kor (Kr. e. 1. század);
- kommentár;
- korai császárkor (1. század);
- kozmológia;
- középső császárkor (2–3. század);
- lélektan;
- metafizika;
- peripatetikusok;
- platonizmus;
- Platón;
- Plótinos;
- Plutarchos;
- Pythagoras, pythagoreizmus;
- sztoicizmus;
- tankönyv;
- újplatonizmus;
- világlélek;