Lexikon

34 / 33

Újplatonizmus

Újplatonizmusnak azt a platonikus – Platón tanaira hivatkozó – nézetrendszert nevezzük, amely a Kr. u. 3. században alakult ki, és rövidesen uralkodóvá vált a késő-antik világ szellemi életében. Megalapítója Plótinos volt, legfontosabb alakjainak pedig Iamblichos, Proklos, Damaskios és Johannés Philoponos tekinthető.
 
Az elmélet legfontosabb jellemzője, hogy a valóságot szintekre tagolja. A szintek között függőségi viszony áll fenn: az alsóbb szint a felsőből ered. Platón szerint az formák (ideák) örök és változatlan létezők, és ezért az örökké érvényes tudás tárgyai. Ebből kiindulva Plótinos úgy véli, hogy ezek a formák nem egyebek gondolati tárgyaknál. Azonban nem az emberi gondolkodás tárgyai elsődlegesen, hanem az isteni értelemé (nus), ami azonos a platóni Mesteremberrel (Démiurgos), aki az ideákra tekintve ad formát az eleve létező, formátlan anyagnak. Plótinos az isteni értelmet és tárgyait, az ideákat a valóság különálló szintjének tekinti, amely mozdulatlan. Belőle ered a lélek szintje, amely a mozgást hordozza. A lélekben jelenlévő értelmi képesség a bizonysága annak, hogy ez a szint az értelem szintjéből ered.
 
A platóni nézet alapján a lélek a mozgás forrása, és itt jelennek meg az időbeli viszonyok is, mert először a lelki mozgások között lehet különbséget tenni aszerint, hogy melyik történik előbb vagy utóbb. Az értelem szintjén időbeli megkülönböztetés nem lehetséges, hiszen az értelem egy csapásra ragadja meg tárgyait, az ideákat. Mivel pedig saját örökkévaló tartalmairól van szó, ez az egy csapásra történő megragadás eleve egyszer s mindenkorra már mindig is megtörtént. A létszintek közti különbség azt is jelenti, hogy az alacsonyabb szintnek kevesebb része van a létezésből, kevésbé valóságos, mint a felsőbb szint. Ezért van az, hogy a hierarchia legalján, az anyagnál a létezés hiányát kell feltételezni. Ez az anyag mentes mindenféle tulajdonságtól, pozitív meghatározottságtól. Ezért is képes befogadni minden formát. A lélek minden formát rá tud vetíteni, és ezáltal önmaga tökéletlen képmását is megpillanthatja benne. Ez magyarázza meg az anyag iránt tanúsított „vonzalmát”.
 
A lélek formát ad az anyagnak, és ezzel jön létre a fizikai világ, amely anyag és forma együttese, de nem egy önálló létszint. Az anyagtól eltekintve, amely a tiszta negativitás, a valóság összes szintje tartalmaz valamilyen sokféleséget, mutat egyfajta belső tagolódást. A léleknek különböző képességei vannak, az értelemben pedig fogalmilag elkülöníthető az, ami gondolkozik, és az, amit a gondolkodó elgondol.
 
Plótinos újítása az, hogy a léthierarchia csúcsára az Egyet helyezi, amelyben különbség nem fedezhető fel, és amely kizár minden sokféleséget. Túláradása folytán jött létre a valóság többi szintje. Olyan, mint egy örökké égő tűz, amely anélkül sugározza szét melegét és fényét, hogy maga ettől kevesebb lenne. Az Egy mint legfőbb alapelv feltételezése különíti el az újplatonizmust a korai császárkor platonikus filozófiáitól. Az Egy jellemzése nagy nehézségekbe ütközött, és az újplatonizmus későbbi szakaszában, Damaskiosnál, már csak tagadás segítségével írható le. A létszintek közötti kapcsolat megmagyarázására pedig Iamblichos bevezeti a létszintek hármas tagolását: az alsó létszint legfelső tagja kerül kapcsolatba a felső létszint legalsó tagjával.

Az újplatonizmus nemcsak a korabeli keresztény gondolkodásra gyakorolt döntő hatást, hanem sok tekintetben befolyásolta az európai gondolkodás elkövetkező századait is. A reneszánsz és a kora újkor filozófiája lényegileg lett volna más ezen hatások nélkül.
 
Lautner Péter 2017

Bibliográfia

Wallis 2002; Romano 1998; Remes 2008