Lexikon

34 / 33

Fatum

Végzet, sors (latin). A görög-római mitológiában számos istenség (gör. Aisa, Moira, Ananké; lat. Fata, Parcae) jelenítette meg az egyes emberre kiszabott megváltoztathatatlan sorsot, az elkerülhetetlen véget, a halált. Sokszor azonos az istenek akaratával, máskor, így Homéros Iliasában még maga Zeus, a főisten is kénytelen meghajolni előtte, és beletörődni halandó fia korai halálába (16.431–461). Hésiodosnál a sors megtestesítői, a „részt osztó” istennők (Moirák) fonják (Klóthó), gombolyítják (Lachesis) és vágják el (Atropos) az emberi élet fonalát. Latin megfelelőik a Párkák (Parcae). A görög tragédiáknak állandó „szereplője” a mindenki fölött álló, kérlelhetetlen és kiismerhetetlen sötét hatalom, a végzet.
 
A – különféle görög terminusokkal jelölt – végzet gondolata Hérakleitostól kezdve jelen van a görög filozófiában is, lásd Empedoklés, atomisták (Démokritos, Platón), ám nem (vagy nem csupán) személyes emberi sorsot, hanem valamiféle természeti törvényszerűséget, a természetben föllelhető ésszerű rendet jelöl. Meghatározó jelentőségű fogalommá a sztoikus filozófián belül vált, melynek egyik tartópillére a természetfilozófiai-logikai érvekkel alátámasztott végzet elmélete. A világmindenséget szerves egységként szemlélő sztoikusok számára a végzet (heimarmené, latinul: fatum) részint az isteni értelem (logos), az isteni gondviselés (pronoia) és a természet (physis) szinonimája, részint ok-okozati kapcsolatok determinált szövevénye, melynek a világban zajló minden történés a része, beleértve az egyes ember cselekedeteit is. A végzet létezése szükségképpen igazolja a jóslás létjogosultságát. A fatum elmélete – főként tarthatatlan morális következményei miatt – számos filozófiai vita forrásává lett, bár ezek kiküszöbölésére, az emberi szabadság megmentésére történtek kísérletek a sztoicizmuson belül. Ezen polémiák fontos emléke Cicero végzetről írt műve. A végzet-tan mindvégig része maradt a sztoikus filozófiának, de nem egységes, változatlan elméletként (lásd középső sztoicizmus, Seneca, Epiktétos, Marcus Aurelius).
 
A latin fatum a fari ‘mondani’, ‘ünnepélyesen kijelenteni’, ‘megjövendölni’ igéből származik, szó szerinti fordítása: ‘ami ki lett mondva’. ‘Végzet’ jelentése világosan utal a kimondott szónak a római vallásban betöltött rendkívüli jelentőségére: a sorsistennők, a Fata azáltal teremtik meg az egyes ember sorsát a születése pillanatában, hogy „szólnak”, „kimondják” azt. A római irodalomban a fatumnak mindezeken felül van egy speciális jelentése is: az egész római nép sorsát, hivatását eleve meghatározó erő, melynek megmásíthatatlan rendelése a birodalom létrehozása, határainak folytonos kiterjesztése. Vergilius Aeneisének főszereplője, Aeneas saját személyes boldogságát is kénytelen feláldozni azért, hogy teljesítse a fatum által kijelölt küldetését: a világot leigázó római nép ősévé legyen. Livius ugyancsak a fatumnak tulajdonította Róma alapítását, egy hatalmas birodalom kezdetét (1.4.1). Ez a sajátos római végzet-felfogás a hivatalos propagandának is lényeges eleme volt.

Szekeres Csilla 2017
 

Bibliográfia

Köves-Zulauf 1995; Bugár–Lautner 2006; Bobzien 2002; Lebrun 1974