Az ókori görög zene legnagyobbrészt vokális zene volt, a hangszereket főként az énekhang kíséreteként használták. A költészettől elválaszthatatlan kar- és szólóéneklés a közösségi élet és a kultusz nélkülözhetetlen eleme volt, s a különböző előadási körülményektől függően számos műfaja alakult ki (pl. dithyrambos, paian, nomos; lásd még Homérosi énekmondók, színházi kardalok, zenei versenyek).
Mivel az éneklés mindenekelőtt csiszolt költői szövegek világosan tagolt előadását jelentette, ezért az volt a legfontosabb, hogy a szavak érthetően hangozzanak el, és ne nyomja el őket a hangszeres zene. Egy aristotelési iskolához tartozó szerző szerint (Pseudo-Aristotelés, Problémata 19.9) a dallam akkor vehető ki a legjobban, ha az éneket aulos vagy lyra kíséri – ha több hangszer van, az avval fenyeget, hogy elfedi az éneket. Ugyanebben a műben olvasható (19.43) az a vélemény, hogy az aulos azért jobb kísérőhangszer a lyránál, mert míg az utóbbi kiemeli az énekes hibáit, az aulos hangja összeolvad az énekhanggal, és elfedi a tökéletlenségeket. A sok hangból álló kórus mellett sem egy vele hangzásban egyenértékű zenekar, hanem csak egyetlen fúvós hangszer szólt.
Az éneklés mellett ismerték a hangszerrel kísért recitációt is (parakatalogé). A hagyomány szerint ezt a technikát Archilochos használta először az ión iambos előadásakor. A recitálás a drámában is alkalmazták bizonyos metrumoknál (pl. trochaikus tetrameter).
A szép énekhang leggyakoribb dicsérő jelzője a görögöknél a ligys vagy ligyros (‘tiszta’, ‘éles’). Egy ókori magyarázó szerint a ligys „kifinomult és koncentrált előadásmódot jelent, amilyen a tücsöké, a szöcskéé vagy a fülemüléé,… és amihez semmilyen idegen zönge nem járul” (Ps.-Aristotelés, De audibilibus 804a 21), vagyis mentes mindenféle nyersességtől és rekedtségtől. A tiszta éneklést sokszor hasonlítják a méz édességéhez vagy a liliom fehérségéhez.
Az énekesek általában reggeli előtt gyakoroltak, mert úgy vélték, az étkezés elrontja a hangot. Azt tartották, hogy az ittasság is a hang romlásához vezet. Platón utal arra, hogy a kar diétázni és böjtölni szokott, amikor versenyre készül (Törvények 665e), sőt arról is tudunk, hogy énekhangjavító készítmény halálos is lehetett. Aristoxenos szerint az különbözteti meg az éneklést a beszédtől, hogy nem átugranak vagy átcsúsznak egyik hangról a másikra, hanem pontosan fogják meg a hangokat (Elementa harmonica 1.9–10). A kóruséneklésben azt csodálták, ha a hangok úgy elegyedtek, hogy nem lehetett belőle az egyest kihallani (Seneca, Levelek 84.9).
Mivel az éneklés mindenekelőtt csiszolt költői szövegek világosan tagolt előadását jelentette, ezért az volt a legfontosabb, hogy a szavak érthetően hangozzanak el, és ne nyomja el őket a hangszeres zene. Egy aristotelési iskolához tartozó szerző szerint (Pseudo-Aristotelés, Problémata 19.9) a dallam akkor vehető ki a legjobban, ha az éneket aulos vagy lyra kíséri – ha több hangszer van, az avval fenyeget, hogy elfedi az éneket. Ugyanebben a műben olvasható (19.43) az a vélemény, hogy az aulos azért jobb kísérőhangszer a lyránál, mert míg az utóbbi kiemeli az énekes hibáit, az aulos hangja összeolvad az énekhanggal, és elfedi a tökéletlenségeket. A sok hangból álló kórus mellett sem egy vele hangzásban egyenértékű zenekar, hanem csak egyetlen fúvós hangszer szólt.
Az éneklés mellett ismerték a hangszerrel kísért recitációt is (parakatalogé). A hagyomány szerint ezt a technikát Archilochos használta először az ión iambos előadásakor. A recitálás a drámában is alkalmazták bizonyos metrumoknál (pl. trochaikus tetrameter).
A szép énekhang leggyakoribb dicsérő jelzője a görögöknél a ligys vagy ligyros (‘tiszta’, ‘éles’). Egy ókori magyarázó szerint a ligys „kifinomult és koncentrált előadásmódot jelent, amilyen a tücsöké, a szöcskéé vagy a fülemüléé,… és amihez semmilyen idegen zönge nem járul” (Ps.-Aristotelés, De audibilibus 804a 21), vagyis mentes mindenféle nyersességtől és rekedtségtől. A tiszta éneklést sokszor hasonlítják a méz édességéhez vagy a liliom fehérségéhez.
Az énekesek általában reggeli előtt gyakoroltak, mert úgy vélték, az étkezés elrontja a hangot. Azt tartották, hogy az ittasság is a hang romlásához vezet. Platón utal arra, hogy a kar diétázni és böjtölni szokott, amikor versenyre készül (Törvények 665e), sőt arról is tudunk, hogy énekhangjavító készítmény halálos is lehetett. Aristoxenos szerint az különbözteti meg az éneklést a beszédtől, hogy nem átugranak vagy átcsúsznak egyik hangról a másikra, hanem pontosan fogják meg a hangokat (Elementa harmonica 1.9–10). A kóruséneklésben azt csodálták, ha a hangok úgy elegyedtek, hogy nem lehetett belőle az egyest kihallani (Seneca, Levelek 84.9).