Lexikon

278 / 277

Petronius

„Petronius Arbiter”, római regényíró, a Satyricon (helyesebben Satyrica vagy Satyricon libri) szerzője. Személyéről csak feltételezések vannak (a kéziratokban csak a Petronius Arbiter név szerepel, praenomen nélkül). Az újabb kutatások nyomán erősödött az a meggyőződés, hogy azonos azzal a T. Petronius Nigerrel, aki consul volt Kr. u. 62-ben, Nero kedvence és utolsó éveiben udvari „ízlésdiktátora” (arbiter elegantiae), s akinek pályáját és az ún. Piso-féle összeesküvés leleplezését követően elkövetett rendhagyó öngyilkosságát Tacitus örökítette meg (Annales 16.18–20). (Az azonosításból kiindulva megjelentek olyan értelmezések is, amelyek magát a művet politikai allegóriának, vagy éppen a szerző perverzitását tükröző pszichiátriai kórképnek tekintették.)

A 17. század közepe óta vita zajlott a regény eredetiségéről, ill. datálásáról, és ez utóbbit illetően igen szélsőséges javaslatok születtek. A sok vulgáris szóra és a klasszikustól eltérő nyelvi sajátságokra alapozva többen a 3. vagy 4. századi datálást javasolták. A legnagyobb hatású ilyen érvelés az olasz Marmoralétól származik (La Questione Petroniana 1948), aki a 2. századra helyezte a művet. Újabban azonban a kutatás egyre inkább a Nero-korabeli datálásban látszik megnyugodni.

Azzal, hogy a hagyományos „petroniusi kérdés” nyugvópontra került, a kutatói érdeklődés egyre inkább a mű irodalmi minősége felé fordult. A Satyriconból csak töredékek maradtak ránk, amelyek a kéziratok tanúsága szerint a regény 14., 15. és 16. könyvéből származnak. A 15. és a 16. könyvből kivonatok maradtak fenn. (Két kivonat-hagyomány létezik: az ún. excerpta vulgaria (O), ill. excerpta longiora (L): mind a kettő valószínűleg a 9. században készülhetett). A Cena Trimalchionis (Trimalchio lakomája) címen ismert részletet tartalmazó 15. könyv (H) azonban szinte teljesen ép, és más módon hagyományozódott, mint a többi fennmaradt rész.

A 15. század első negyedében, olasz humanisták jóvoltából előkerült mű szenzációt keltett, elsősorban a 16. századi Franciaországban. Poggio Bracciolini felfedezése azonban hamar feledésbe merült. A Cena 1664-ben került elő újra a horvátországi Trauban: az új kézirat felével gyarapította a fennmaradt Petroniust, és a mű alapos átértékeléshez vezetett. (Ezután a 17. és 18. században többször jelentettek meg „teljesebb” Petronius-szövegeket, amelyek közül a legsikeresebb F. Nodot sok kiadást megért hamisítványa volt. A Petronius-hamisítás szintén érdekes kutatási terület.)

A regény a Cena terjedelméből ítélve az antik irodalom leghosszabb fiktív prózai alkotása lehetett. Az eleje és a vége hiányzik: a cselekmény íve így csak nehezen és sok bizonytalansággal rekonstruálható. A mű egyébként jóval töredékesebb és epizodikusabb annál, semhogy története könnyen summázható lenne. Olyan világot tár elénk, amelyről különben alig tudnánk, mivel kiszorult az antik prózairodalom erősen szűkített tematikus kánonjából: a dél-itáliai kétnyelvű kikötővárosok, a deklasszálódott értelmiségi félbűnözők, vándorköltők, homoszexuálisok, szemfényvesztő sarlatánok, unatkozó nagyvilági dámák és gyorsan meggazdagodott felszabadított rabszolgák által lakott városi világ, a parkok, kikötők, csapszékek és bordélyok világa. A politika mindettől igen távol esik. Ami a helyzetek szélsőségességét, a szereplők szexuális túlfűtöttségét, ill. a cselekményszövést illeti, természetesen fantáziavilágról van szó. Richard Heinze ismerte fel, hogy a regény egésze a görög szerelmi kalandregény paródiájaként is olvasható. Ennél azonban jóval több: műfajilag besorolhatatlan – mint a görög és római regény tárgyalásakor oly sokszor kiderül, a „regény” szó nem igazi műfaji megjelölés, inkább az irodalomtörténészek tanácstalanságát fejezi ki. A műben a prózai elbeszélésbe hosszabb-rövidebb verses részletek ékelődnek, így bizonyos rokonságot mutat a menipposzi szatíra vagy prosimetrum formájával. A rövid lírai és prózai részek váltakozása egyfajta kétszólamúságot kölcsönöz a narrációnak, főként mert sokszor igen nehéz eldönteni, hogy az adott verses rész a mű melyik narrációs szintjéhez tartozik.

A Satyricon egyik legvitatottabb kérdése a két hosszabb versrészlet, a Troiae halosis (Trója feldúlása) és a Bellum civile (A polgárháború) művön belüli státusza. Az egyes szám első személyű narratíva fő elbeszélője és egyben hőse, Encolpius, sok tekintetben naivabb annál a történetnél, amelyet elmesél: így elbeszélő és olvasó között furcsa iróniával, állandó feszültségekkel és félreértésekkel teli szakadék tátong, ami a petroniusi humor egyik alapvető forrása. Ahogy általában az ezüstkori római irodalom nagy része, a Satyricon elbeszélője és szereplői is erőteljes, radikálisan átretorizált nyelven szólalnak meg. A kortársakat izgalomban tartó esztétikai problémákkal terhelt, de azokat fenntartásokat kezelő mű előszeretettel idéz az Augustus-kori irodalom nagy klasszikusaiból (elsősorban Vergiliusból), de a görög irodalom (Homéros, tragédiaszerzők) és a korabeli római írók (különösen Seneca) sem ússzák meg a parodisztikus utalásokat.

A mai Petronius-kutatás fő irányait e két probléma határozza meg: egyfelől a többszintű narráció és az abból fakadó irónia, másfelől az irodalmi allúziók kérdésköre. A kutatásban éppen ezért nagy szerep jut a narratológiának és az intertextualitásnak. A Satyricon az antik irodalom egyik legsokoldalúbb és ötletekben leggazdagabb remekműve: egyszerre sokkoló botránykő, esztétikai traktátus, kegyetlen vagy komikus szatíra, moralista példázat, pornó, paródia, meleg kultuszregény, továbbá kifinomult műgonddal és ravaszsággal szerkesztett prózai alkotás, amely témái és a későbbi pikareszkkel párhuzamokat mutató szerkezete miatt a világirodalom első realista regényének nevezhető. Polifonikus, többszintű, ellenpontozó technikával szerkesztett mesteri narrációjával sok tekintetben a modernista kísérleti regény felé mutat. Ha igaz, hogy minden kor mindig azt a klasszikus antikvitást kapja meg, amit megérdemel, ez kétszeresen is érvényes Petroniusra, akiért stílusa és nyelvezete miatt a hozzáértők mindig rajongtak, de iróniája, humora, fegyelmezhetetlen rendbontása, besorolhatatlansága és pornográf jellege folytán afféle tiltott vagy alig tűrt klasszikusként éldegélt a hivatalos ókorrecepció peremvidékén. A könyv változatlan vonzerejét bizonyítja Federico Fellini filmje (1968), amely – minden hibájával együtt – a Petronius-recepció igen fontos dokumentuma.

Agócs Péter 2005

Bibliográfia

Petronius, Satyricon (ford. Horváth István Károly); Petronius, Trimalchio lakomája (ford. Révay József); Petronius, Satyricon (ed. Müller); Pellegrino 1975; Courtney 2001; Sullivan 1985; Conte 1996; Auerbach 1985, 27–36.