Lexikon

4285 / 4284

Cicero

Marcus Tullius Cicero (Kr. e. 106–43). Az itáliai Arpinumban született befolyásos lovagrendi családban. Politikai pályája, ha nem is példátlan, mindenképpen rendkívüli: jelentős hátrányt jelentő származása és viszonylag szerény vagyona ellenére valamennyi tisztséget a törvények által előírt lehető legkorábbi időpontban (suo anno) töltött be: 75-ben quaestor, 69-ben aedilis, 66-ban praetor, 63-ban pedig consul volt. (A római állami tisztségekről lásd a római köztársaság államszervezete szócikket). Karrierjének csúcsán, 63-ban leverte az ún. Catilina-összeesküvést, mely ugyanakkor nemcsak dicsőséget hozott számára, hanem száműzetésének kiváltó oka is lett (Kr. e. 58/57). A Caesar és Pompeius közötti polgárháborúban az utóbbi oldalára állt. Bár a pharsalosi csata (48) után kegyelemben részesült, Caesarban továbbra is a köztársasági államformát veszélyeztető zsarnokot látta. Caesar meggyilkolása után az új tyrannos-jelöltet, Antoniust támadta Philippicáknak nevezett beszédeiben. Octavianus (a későbbi Augustus) és Antonius kiegyezését követően az utóbbi bosszúszomjának esett áldozatul: az ő parancsára ölték meg Kr. e. 43-ban.

Sikereit kizárólag sokoldalú tehetségének és szorgalmának, mindenekelőtt egyedülálló szónoki képességének köszönhette, mely rövid időn belül Róma első számú szónokává tette, az utókor pedig a görögök legkiválóbbika, Démosthenés római párjaként tartotta számon. Hatásos és sokszínű egyéni stílusa egyformán különbözik mindkét nagy stílusirányzattól: az egyszerűségre törekvő atticizmustól és a díszítményeket bőven alkalmazó asianizmustól. Alapját a természetesnek ható, valójában gonddal csiszolt, művészien megformált körmondatok adják. Hosszúságuk ellenére felépítésük világos, harmonikus; kellemes hangzásukat a szavak körültekintő megválasztása mellett a mondatok belsejében és végén egyaránt megfigyelhető prózaritmus adja.

Az ékesszólás Cicero felfogásában nem üres szónoki bravúr: igazi, tökéletes szónokká csak olyan – egyetemes – műveltség birtokában válhat bárki, mely felöleli a görög-római irodalmat, történelmet, jogot és filozófiát. Különösen fontos a bölcselet és a retorika kapcsolata: egyik sem lehet a másik nélkül teljes értékű. Filozófiával azonban nem csupán a retorika kedvéért foglalkozott: kora ifjúságától kezdve szenvedélyesen tanulmányozta a görög bölcseletet, mely egyrészt legfőbb vigasza volt életének válságos időszakaiban, másrészt – kiszorulván a politikai életből – a filozófiai művek írásában találta meg azt a személyéhez, rangjához egyedül méltó tevékenységet, amellyel továbbra is polgártársai javát szolgálhatta. Ez az elhatározás szülte filozófiai műveinek többségét, amelyek a görög filozófia legfontosabb problémáit tárgyalták (bevezetés a filozófia tanulmányozásába, ismeretelmélet, etikai kérdések, természetfilozófia, logika).

Formájukat tekintve dialógusok. Ezek jelentős részében a szkeptikus Új Akadémia ellentétes véleményeket ütköztető vitamódszere (in utramque partem disputare) ölt irodalmi formát. Cicero saját magát az Új Akadémiához tartozó larissai Philón követőjének vallotta. Az elvont elméleti tartalom ellenére stílusa filozófiai írásaiban is közvetlen és lebilincselő, ezért évszázadokon át az ő művei jelentették az érdeklődő olvasók számára a filozófiát. Mivel az általa – igen nagy önállósággal és szabadon – használt görög bölcseleti művek nem maradtak fönn, írásai alapján alkothatunk magunknak képet az ún. hellénisztikus filozófiai iskolák (sztoicizmus, epikureizmus, akadémiai szkepticizmus) számos elméletéről. Érdemei a latin filozófiai szaknyelv megteremtésében vitathatatlanok.

Cicero rendkívül sokoldalú író volt, akinek ránk maradt életműve is igen terjedelmes: 58 (helyenként töredékes) beszéd (pl. Verres elleni beszédek, Catilina elleni beszédek, Manilius törvényjavaslata érdekében) mellett a szónoklás elméletével foglalkozó művek (A feltalálásról, A szónokról, Brutus, A szónok), filozófiai dialógusok (pl. Az istenek természete, A legfőbb jóról és rosszról, Tusculumi eszmecsere), kb. 800 (valódi, eredetileg nem kiadásra szánt, éppen ezért számunkra igen sok szempontból rendkívül értékes) levél, fordítások és (kevésbé jól sikerült) költemények.

Szekeres Csilla 2017

Bibliográfia

Bringmann 2010; Szekeres 2009; Havas 1995; Cicero válogatott művei; Cicero retorikaelméleti művei (Adamik); Cicero perbeszédei (Nótári); Cicero, A kötelességekről; Cicero, A törvények; Cicero, A legfőbb jóról és rosszról; Cicero, Tusculumi eszmecsere; Cicero, A jóslásról; Cicero, Az állam; Cicero, A végzetről; Cicero Philippicák Marcus Antonius ellen; Cicero, Az öregségről, A barátságról; Cicero, Az istenek természete; Cicero, A sztoikusok paradoxonjai; Antik szkepticizmus (összeáll. Kendeffy Gábor)