Minós krétai király és Pasiphaé gyermeke, Théseus athéni királyfi szerelme és segítője; Dionysos halhatatlan felesége.
A név eredete vitatott: felfedezhető benne az ari- nyomatékosító előtag (‘nagyon, igen, jól’); a név második felében Kerényi Károly a hagné (tiszta, szent) melléknév krétai alakját feltételezi.
A mérvadóvá vált pherekydési elbeszélés szerint (FGrH 3 F 14) – amely talán egy Théseis-eposzra megy vissza, és számos későbbi feldolgozását ismerjük – miután Minós egyik fia Athénban meghalt, a krétai király engesztelésül rendszeres áldozatot követelt: hét (vagy kilenc) évenként hét ifjút és hét leányt kellett Krétára küldeni, hogy azok a Minótaurosnak (Pasiphaé bikafejű szörnyszülöttjének) vacsorája legyenek. Amikor egyszer a küldöttség tagjaként Théseus, Aigeus athéni király fia is Krétára érkezett azzal a céllal, hogy megölje a labirintus mélyére rejtett szörnyeteget, Ariadné beleszeretett a hősbe, és segítségére sietett. Egy gombolyag fonalat adott neki, amelyet legombolyítva majd visszatekerve Théseus sikeresen megtalálta a kivezető utat a Daidalos által mesterien megépített útvesztőből. A királylány tettével megmentette az athéniakat, ugyanakkor apja árulójává és (fél)testvére gyilkosának tettestársává lett – így válhatott Apollónios Rhodios eposzában az apját elhagyó és testvérét meggyilkoló Médea előképévé (Argonautika 3.997–1007).
Théseus ezek után együtt kelt útra Ariadnéval, de nem vitte őt magával Athénba: az alvó lányt Naxos (Dia) szigetén magára hagyta. Az Odysseia költője úgy tudja, Ariadné meghalt a szigeten: „Artemisz ölte meg útján vízövezett Díában a lányt, dionűszoszi szóra” (11.324–325; későbbi források is beszámolnak Ariadné haláláról). Az elterjedtebb történet szerint azonban a halandó lány Dionysos felesége lett, akinek több gyermeket is szült. Gyermekeik számát és neveiket az írott források különbözőképp említik. Gyakran szerepel Oinopión („Borivó”), Staphylos („Szőlőfürt”), Euanthés („Szép virágú”) és Thoas. Eltérő beszámolók maradtak fönn arra nézve, Dionysos szólította-e föl Théseust arra, hogy engedje át neki a lányt (Diodorus Siculus 5.51.4), esetleg Ariadné már korábban az istennek volt elkötelezve, (Hyginus, Astronomica 2.5), vagy az athéni királyfi egyszerűen hűtlen volt (pl. Ovidius, Metamorphoses 8.175–176). Ennek megfelelően más és más motivációja lehet annak, hogy Théseus hazatérőben nem cserélte le fekete vitorláit fehérre (az utóbbiból tudta volna meg öreg apja, hogy épségben van, de a fekete vitorlákat látva a tengerbe vetette magát). Az egyik változatban Théseus Ariadnét gyászolta, a másikban az elhagyott Ariadné átka teljesedett be (Catullus, 64. carmen), és a tragédia Théseus feledékenységének volt köszönhető.
Az isteni menyegzőn Ariadné különleges, ragyogó koszorút viselt, amelyet Dionysos csillagképpé emelt (Corona Borealis), a hősnőt magát pedig halhatatlan istennővé tette. (A halhatatlan Ariadnéról beszél már a hésiodosi Theogonia is, 947–949). Ariadné ragyogó koszorúja más változatokban már a krétai eseményekben szerepet játszik: Théseus nem a fonál, hanem a sötét labirintust bevilágító koszorú segítségével jutott ki újra a napvilágra (Hyginus, Astronomica 2.5).
Kevés adat maradt fenn Ariadné kultuszáról. Krétán egyáltalán nincs nyoma, bár egy lineáris B táblán szereplő megjelölést („a labirintus úrnője”) Kerényi Károly a Minós-lányra vonatkoztatta, aki egyszersmind a krétai vallás „nagy istennője” lett volna. Naxoson (Plutarchos beszámolója szerint, Théseus élete 20.) két Ariadnét tiszteltek: egy idősebbet, akit Dionysos a szigeten vett feleségül, és egy fiatalabbat, akit Théseus rabolt el és hagyott magára, majd dajkájával együtt a szigeten lelte halálát. „Az idősebb Ariadné ünnepét víg mulatozással ülik meg, a fiatalabbét pedig gyásszal és szomorúsággal.” Szintén Plutarchos számol be arról, hogy Cipruson is megemlékeztek a vajúdásba belehalt hősnőről Ariadné-Aphrodité ligetében. Sírját Argosban is mutogatták (Dionysos Krésios templomában, Pausanias 2.23.7).
A görög és római képzőművészek az archaikus kortól kezdve gyakran ábrázolták Ariadnét: mind Théseus segítőjeként, (a Minótaurosszal folytatott harc előtt vagy közben, méltóságteljes fiatal nőként, fonálgombolyaggal és/vagy koszorúval a kezében), mind Dionysos hitveseként. Ez utóbbi kontextusban, a Kr. e. 5. század végén formálódott ki a csupasz keblű, alvó Ariadné képe, amely alig különbözik a táncban kimerült mainasokétól. Az elhagyott és Dionysos által megtalált Ariadnét – jellegzetes pózban: oldalán fekve, egyik karját a feje fölé emelve – előszeretettel ábrázolták később is, hellénisztikus kori szobroktól kezdve pompeji falfestményeken át római szarkofágokig. A naxosi eseményeket (Ariadné elhagyatását) a képzőművészetben is többféle felfogásban mutatták be: míg attikai vázafestők isteni beavatkozást sugallnak (pozitív színben tüntetve föl nemzeti hősüket), a római korban (pompeji freskókon és császárkori reliefeken) – talán a római költészet hatására – a hűtlen Théseust rajzolták meg.
Kulin Veronika 2016
A név eredete vitatott: felfedezhető benne az ari- nyomatékosító előtag (‘nagyon, igen, jól’); a név második felében Kerényi Károly a hagné (tiszta, szent) melléknév krétai alakját feltételezi.
A mérvadóvá vált pherekydési elbeszélés szerint (FGrH 3 F 14) – amely talán egy Théseis-eposzra megy vissza, és számos későbbi feldolgozását ismerjük – miután Minós egyik fia Athénban meghalt, a krétai király engesztelésül rendszeres áldozatot követelt: hét (vagy kilenc) évenként hét ifjút és hét leányt kellett Krétára küldeni, hogy azok a Minótaurosnak (Pasiphaé bikafejű szörnyszülöttjének) vacsorája legyenek. Amikor egyszer a küldöttség tagjaként Théseus, Aigeus athéni király fia is Krétára érkezett azzal a céllal, hogy megölje a labirintus mélyére rejtett szörnyeteget, Ariadné beleszeretett a hősbe, és segítségére sietett. Egy gombolyag fonalat adott neki, amelyet legombolyítva majd visszatekerve Théseus sikeresen megtalálta a kivezető utat a Daidalos által mesterien megépített útvesztőből. A királylány tettével megmentette az athéniakat, ugyanakkor apja árulójává és (fél)testvére gyilkosának tettestársává lett – így válhatott Apollónios Rhodios eposzában az apját elhagyó és testvérét meggyilkoló Médea előképévé (Argonautika 3.997–1007).
Théseus ezek után együtt kelt útra Ariadnéval, de nem vitte őt magával Athénba: az alvó lányt Naxos (Dia) szigetén magára hagyta. Az Odysseia költője úgy tudja, Ariadné meghalt a szigeten: „Artemisz ölte meg útján vízövezett Díában a lányt, dionűszoszi szóra” (11.324–325; későbbi források is beszámolnak Ariadné haláláról). Az elterjedtebb történet szerint azonban a halandó lány Dionysos felesége lett, akinek több gyermeket is szült. Gyermekeik számát és neveiket az írott források különbözőképp említik. Gyakran szerepel Oinopión („Borivó”), Staphylos („Szőlőfürt”), Euanthés („Szép virágú”) és Thoas. Eltérő beszámolók maradtak fönn arra nézve, Dionysos szólította-e föl Théseust arra, hogy engedje át neki a lányt (Diodorus Siculus 5.51.4), esetleg Ariadné már korábban az istennek volt elkötelezve, (Hyginus, Astronomica 2.5), vagy az athéni királyfi egyszerűen hűtlen volt (pl. Ovidius, Metamorphoses 8.175–176). Ennek megfelelően más és más motivációja lehet annak, hogy Théseus hazatérőben nem cserélte le fekete vitorláit fehérre (az utóbbiból tudta volna meg öreg apja, hogy épségben van, de a fekete vitorlákat látva a tengerbe vetette magát). Az egyik változatban Théseus Ariadnét gyászolta, a másikban az elhagyott Ariadné átka teljesedett be (Catullus, 64. carmen), és a tragédia Théseus feledékenységének volt köszönhető.
Az isteni menyegzőn Ariadné különleges, ragyogó koszorút viselt, amelyet Dionysos csillagképpé emelt (Corona Borealis), a hősnőt magát pedig halhatatlan istennővé tette. (A halhatatlan Ariadnéról beszél már a hésiodosi Theogonia is, 947–949). Ariadné ragyogó koszorúja más változatokban már a krétai eseményekben szerepet játszik: Théseus nem a fonál, hanem a sötét labirintust bevilágító koszorú segítségével jutott ki újra a napvilágra (Hyginus, Astronomica 2.5).
Kevés adat maradt fenn Ariadné kultuszáról. Krétán egyáltalán nincs nyoma, bár egy lineáris B táblán szereplő megjelölést („a labirintus úrnője”) Kerényi Károly a Minós-lányra vonatkoztatta, aki egyszersmind a krétai vallás „nagy istennője” lett volna. Naxoson (Plutarchos beszámolója szerint, Théseus élete 20.) két Ariadnét tiszteltek: egy idősebbet, akit Dionysos a szigeten vett feleségül, és egy fiatalabbat, akit Théseus rabolt el és hagyott magára, majd dajkájával együtt a szigeten lelte halálát. „Az idősebb Ariadné ünnepét víg mulatozással ülik meg, a fiatalabbét pedig gyásszal és szomorúsággal.” Szintén Plutarchos számol be arról, hogy Cipruson is megemlékeztek a vajúdásba belehalt hősnőről Ariadné-Aphrodité ligetében. Sírját Argosban is mutogatták (Dionysos Krésios templomában, Pausanias 2.23.7).
A görög és római képzőművészek az archaikus kortól kezdve gyakran ábrázolták Ariadnét: mind Théseus segítőjeként, (a Minótaurosszal folytatott harc előtt vagy közben, méltóságteljes fiatal nőként, fonálgombolyaggal és/vagy koszorúval a kezében), mind Dionysos hitveseként. Ez utóbbi kontextusban, a Kr. e. 5. század végén formálódott ki a csupasz keblű, alvó Ariadné képe, amely alig különbözik a táncban kimerült mainasokétól. Az elhagyott és Dionysos által megtalált Ariadnét – jellegzetes pózban: oldalán fekve, egyik karját a feje fölé emelve – előszeretettel ábrázolták később is, hellénisztikus kori szobroktól kezdve pompeji falfestményeken át római szarkofágokig. A naxosi eseményeket (Ariadné elhagyatását) a képzőművészetben is többféle felfogásban mutatták be: míg attikai vázafestők isteni beavatkozást sugallnak (pozitív színben tüntetve föl nemzeti hősüket), a római korban (pompeji freskókon és császárkori reliefeken) – talán a római költészet hatására – a hűtlen Théseust rajzolták meg.
Kulin Veronika 2016