A szerelem és a vágy (erós) isteni megtestesülése. Szerepe és karaktere a különböző költői és filozófiai hagyományokban más és más. Hésiodos Theogoniájában az Chaost (Űr) követő első istengenerációban Gé (a Föld) és Tartaros (az Alvilág mélye) után harmadikként nevezi meg. Ő „a legszebb mind a haláltalanok közt, elbágyasztja a testet, az istenek és a halandók keblében leigázza a józanságot, a bölcs észt” (Theogonia 120–122). Ebben a felfogásban Erós az egyik legősibb erő, az isteni és emberi világ működésének alapelve; az embert körülvevő világ (a hegyek, a folyók, a tenger stb.) és az összes többi isten sem születhetett volna meg Erós nélkül. A kozmikus hatalomként felfogott Erósnak több filozófiai rendszerben és misztikus tanításban fontos szerepe van. Egy orphikus kozmogóniai leírás szerint az aranyszárnyú Erós abból az ezüst tojásból kelt ki, amelyet az Éj (Nyx) tojt a Sötétség (Erebos) ölébe. Aristotelés a Metafizika filozófiatörténeti áttekintésében Hésiodost és Parmenidést említi mint olyan gondolkodókat, akik a „szerelmet (erós) vagy a vágyat tették meg a létező dolgok kezdetének (arché)” (Metafizika 984b). A legelső istenségnek nevezi Eróst, szintén Parmenidésre hivatkozva, a Lakoma című Platón-dialógus egyik szereplője is (178b–c). Szintén a Lakomában (ahol a beszélgetés résztvevőinek az a feladata, hogy dicsőítő beszédet tartsanak Erós tiszteletére) mondja el Sókratés azt az általa a mantineiai Diotimának tulajdonított tanítást, amely szerint a szerelem (erós) a „szépségben való nemzés és szülés vágya” (206e).
A „tagokat megoldó” (lysimelés) Erós a szerelmi költészetben egészen más arcát mutatja. Nem ősi, épp ellenkezőleg, fiatal istenség, akit általában Aphrodité (Zeustól, Herméstől vagy Aréstól született) fiának tartanak. Anyja állandó kísérője, fiatal, bájos ifjú, aki nyilaival bárkit meg tud sebezni, és arany tegezben tartott fegyverétől még az istenek sincsenek biztonságban. Az archaikus és klasszikus kori képzőművészetben szép, szárnyas ifjúként ábrázolják, kezében íjával vagy szerelmi ajándékkal (virággal, nyúllal, szalaggal), gyakran más allegorikus alakok, pl. Himeros (Vágy) és Pothos (Sóvárgás) társaságában.
Hellénisztikus kori költők kezdik pajkos kisfiúként megjeleníteni, s időnként nem egy, hanem már több kicsi Eróst emlegetnek. Ez az Erós az érzékiség, a szerelmi ravaszságok és erotikus játékok istene. A kicsiny, szárnyas Erósszal ekkor már a vázafestészetben, a szobrászatban és a mozaikművészetben is találkozunk, és ugyanekkor (a Kr. e. 4. századtól) jelennek meg Erós és Psyché szerelmének ábrázolásai is. A sok megpróbáltatáson keresztül végül újra beteljesülő szerelem története a Kr. u. 2. században alkotó Apuleiusnál maradt fenn (Aranyszamár című latin nyelvű regényének beágyazott történeteként).
A kultuszban Eróst általában Aphroditével együtt találjuk, de néhány helyen önálló tisztelete is volt. A legrégebbi és legnevezetesebb a boiótiai Thespiaiban, ahol Pausanias leírása szerint kezdetben egy megmunkálatlan kődarab alakjában is tisztelték (Görögország leírása 9.27.1). Számtalan, az ásatások során részben elő is került szobor mellett itt állt Praxitelés márványból faragott Erós-szobra, és Lysippos (Kr. e. 4. század) bronzból készült, íját feszítő fiatal Erósa is, melynek több római kori másolata is fennmaradt. A görög tornacsarnokokban Hermés mellett gyakran Erós szobrait és oltárát is felállították, oltára állt például az athéni Akadémia bejáratánál is.
A „tagokat megoldó” (lysimelés) Erós a szerelmi költészetben egészen más arcát mutatja. Nem ősi, épp ellenkezőleg, fiatal istenség, akit általában Aphrodité (Zeustól, Herméstől vagy Aréstól született) fiának tartanak. Anyja állandó kísérője, fiatal, bájos ifjú, aki nyilaival bárkit meg tud sebezni, és arany tegezben tartott fegyverétől még az istenek sincsenek biztonságban. Az archaikus és klasszikus kori képzőművészetben szép, szárnyas ifjúként ábrázolják, kezében íjával vagy szerelmi ajándékkal (virággal, nyúllal, szalaggal), gyakran más allegorikus alakok, pl. Himeros (Vágy) és Pothos (Sóvárgás) társaságában.
Hellénisztikus kori költők kezdik pajkos kisfiúként megjeleníteni, s időnként nem egy, hanem már több kicsi Eróst emlegetnek. Ez az Erós az érzékiség, a szerelmi ravaszságok és erotikus játékok istene. A kicsiny, szárnyas Erósszal ekkor már a vázafestészetben, a szobrászatban és a mozaikművészetben is találkozunk, és ugyanekkor (a Kr. e. 4. századtól) jelennek meg Erós és Psyché szerelmének ábrázolásai is. A sok megpróbáltatáson keresztül végül újra beteljesülő szerelem története a Kr. u. 2. században alkotó Apuleiusnál maradt fenn (Aranyszamár című latin nyelvű regényének beágyazott történeteként).
A kultuszban Eróst általában Aphroditével együtt találjuk, de néhány helyen önálló tisztelete is volt. A legrégebbi és legnevezetesebb a boiótiai Thespiaiban, ahol Pausanias leírása szerint kezdetben egy megmunkálatlan kődarab alakjában is tisztelték (Görögország leírása 9.27.1). Számtalan, az ásatások során részben elő is került szobor mellett itt állt Praxitelés márványból faragott Erós-szobra, és Lysippos (Kr. e. 4. század) bronzból készült, íját feszítő fiatal Erósa is, melynek több római kori másolata is fennmaradt. A görög tornacsarnokokban Hermés mellett gyakran Erós szobrait és oltárát is felállították, oltára állt például az athéni Akadémia bejáratánál is.