Lexikon

105 / 104

Satyrosok

Mitikus keveréklények, a hegyek, erdők és mezők élvhajhász, vidám lakói, Dionysos hűséges szolgái és kísérői. Tömpe orrú, ruhátlan, állati testrészekkel rendelkező lényeknek képzelték őket, eleinte ló- majd kecskefarkkal, szamárfülekkel. Csak a hellénisztikus korban kapnak kecskebakra jellemző patát és szarvakat, valószínűleg a hozzájuk hasonló Pán ábrázolásainak hatására. Homéros nem ismeri őket, elsőként a pseudo-hésiodosi Nőkatalógus egyik töredéke említi meg a „semmirekellő és haszontalan” szatírok nemzetségét (F 10.18 Most). Származásukról többféle hagyomány ismert: hol Dionysos, hol Hermés leszármazottaiként szerepelnek. Lusták, csak a táncnak, ivásnak és a játéknak élnek; gyönyörűségük a zene, a bor és szerelem. Hol fiataloknak, hol öregeknek tekintik őket: az öregebbek a kopasz, szakállas Silénosok, az egészen fiatalokat satyriskosnak hívták. Rendszerint a nymphákat vagy a bakchánsnőket kergetik.

Athénban, a városi Dionysos-ünnepen (a Nagy Dionysián) zajló drámai versenyek alkalmával mindegyik tragédiaköltő három tragédiával és egy szatírjátékkal pályázott a győzelemre. A szatírjátékok karát satyrosoknak öltözött férfiak alkották. A görög mitológiában több, saját történettel rendelkező, név szerint ismert satyros is előfordul, például a fuvola feltalálójának számító phrygiai Marsyas. Római költők a satyrosokat a római vallás faunusaival azonosították.

A képzőművészetben viszonylag későn jelennek meg, egy-két elvétve előforduló korábbi ábrázolás után a Kr. e. 6–5. század vázafestőinek kedvelt figurái lettek a tömpe orrú, emberlábú, merev férfitaggal ábrázolt alakok. Rendszerint Dionysos kíséretében, fejükön szőlő-, borostyán- vagy fenyőgallykoszorúval, kezükben ivócsészével, thyrsosszal, hangszerekkel (aulosszal, syrinxszel) jelennek meg, sokszor mainasok társaságában. Színházaknál, házi, kerti vagy köztéri kutak mellett gyakran helyeztek el Satyros-szobrokat. Praxitelés híres, mára elveszett, de számos későbbi másolatban megmaradt, bronzból készült „pihenő satyrosa” párducbőrt hordó fiú. Később megjelennek az erőteljes, izmos, szakállas satyros-szobrok is.

Kulin Veronika

Bibliográfia

Simon: Silenoi, in LIMC VIII (1997); Heinze: Satyr, in DNP XI (2001); Kuhnert: Satyros und Silenos, in LGRM IV