Dionysos nevelője, kíséretének öreg, részeges, sokszor állatias vonásokkal rendelkező tagja. A „silénos” Dionysos férfi kísérőinek, a satyrosoknak másik (valószínűleg más tájhoz kötődő) elnevezése volt, de külön személyként számon tartották Silénost is, a többi silénos apját, aki a szatírjátékokban a satyrosok karát vezette (mint Papposilénos).
Mitológia
Hermés (vagy Pán) gyermekeként született, Diodóros szerint egyenesen Nysa királya volt (3.72), és Dionysos nevelője lett. Elmaradhatatlan tagja Dionysos társaságának; így vett részt a Gigantomachiában is: Euripidés Kyknos című szatírjátékában Silénos azzal dicsekszik, hogy ő ölte meg Enkelados gigászt (5–8). Egy mitográfus úgy tudja, a silénosok szamarainak rettenetes ordítása ijesztette meg a gigászokat annyira, hogy szétfutottak, és végül vereséget szenvedtek (Hyginus, Astronomica 2.23).
Több mitikus történetben él a bölcs Silénos képzete. Ilyen a Midas-történet Silénosa, akit – mint más jósistenségeket – erőszakkal kellett rávenni arra, hogy nyilatkozzon. Ha részegen elalszik, halandók megkötözhetik, és csodás éneket csalhatnak ki belőle, amelynek olyan hatása van, mint Orpheusénak (Vergilius, 6. ekloga 30.). Bölcsessége teszi alkalmassá arra is, hogy Dionysos nevelője legyen (amiben Cheirón kentaurra hasonlít), és emiatt volt kézenfekvő Sókratést Silénoshoz mint a csúf külső mögött mély bölcsességet rejtő alakhoz hasonlítani (Platón, Lakoma 215b, Xenophón, Lakoma 5.7).
Kultusz
Élisben saját temploma volt (Pausanias 6.24.8), s Görögországban több helyen tartottak számon olyan forrásokat, amelyek Silénoséi voltak (pl. a lakedaimóni Pyrrhichosban és Naxos szigetén), a phrygiai Ankyrában pedig azt a forrást mutogatták, amelynek vizével bort keverve Midas leitatta Silénost. Különös tiszteletnek örvendett Attikában (Platón, Lakoma 215a–b), az athéni Akropolison pedig egy kőről mesélték, hogy Silénos arra telepedett le, amikor Dionysosszal Athénba érkezett (Pausanias 1.23.6).
Ikonográfia
Mivel Silénos (vagy a silénosok) a dionysosi thiasos elhagyhatatlan résztvevői, az antik képzőművészetnek szinte minden korszakában, számos műalkotáson találkozhatunk vele. A legkorábbi ábrázolásokon (Kr. e. 6. századi vázaképeken) a satyrosok és a silénosok nem különböznek egymástól. Talán a szatírjátékok népszerűvé válásával magyarázható, hogy az 5. század első felétől kezdve a satyrosok karát vezető öreg Silénos megjelenítése elkülönül a fiatalabb satyrosokétól: kopasz, pocakos, tömpe orrú, és szőrmeruhát visel. Olykor patája van, máskor mezítláb (emberi lábakkal) ábrázolják. Állandó ismertetőjele a thyrsos, az ivóedény és a boros tömlő, gyakran játszik auloson (amit egyes források szerint ő maga talált fel). Örökösen mámoros lévén a bortól, nehezen áll meg saját lábán, ezért sokszor szamárháton közlekedik, vagy satyrosok támogatják.
Mitológia
Hermés (vagy Pán) gyermekeként született, Diodóros szerint egyenesen Nysa királya volt (3.72), és Dionysos nevelője lett. Elmaradhatatlan tagja Dionysos társaságának; így vett részt a Gigantomachiában is: Euripidés Kyknos című szatírjátékában Silénos azzal dicsekszik, hogy ő ölte meg Enkelados gigászt (5–8). Egy mitográfus úgy tudja, a silénosok szamarainak rettenetes ordítása ijesztette meg a gigászokat annyira, hogy szétfutottak, és végül vereséget szenvedtek (Hyginus, Astronomica 2.23).
Több mitikus történetben él a bölcs Silénos képzete. Ilyen a Midas-történet Silénosa, akit – mint más jósistenségeket – erőszakkal kellett rávenni arra, hogy nyilatkozzon. Ha részegen elalszik, halandók megkötözhetik, és csodás éneket csalhatnak ki belőle, amelynek olyan hatása van, mint Orpheusénak (Vergilius, 6. ekloga 30.). Bölcsessége teszi alkalmassá arra is, hogy Dionysos nevelője legyen (amiben Cheirón kentaurra hasonlít), és emiatt volt kézenfekvő Sókratést Silénoshoz mint a csúf külső mögött mély bölcsességet rejtő alakhoz hasonlítani (Platón, Lakoma 215b, Xenophón, Lakoma 5.7).
Kultusz
Élisben saját temploma volt (Pausanias 6.24.8), s Görögországban több helyen tartottak számon olyan forrásokat, amelyek Silénoséi voltak (pl. a lakedaimóni Pyrrhichosban és Naxos szigetén), a phrygiai Ankyrában pedig azt a forrást mutogatták, amelynek vizével bort keverve Midas leitatta Silénost. Különös tiszteletnek örvendett Attikában (Platón, Lakoma 215a–b), az athéni Akropolison pedig egy kőről mesélték, hogy Silénos arra telepedett le, amikor Dionysosszal Athénba érkezett (Pausanias 1.23.6).
Ikonográfia
Mivel Silénos (vagy a silénosok) a dionysosi thiasos elhagyhatatlan résztvevői, az antik képzőművészetnek szinte minden korszakában, számos műalkotáson találkozhatunk vele. A legkorábbi ábrázolásokon (Kr. e. 6. századi vázaképeken) a satyrosok és a silénosok nem különböznek egymástól. Talán a szatírjátékok népszerűvé válásával magyarázható, hogy az 5. század első felétől kezdve a satyrosok karát vezető öreg Silénos megjelenítése elkülönül a fiatalabb satyrosokétól: kopasz, pocakos, tömpe orrú, és szőrmeruhát visel. Olykor patája van, máskor mezítláb (emberi lábakkal) ábrázolják. Állandó ismertetőjele a thyrsos, az ivóedény és a boros tömlő, gyakran játszik auloson (amit egyes források szerint ő maga talált fel). Örökösen mámoros lévén a bortól, nehezen áll meg saját lábán, ezért sokszor szamárháton közlekedik, vagy satyrosok támogatják.